Eljött a nap, amelyen az idén az elsőrendű úszással kapcsolatos kihívásnak kellett megfelelnem.
Zalaegerszegen a 12 órás versenyen 3-7 fős csapatok közül 9-nek, továbbá 6 egyéni indulónak van lehetősége a nevezésre. Az egyéni versenyre egy női és öt férfi úszó állt rajthoz, közülük Orosz György kétszeres győztes, mindkétszer 40 km-es teljesítménnyel, illetve Dr. Rentka László ("Doki") címvédő, háromszoros sikeres - tavaly 39 km-es - tapasztalattal a háta mögött számítottak a verseny egyértelmű esélyeseinek. Mindketten sokszoros szenior magyar bajnokok és korosztályos csúcstartók.
Még szeptember elején Doktor urat felkértem, hogy a korábbi évek tapasztalatait, illetve tanácsait legyen szíves ossza meg a társadalommal is, mivel soha nem voltam még ilyen tanácstalan egy felkészüléssel kapcsolatban. Erre a megkeresésre ő komolyan rápihent, egészen a verseny napjának reggeléig, úgyhogy Két-három héttel korábban elkezdtem összeírni a konkrét kérdéseimet, amivel meg akartam őt támadni, mondván nagyon fogytán az idő. Aztán mégis meggondoltam magam, mégpedig azért, mert elgondolkodtam rajta, hogy neki vajon ki segített? Ráadásul most ha nem is leszek konkurenciája, de mégis egy versenyen indulunk mindketten, így nem igazán etikus az általa már kitaposott, gyomtalanított ösvényt használni, az etetett helyén horgászni, azaz úgy sportszerű, ha én is csak azokra az elképzeléseimre támaszkodom, amire ő is annak idején, amikor először ugrott fejest ebbe a végeláthatatlan kihívásba. Így aztán csak a saját kútfőmre hagyatkoztam az edzések, a taktika, a felszerelés, stb. terén, és így vágtam neki a megmérettetésnek.
A versenyre a Megúszunk, de Bármit csapat - akiket segítőkként felkértem - három tagjával, kitűnő barátaimmal együtt utaztam egy kocsiban. Zalaegerszegre érkezve először beültünk egy pizzériába vacsorázni, majd sietősen az uszodához hajtottunk.
Én Dokival és Sipos Lászlóval kerültem az 1-es pályára, aminek örültem, mivel tudtam, hogy Doki milyen iramot úszik az első órákban, hogy taktikus és kiegyensúlyozott erőbeosztásra törekszik, és azt is, hogy ezzel sokkal többet segíthet nekem, mint Orosz Gyuri az őrült kezdősebességével, majd a vége felé hektikus teljesítményével.
Előkészítettem egy kis műanyag kosárba az energiautánpótlást és az egyéb kellékeket: egy műanyag dobozban tíz dupla bounty szelet, egy másikban négy csomag szőlőcukor, emellett energiaszeletek, három banán, egy flakon vegyes gyümölcslé, a neoprén térdgumim, két tartalék úszószemüveg és még egy úszósapka. Úszás közben ahogy a szükség hozta, a táskákból ez még kiegészült magnézium kapszulákkal, vazelinnel (a hónaljak kidörzsölődése ellen) és izomlazító sportkrémmel. A részidő memóriás órámban úsztam, ám végül egészen végig csak a futóidőt néztem rajta, az előzetes elképzeléseimmel ellentétben többre nem volt szükségem a képességeiből, mivel a hosszokat eszembe sem jutott számolni, a pillanatnyi állást pedig igény szerint mindig megtudtam kívülről.
Doki a rajt előtt meglepődötten vette tudomásul, hogy nem tervezek az ő 3.500-3.600 m-es nyitó órájánál nagyobb iramot, sőt, hogy ennél is 2-300 méterrel gyengébb, maximálisan visszafogott, szinte az idegeket is próbára tévően lassú kezdést tervezek. Elmondtam neki, hogy ez nagyrészt abból adódik, hogy az első órákban annyit szeretnék spórolni a térdemen, amennyit csak lehet.
Az első órában éppen ezért szépen-lassan le is szakadtam tőle, összesen négyszer kőrözött le (ez 200 méter) az általa a gyorsúszásnál gazdaságosabbnak tartott hátúszással. Nagyon szívesen mentem volna vele, de ekkor még ez meg sem fordult komolyabban a fejemben, bár nehezen viseltem, hogy növeli a köztünk lévő különbséget. Az általam semmilyen szinten sem megterhelő iram végül is a vártnál jóval nagyobb volt, a jegyzőkönyv szerint 3.550 métert úsztam a nyitó órában.
A másodikban viszont már picit elengedtem magam, mert úgy tapasztaltam, hogy egy kis gyorsítás még nem igényel érzékelhető erőbedobás-többletet. Ez gyakorlatilag egyenlő volt Doki tempójával, így hát kényelmesen vonatoztunk egy órát. Az óra vége felé már ez az iram sem volt elég nekem, többször ráúsztam Dokira és ösztönösen előzést is indítottam, de ekkor a sebességkülönbség még túl kicsi volt ahhoz, hogy ne fogjam vissza magam. Két óránál tankolást terveztem, de annyira élveztem az úszást, hogy a halasztás mellett döntöttem.
A harmadik órában szántam el magam először arra, hogy Dokit megelőzzem, majd ahogy ezután azt tapasztaltam, hogy elhúzok tőle, már csak a saját ritmusomra koncentráltam. Ezt még emlékeim szerint három vagy négy lekőrözés követte, és mind ő, mind Sipos Laci rendkívül sportszerűen engedtek előre - sőt, bíztattak is - ilyen esetekben a hosszok végénél. Amíg csak erőm volt rá - nagyjából az első hat órában -, ezt igyekeztem is szóval vagy jelzéssel megköszönni nekik.
Mivel ekkor roppant komfortosan, könnyedén és igen nagy élvezettem utaztam, a térdem pedig semmi jelét nem adta annak, hogy bármi baja is lehet akár később is, bár még szinte alig kerültem közelebb a végéhez, mint amikor elrajtoltam, elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy akár Dokival is partiban lehetek. Így már nemcsak arról kezdtem el információkat kérni a barátaimtól, hogy én hol tartok, hanem arról is, hogy mennyi a különbség Doki és köztem. Ekkor hallottam először azt, hogy előrébb tartok, mint ő, sőt, elkezdtem felépíteni némi taktikai tartalékot (egyszerűen a tempómból adódóan), táplálkozás, illetve technikai szünetek esetére.
Az első megállást 2 óra 33 percnél követtem el, úgy, hogy ekkor még csak nagyon enyhén éreztem a közelgő energiahiányt. Az úszás előtt bőségesen bevitt folyadékmennyiség ellenére legalább 6-7 decilitert ittam, majd két bounty szelet és egy marék szőlőcukor került még az arcomba. Bő egy percnél nem tartott tovább a tankolás, és feltöltődve indultam neki újra a távolságnak.
Három és négy óra között még mindig borzasztóan élveztem az úszást, tovább növeltem az előnyömet, ekkor már fél kilométer körüli pluszt sikerült összeeveznem. Nagyon sokat gondolkoztam úszás közben, mindent aprólékosan átgondoltam, a megállásokat is, egészen addig a szintig, hogy a lépcsőn hogyan jövök fel, hogy ülök le, hogy mászok majd vissza a vízbe, hogy elkerüljem az esetleges görcsöket, miből mennyit egyek, kell-e plusz zsírzás, magnézium, mennyit igyak, stb. Eldöntöttem, hogy a hátralévő időt két órás intervallumokra bontom, vagyis tankolástól tankolásig gondolkozom csak, nem próbálom meg elképzelni sem, milyen nagyon sok van még hátra, mert az mentálisan rossz hatással lenne rám.
Az első négy óra elteltével 13,9 km-nél tartottam (közel 3.500 m/órás átlag), ami 100 méter híján négy, egyenként egy órás medencés Öbölátúszás-teljesítéssel egyenlő.
Az ötödik óra kezdetén, 4 óra 7 perckor ismét megálltam két és fél percre, ekkor villámlátogatást tettem a mellékhelyiségben, majd a szokásos csoki és szőlőcukor, illetve némi folyadék mellett egy energiaszeletet és két magnézium-tablettát is bedobtam.
Ez az óra átmeneti időszak volt, a komfortérzetem lassan megszűnt és elkezdtek fájni a tagjaim. Először a bal oldalamban, majd a jobb vállamban jelzett be egy-egy izomrost, hogy változtatni kellene a kartempómon, hogy valamelyest pihentetni tudjam az eddig meggyötört húsállományt. A fájdalmak kezdtek kiterjedni egyre több területre, így a mellkasomra, a derekamra és a felkarjaimra is. A hatodik órában ráadásul Doki átállt gyorsúszásra, amivel meglepően izmos tempót diktált, és azt hiszem, ekkor követtem el az egyetlen hibámat a nap során, mert úgy döntöttem, hogy nem engedem magamhoz közelebb, és beállva mögé felvettem az iramát. Egy órán keresztül ez olyan tempót jelentett, ami igen megerőltető volt, és ezt úgy érzem, nem kompenzálta eléggé az a mentális plusz, amit az jelentett, hogy egy centit sem tudott ellógni tőlem.
Ez a iram öt és fél óránál egy olyan erős mélypontot okozott, hogy komolyan gondolkodtam rajta, hogy ez így nem fog menni, végem lesz és feladom. El kellett telnie egy kis időnek (végigsorolva magamban ezalatt az előzetesen hetek alatt összeszedett pozitív gondolatokat, amelyeket az ilyen mélypontokra gyűjtöttem össze), amíg tovább úszva ez az érzés tompult és újra a medencében maradásban gondolkodtam.
Mentem tehát tovább, és nagyon éltetett az a gondolat is, hogy hat óránál újabb megállást terveztem. Ez már három és fél perces lett, és a táplálkozásnál fontosabb motivációja volt egy kis pihenés a vízbe vezető lépcsőn. Ekkor 20.550 méternél tartottam, ami közel négy Balaton-átúszás, hat Öbölátúszás vagy hét Fűzfői Átúszás távnak felel meg. Doki is megállt ekkor étkezni, és jelezte felém, hogy továbbra is lehetségesnek tartja azt, hogy elérjem a 40 km-t a végére.
A következő szakasz fejben a 6 és 8 óra közötti, amit igen nehéznek gondoltam. A percek nagyon lassan teltek, Doki továbbra is elsősorban gyorsban úszott, és bár ekkor már nem a korábbi iramában, de még ez is igen jelentős volt ahhoz, hogy egy órában legfeljebb egy-két kört adjak neki a vízben (aminél viszont többet is elveszítettem azzal, hogy én percekre álltam meg, őt pedig körülbelül kilométerenként folyamatosan táplálták szőlővel és folyadékkal, amivel alkalmanként csak néhány karcsapás hátrányba került). Az előnyöm ekkor tehát már csökkent, de továbbra is biztosnak éreztem a vezetésemet vele szemben.
Hét óránál jött egy óriási, az előzőnél is nagyobb holtpont, és ekkor még mindig nagyon sok volt hátra nem csak a versenyből, de a következő megállásig is. Nagyon fájtak a tagjaim, a vállam és a karom minden mozgásra késztetett izma folyamatosan égett, elkezdtem erősen érezni, hogy van hasizmom is, a nyakam pedig kezdett bemerevedni. Egy pillanatra belegondolva el nem tudtam képzelni, hogy akár csak ilyen fájdalmakkal is, hogy lehet elviselni a hátralévő öt órát, - pláne ha ez még tovább fokozódik... Ennél a pontnál is az volt a legnagyobb hajtóerő, hogy még mindig nem tartok annál a távolságnál, amelyre rá lehet mondani, hogy ez már tisztes helytállás volt.
Aztán néhány tucat hosszt követően elkezdtek tompulni a fájdalmaim, legalábbis annyira, hogy az elviselhetőség határát már belülről súrolták. Sűrűn nézve az órámra, amelyen csigalassúsággal teltek a percek, végül is eljutottam a hőn áhított nyolc óráig, amikor egy utolsó előtti, de hosszabb megállásban gondolkodtam. Ebbe már nem csak utántöltés és "olajcsere", de kb. 2-3 perces melegvizes zuhanyzás is beletartozott. Az egész 7-8 percet vett igénybe. Úgy jöttem vissza a vízbe, hogy még mindig érzékelhető, 250 méternyi előnyöm maradt Doktor úrhoz képest.
Ebben az időpontban éreztem először nagyon erősen azt, hogy itt már mély lelki holtpontom nem lesz, azaz ha csak az akaraterőmön múlik, végig fogom úszni ezt a 12 órát.
Tudtam, hogy az utolsó, a 10 órás megállás nem lehet több két percnél, így csak étkezés fér majd bele, és addig is legalább még 50 métert hozzá kell adnom az előnyömhöz, hogy nyugodt lehessek azügyben, hogy akármi is történjen Doki iramát illetően, mindenre legyen válaszom annak érdekében, hogy végül akármilyen kis különbséggel, de magam mögött tudhassam őt.
Bár ennek csak elvi jelentőséget tulajdonítottam, mert úgy döntöttem, hogy ha az utolsó percekben úgy tűnik majd, hogy csak 50 vagy 100 méterrel, azaz a legminimálisabb különbséggel előzöm meg a célban, már az eddigi teljesítménye is - amit most igazán testközelből érzékelhettem - akkora tiszteletet ébresztett bennem, hogy ilyen kevéssel nem akartam megelőzni, azaz ha csak ennyi lett volna közöttünk, azt terveztem, hogy három perccel a vége előtt abbahagyom az úszást és kijövök a vízből.
Nekiindultam hát az utolsó négy órának. Dokival egy iramot úsztunk sokáig, volt, hogy percek alatt ő hozott rajtam néhány kartempót, volt, hogy visszaesett kissé, de ha nehezen is, bírtam az iramot, ami még mindig bőven 3 km/h feletti volt. Az iram nehézsége alatt tulajdonképpen nem is a sebességet értem, mivel már nagyjából a hatodik órától már csak egy "sebességfokozatom" volt, aminél gyorsabban nem tudtam volna kitartóan úszni, lassabban pedig egyrészt nagyon kényelmetlen lett volna, másrészt ekkor már nem is jelentett volna energiaspórolást, hiszen a fájdalmaim határoztak meg mindent, nem az a fáradtságérzet, amit az egy-két órás távúszásokon érezni, miután az ember elméretezte a kezdőiramot. A nehézség maga az úszás volt, a folyamatos mozgás.
Kilenc óra előtt tizenöt perccel, miután átléptem a 29 kilométert, megtörtént, amire ekkor már a legkevésbé számítottam, a műtött térdem percek alatt feladta a harcot. A szokásos tünetek: roppant kellemetlen, lötyögő érzés, a csontok kopogása és fájdalom, és emiatt le kellett állítanom a jobb lábtempómat. Rövid és sikertelen kísérletezés után végül megálltam felvenni a térdgumimat, amely az első hosszok után úgy tűnt, segíteni fog, ám egy-két perc múlva ugyanolyan érzés volt ebben is úszni, mint nélküle.
Ekkor már tudtam, hogy a perceim meg vannak számlálva. Kipihenten, erőtől duzzadva el tudom magamról képzelni, hogy egy órát, legfeljebb másfelet képes vagyok bójával és lábgumival úszni csak karból és vállból, de kilenc óra úszást követően nem voltak illúzióim, hogy ennek töredékéhez is minden akaraterőmre szükségem lesz. Egy ideig még használtam a bal lábtempót, de a terheléstől - az úszástól és a faltól való elrugaszkodásoktól - ez egyre többször, már-már folyamatosan görcsölt, úgyhogy gyakorlatilag le is álltam vele, és az előrehaladásom ekkor már csak a vállamtól és a karjaimtól függött. Doki közben beért és megelőzött, majd egyre kevesebb időre volt szüksége arra, hogy újra és újra utolérjen. Látta, hogy problémáim vannak, és az egyik fordulónál, amikor elengedtem, még határozottan odaszólt, hogy "ne add fel!!!", ez jól is esett nekem, ám sajnos itt nem mentális korlátokról volt szó...
A megnövekedett terheléstől nem meglepő módon hamarosan tönkrementem, bő fél órával a térdem elfogyása után a vállaim "szétégtek" és felmondták a szolgálatot. Ennyit bírtak lábtempó nélkül. Talán ha még tíz-tizenöt perc hátra van, akkor megpróbálok valahogy beevezni, de két és fél óra a megváltozott lehetőségeim alapján tudományos időmennyiségnek hatott.
Ekkor, vagyis 9 óra 28 perckor végleg kiszálltam a vízből. Az eddig megtett távolság 31.400 méter volt (1.256 hossz), ez 3.300 méteres óránkénti átlag, de ebben benne van a szünetek összesen 16 perc 18 másodperce és az utolsó fél óra vergődése is.
Miután elhagytam a medencét, körbenéztem a körszámláló lapokon, hogy ki hol tart. A kiszállásom pillanatában Dokival már azonos távnál tartottunk, Orosz Gyuritól pedig 800 méterre voltunk lemaradva. Sipos Laci, a másik sávtársam tőlem kb. 9 km mínuszban volt. Azon gondolkodtam, vajon mennyit úszhat a "kockás zászlóig". Ha nem is éreztem teljesen megérdemeltnek - hiszen bőven a verseny vége előtt kiszálltam a küzdelemből -, azért a harmadik helyezettnek járó kupát szerettem volna elhozni, amennyiben ehhez legfeljebb annyi szükséges, hogy a hajrá órájában még egy rövid csobbanással néhány száz métert levergődjek lábtempó nélkül, de többet biztosan nem adtam volna érte. Szerencsémre úgy tűnt, Sipinek ahhoz, hogy megelőzzön, 3.500-as óraátlagot kellett volna hoznia a verseny végéig, amit kizártnak tartottam, így végképp nyugodtan hagytam el a medenceteret egy kis pihenésre.
Doki ahogy utólag megtudtam, ekkor némileg szerencsejátékba kezdett, mert eszébe vette, hogy csak azért is megpróbálja megközelíteni a 40 km-es álomhatárt. Nyilván pörgött a feje, számolgatott folyamatosan, így ő is valószínűsíthette, hogy nem fogja ezt elérni, de mindenesetre rendkívül vakmerő módon, de tudatosan nagyobb iramba hajtotta bele magát, mint amit a tapasztalatai alapján biztosra vehetett, hogy ezzel véggibírja a befejezésig. Az emberből néha a legnagyobb terhelés hoz elő olyan ismeretlen tartalékokat, amelyekről korábban fogalma sem volt, viszont ezekre nem lehet "számítani", sosem lehet tudni, hogy a következő periódust ennek segítségével túléli-e, vagy éppen ennek hiányában akár össze is omlik, de minimum visszavonulót kell fújnia.
Doki célja nyilvánvalóan annyi volt, hogy extázisba vezérelve önmagát kihozzon magából annyit, amennyit csak tud, mert ő is pontosan tudja, hogy ez a legerősebb alapja a teljesítménnyel kapcsolatos önbecsülésnek, nem az, hogy mekkora távot maga mögött tudva vagy mennyi időn belül képes az ember célba érni.
A versenyt végül is Orosz György nyerte 40.100 méterrel, Dr. Rentka László 39.700 méterrel lett második, én pedig mögöttük harmadikként zártam. A másik két férfi induló 30 km alatt teljesített.
Sokat gondolkoztam a verseny végeztével.
Rájöttem, hogy borzasztóan hasznos volt a verseny minden apró részletén elgondolkozni előzetesen, mert sok hasznosítható és jól bevált ötletem volt. Semmiben nem szenvedtem hiányt, az energiautánpótlás összetételében és időzítésében is megfelelő volt, a tartalék úszósapka és úszószemüvegek is rendelkezésre álltak, ha szükségem lett volna rájuk, a térdem végjátékáig semmiféle izomgörcsöm nem volt köszönhetően az előzetesen és úszás közben is bőségesen bevitt magnéziumnak, a kettes levegővétel a tüdőmet a 9 óra alatt sem tudta annyira lefárasztani, mint akár egy 3 km-es hajsza. A visszafogott kezdőiramom optimális volt, a kartempómon a lehető legtöbbet spóroltam mindvégig, a faltól való elrugaszkodások nem voltak sem túl erősek, sem túl puhák, a lelki mélypontokra való felkészülés is segített túljutni rajtuk, a segítőim mindig rendelkezésre álltak (többek között a lelki erőm fenntartása és az informáltságom miatt volt rájuk nélkülözhetetlenül szükségem). Amit máshogy csinálnék, az a hatodik óra kissé erőltetett irama volt, illetve a szőlőcukor helyett inkább szőlőben gondolkoznék. Ezen kívül semmi más nincs, amit változtatnék, ha újra neki kellene indulnom ennek a fél napnak.
Úgy érzem, hogy abból a szempontból, hogy büszke lehetek-e magamra, másodlagos, hogy miért nem úsztam végig a 12 órát, így ezt a 31,4 km-t nem tűzhetem a mellemre, viszont szégyellnem sem kell, hogy nem sikerült, mert ebből a szempontból pedig lényeges, hogy nem mentálisan omlottam össze a vége előtt, hanem egyszerűen egészségügyi korlátok szabtak keretet annak, hogy meddig juthatok el.
Belül pedig nem élem meg katasztrófaként a dolgot, mert úgy érzem, távolságban is megtettem azt, amit tisztes helytállásnak nevezhetek, és nincs okom csalódottnak lenni a térdem miatt, mert egyrészt alaposan benne volt a pakliban, hogy ez történik, hiszen a tavaszi hosszútávú teszteknek kétszer is a térdem tett keresztbe, másrészt összetehetem a kezem, hogy nem a "szokásos" 3.5-4.5 óra elteltével kellett kijönnöm száradni, hanem a sors most kivételt tett és lehetőséget adott arra, hogy a verseny több, mint háromnegyedét teljesítsem. A 31.400 méter kétszáz méterrel több, mint a duplája annak, amennyit valaha egyszerre leúsztam (beleértve természetesen a rövid és elkerülhetetlen tankolásokat és technikai szüneteket is).
Mi lesz hát jövőre?...
Ez egy olyan versenyhétvége volt, amely számomra egy lényeges dologban eltért a többitől. A barátaimmal utaztam le és velük is jöttem haza, amikor úsztam, segítettek kívülről, szorítottak nekem, bíztattak, - de nem voltam velük, nem tudtunk beszélgetni, el voltam szigetelve tőlük. Én ott bent voltam a medencébe "zárva", a lelkem pedig kint volt a parton. Ez nagyon rossz érzés volt.
Az úszás számomra nem csak célok hajszolását jelenti, amelyeket elérve az önbecsülésemet és a kiegyensúlyozottságomat állíthatom még egészségesebb szintre. Nekem ezek a hétvégék kikapcsolódásról, feltöltődésről, vidám pillanatokról, a barátságok erősítéséről is szólnak, sőt, ez a része fontosabb is, mint maguk a céljaim és az eredményeim.
Nagyon hívogat a gondolat, hogy ha egyszer valahogy képes volt a térdem majdnem 9 óráig nyugton maradni, hátha valamit ki lehetne találni, hogy a maradék 3 órát is le tudjam úszni. Ám erre aligha jövőre kerül sor. A mostani hétvége számomra lelki szempontból szinte teljesen kiesett, és ennek az emlékét - mivel általában nagyon vizuálisak az emlékeim, az érzéseim szorosan kapcsolódnak az adott helyszínhez - jövőre mindenképpen feledtetni szeretném egy váltóban szerepléssel.
.jpg)
50 gyorson pedig sosem felejtem el, milyen boldog voltam, amikor először sikerült 30 másodpercen belüli idővel partot érnem. Ez is a kézi időmérés hibahatárán túli javítás volt, azaz egyértelmű egyéni csúcs.
A három második hely mellett itt is hazavihettem még két váltóérmet.
November közepén - amikor edzettség szempontjából éppen az éves mélypontomnál tartottam - a Fedettpályás 2.000 méteres versenyen álltam rajthoz Balatonfűzfőn. Mivel ez középhosszú táv, ahol az időeredményen talán a leginkább tükröződik a fizikai felkészültség, nyilvánvaló volt, hogy katasztrófális időt fogok úszni, és ez be is következett. A 30:42-es időm negyven másodperccel - ami két kilométeren igen jelentős különbség - maradt el a tavalyitól, ami pedig szintén csalódásnak számított akkor. A mezőny egyébként a tavalyihoz képest igencsak sűrű lett, a 208 eredményből mindössze a 32. helyen zártam, a korcsoportom 11 értékeltjéből pedig csak a negyedik legjobb idő lett az enyém, tehát érmet sem nyertem. Itt megint csak bebizonyosodott, hogy a víz igazságos: annyit és csak annyit ad, amennyit az ember megérdemel..jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)