Ma "500 méteres" napom volt, erre a laza bemelegítés alatt kezdtem ráébredni, de akkor még nem tudatosult ez bennem.
Ezután szerettem volna 100 méter pillangót úszni időmérésre, több okból is. Szerettem volna megtudni, tartok-e már ott, hogy le tudom úgy úszni ezt a távot, hogy a végére nem esik szét a technikám, és azt is, hogy ez milyen megterhelést jelent. Érdekelt az is, hogy az idő és az érzések alapján versenykörülmények közé képzelve magamat jelenleg mire lehetek képes, és hogy milyen messze lehet az az idő, amikor végig bírok majd egy ilyen távot is versenyhez illő erőbedobással és kiegyensúlyozott úszással. De a legfontosabb ok egy ígéret volt, amit egy ifjú, mindössze 11 éves, kedves úszópalántának adtam tegnap, aki éppen a diákolimpia országos döntőjében ugyanebben a számban 1:22-t úszott.
Hát én most vízből indulva, lendületes, de biztonságos első 50 méterrel, csak az utolsó hosszon beleadva mindent 1:28-ra voltam képes. Eléggé fárasztó volt, de annyira nem, hogy az elsődleges cél, a technika megtartása és a táv egyenletes végigúszása ne teljesült volna. Visszaemlékezve arra, amikor hónapokkal ezelőtt egyszer halált megvető bátorsággal először úsztam le 100 métert és majdnem elsüllyedtem a végén, most egészen bíztatóak voltak a táv végi érzéseim. Azt gondolom, hogy rajtfejessel, megfelelő motivációval, versenyhelyzetben ebből még most is le tudnék faragni másodperceket, a jövőre nézve pedig korrekt időket úszhatok majd, ha már lesz elég kondicióm egy ilyen táv erőből való végigúszásához is.
Ezután kedvem egy szál sem maradt tovább úszni. Bementem a szaunába, de ott is alig maradtam, valahogy nem éreztem valami jól magam, semmi kedvem sem volt az uszodában maradni tovább, úgyhogy el is jöttem.
A napi össztáv 600 méter volt (ezt leírni is szörnyű), amelyben 100 méter pillangó is volt.
