A Balaton-átúszás után nagy reményekkel vártam az Öbölátúszást, mert úgy számítgattam, hogy ismét képes lehetek egy órán belüli időre, ami a minimum célkitűzés ahhoz, hogy legyen elég motivációm benevezni, és egyáltalán valamennyit mozogni is ezért.
Sajnos azonban jött a hír, hogy csúszik a rendezvény, nem is keveset, több mint egy hónapot, és mivel olyan nyíltvízi esemény nem jelentkezett az adott hétvégén vagy a következőn, amely elgondolkoztatott volna, semmi nem késztetett arra, hogy lemenjek az uszodába.
Távlati célként kitűztem ugyan a Velencei tóúszás 3 km-es távját, de nem tudtam rá tervezni hetekre előre, és sok volt a bizonytalanság is a részvételemet illetően.
A rendezvény hetében kétszer voltam uszodában átmozgatni magam. Kedden igen jelentős mennyiséget, összesen 750 métert úsztam, és ezek is csak többnyire egy-egy hosszok voltak. Főleg gyors, de néhány hossz hát is, és pár hossz pillét is leporoltam az emlékeim közül, és ezek meglepően jól mentek, igen erőteljesen voltak, jólestek! 33-asban egészen biztosan jó időre lennék képes még most is pillén, az 50-est már nem hiszem, hogy farzsebből elő tudnám húzni, de kis rákészüléssel alighanem visszahozhatnám a régi időket. Ezek voltak az érzéseim.
Aztán csütörtökön is csobbantam egyet, de már 300 méter után kiszálltam, nagyon fájt a hátam, alig tudtam kiegyenesedni, nagyon rossz érzés volt. Nincs pánik, de ahogy lehet, lecseréltetem az irodai székemet, ez így nem megy tovább.
Egyébként a vállam sem akarta engedni a hosszú tempókat, igencsak csalni akarta a vízfogást az első hosszok után, ez elég vészjósló volt. Szerencse, hogy azért a Balaton-átúszáson már túl vagyok, hasonlóan felkészületlenül, ott nem volt különösebb halálközeli élményem, úgyhogy bíztam abban, itt is be fogok majd törni idővel. Előzetesen 53 perc körüli időt vártam el magamtól, ennél jobbat nem tudtam volna mire alapozni, rosszabbat pedig elképzelni lett volna igen furcsa...
A vízben és még kint a parton is nagyon sokszor eszembe jutott az olimpia számomra legnagyobb szenzációja és legszívmelengetőbb sikere, Risztov Éva fantasztikus úszása 10 km-en. Ezzel egy emblémája lett a nyíltvízi úszásnak itthon, és számomra, akinek a szíve csücske a tavi úszás, különösen emlékezetes marad, minden jövőbeli nyíltvízi esemény szerves része lesz számomra fejben, amelyen csak elindulok.
Az úszópálya négyszög alakban volt kijelölve, melynek egyik sarka a rajt- és egyben célzóna volt. Különösebben nem figyeltem oda, amikor elmagyarázták, hol merre kell nyomulni, utólag ezt már bántam, de reméltem, nem fogok eltévedni. Ezért úgy időzítettem a rajtom, hogy már legyenek előttem, akikről az irányt nézem, de túl sokan ne, hogy azért ritmust is tudjak úszni. Ez így is történt, éppen jól választottam meg az indulást.
Az informatika egy részét a Sárkány biztosította (szerencsére az adatfeldolgozást nem, így az eredménylisták már aznap délután az interneten voltak, pedig a többség - így én is - papíron regisztrált), régi jó ismerősöm, Tahin Szilvi olvasta le a kódom, majd spuri a tóba. Nem volt szívderítő a látvány, ahogy egy úszórendezvényen az emberek tömegével és kényelmesen sétáltak a vízben, és nem csak amíg muszáj volt... Sokan még a derékig érőben sem kezdtek úszni. Igyekeztem kikerülgetni őket, hogy mielőbb a nyílt vízre jussak, majd jó tempóban nekikezdtem az első fordítóbója felé közeledni. Mire odaértem, az összes mellúszót magam mögött hagytam, majd a szemem már a következő bóját kereste. Ekkor pillantottam meg két gyorsúszót magam előtt, kb. harminc méterre remek iránymutatónak bizonyultak. Izgultam rajta, hogy a már felvett utazótempómhoz képest se ne legyenek túl gyorsak, se én ne érjem utol őket idő előtt, mert nagyon kényelmes volt a lábvizük irányát figyelve egyre jobban elmélyednem a saját mozgásomban. Úgy éreztem, a felkészülésem teljes hiányához képest egész jó iramot megyek, és az első kilométeres bója elérése ezt igazolni is látszott, itt 16:55-nél tartott az órám. Nyilvánvaló volt, hogy önmagában egy bójának nem hihetek, de az erőbedobásom alapján úgy éreztem, azért nagyon nem mérhették el a helyét.
Nyomultam hát tovább, a táv feléhez érkezve, a túloldali fordítóbójánál megközelítettem, majd utolértem az előttem úszók egyikét. Mivel viszonylag kicsi volt az iramkülönbség köztünk, figyeltem minden mozdulatát, le akartam olvasni róla, igyekszik-e felvenni a tempóm, próbál-e ritmust váltani, és mennyire erőlködik, hogy ne maradjon le. Ez fontos ahhoz, hogy eldöntsem, hogyan és mikor szakítsam le magamról úgy, hogy gyorsan megtörjön és nehogy magammal húzzam az előzés során, és hogy ez a lehető legkevesebb plusz energiával járjon.
A kellő pillanatot megvárva egyszer csak átálltam maximális húzáshosszra és egy picit nagyobb erőbedobásra, és a következő ötven méteren csak erre figyeltem oda. Sikerrel jártam, mert jó másfél testhosszal el is léptem tőle. Előrenézve láttam, hogy a másik úszó is karnyújtásnyira került tőlem, így az ő mozgását is kezdtem megfigyelni. Kis rendezetlenséget láttam az úszásában, több volt benne az erő és kevesebb a technika, ezért úgy döntöttem, először mindenféle iramváltás nélkül próbálkozom felúszni rá szépen-lassan, aztán ha maga elé enged egy kicsit, akkor megindítom magam a következő kétszázon. Nem is volt szükség "B tervre", ez működött is, és a következő bójáig egy jól elnyújtott erősebb szakaszt produkálva vagy három testhosszal magam mögött hagytam (a 2 km-t 33:10 alatt értem el, ezt azonban túlzásnak tartottam, úgyhogy nem is figyeltem az órát a továbbiakban).
Egy ideig úgy éreztem, rendben is lesz, és most már a célbaérkezésre koncentrálhatok. Ám innentől kezdve valami érthetetlen módon teljesen elveszítettem az addig viszonylag jól működő egyenes-érzékem, és képes voltam három-négy levegővétel alatt annyira félre úszni, hogy a következő felnézéskor szinte nem is hittem a szememnek. Ezzel elég sokat vesztettem a különbségből, így saját magamat sikerült kizökkentenem az addig kifejezetten kellemesnek érzett ritmusomból. Közben egy triatlonos hölgy is utolért, aki viszonylag simán elment mellettem olyan 15:20:15:30-as kilométerekes tempóban. Néhány éve, jó kondiban alighanem izgalmas csata lett volna ebből, most azonban meg sem próbáltam vele menni egy kartempó erejéig sem, ennek semmi értelme nem lett volna.
Igyekeztem az erőbedobást lassan fokozni, de lelkileg nem vett rá semmi, hogy annyira fontosnak érezzem az időt, mint akkor, amikor volt értelmes állóképességem is, úgyhogy az erőlködés határát meg sem közelítettem. Egyszerűen csak egy jó tempót úsztam, míg csak lehetett, sajnos a sekély víz miatt esélytelen volt a korlátig úszni, ezért az utolsó néhány tíz métert muszáj volt lábon megtennem. Az időm meglepő módon 50:20 lett, amit furcsának tartottam, de néhány ismerős eredménye alapján utólag úgy tűnik, a táv - a résztáv-bóják helyétől eltekintve - viszonylag pontosan volt kimérve. A simán 17-en belüli kilométer átlag ránézésre nem rossz, bár bővebb értékelés szóba sem jöhet, mert ez megalázó lenne tekintettel azokra az eredményekre, amelyeket a múltban, rendesen felkészülve és motiváltan úsztam.
Az eredménylista alapján mindenesetre ez az abszolút 16. legjobb idő 522-ből, a férfiak között 317-ből a tizedik, a szenior korcsoportomban (1973-77) pedig 56-ból a második.
Minden érzékem és az időeredményem is azt mondatja, az Öblön most is képes lehetek órán belül úszni, legvalószínűbbnek egy 58-al kezdődő időt teljesíteni. Hogy ez reális-e, azt viszont már nem fogom megtudni.
Érdekes ez az úszás... Más sportágakban - pl- futásban - halálra is edzhetném magam, a közelébe nem érnék ilyen relatív eredményeknek, a vízben pedig éppen fordítva: ezek azok, amelynél nagyjából csak jobbak jutnak számomra. Mostanában talán csak ez hajtott a versenyekre, vagy ez leginkább.
Idén viszont már nincs tovább.
