Erre a napra nagyon vártam, több okból is, de elsősorban a testemből való szabadulást vártam tőle. Le akartam számolni a mozgáskorlátozottság érzésével, szabadon akartam mozogni újra egy versenyen. Erre jó lehetőség mutatkozott, hiszen bár medencében még sok mindent hanyagolnom kell egy ideig, de a nyílt víz és a középhosszú táv jellegénél fogva minden esélyem megvan, hogy a fárasztó önkontroll nélkül is biztonságosan, de végre már csak az állóképességem által beszabályozva úszhassam tönkre magam.

Az idő több mint optimális volt, és a több itt a hőfokra értendő. Iszonyatos kánikula és 28 fokos víz volt kilátásban, ettől eléggé tartottam, hiszen a meleg víz nekem nagyon szokott fájni. A felszín viszont tükör volt, már látványra is fantasztikusan jónak ígérkezett.

Aggasztott az is, hogy mintha elaludtam volna a műtött lábam, bizonytalannak éreztem a járást rajta és kicsit fájt is, ami szokatlan volt, mostanában nem volt vele ilyen gondom. Ez eléggé elrontotta a hangulatomat, nem akartam elhinni, hogy esetleg megint végig a lábamra kell figyelnem majd az úszás közben, mert ez nagyon leszívta a lelkierőmet már egy hete is. Nem is akartam emiatt mielőbb elrajtolni, inkább leültem a rajtfolyosóban egy jó darabig, pihentettem a lábam, amíg a sietősebbek be nem jutottak a vízbe.

Aztán ahogy megindult az áradat, pár perc után én is a vízbe jutottam. Valahogy hirtelen elfelejtettem a két időtervemet és az egyetlen igazán boldogító, de utópisztikusnak érzett egy órás határt céloztam meg. Mindegy volt, van-e realitása, a lényeg, hogy addig ússzak érte, amíg csak fenn tudom tartani azt az iramot, amely esélyt ad ennek a végeredménynek. Mi mást csinálhattam volna? Ennél bármely magasabb hegy elérhetetlennek tűnt volna, az alacsonyabbak pedig nem hozhatták volna ki a pillanatnyi lehetséges maximumot. Valamennyire elégedett akartam lenni akkor is, ha a cél túl messzinek tűnik, úgyhogy ennek megfelelően, az egy héttel ezelőttihez képest jóval nagyobb erőbedobással kezdtem neki.

Az első pár száz méteren még nem viselt meg különösebben az iram, vártam a bóják általi visszajelzéseket. A szükséges átlagtempó fejszámolással legfeljebb 17:15 lehetett, de a kezdő ezrest még 17:30-ig elfogadhatónak gondoltam. Sajnos azonban ehhez semmilyen támpontot nem kaptam, mert az első bóját 7:05-nél, a másodikat 14:37-nél értem el, így arra a következtetésre jutottam, hogy az egész táv során fogalmam sem lesz, hogyan állok az irammal és az idővel. Később azonban úgy logikáztam, hogy az első bójákat ennyire elmérni csak úgy lehetett, ha a mérést Tihanyból kezdték, tehát a táv vége felé várhatóan egyre pontosabb képet kapok majd arról, mit is csináltam addig a vízben.

Mentem hát rendesen, ahogy kell... Persze néhány kilométer edzés, vagy inkább edzegetés nem sokat nyomott a latba, és - látszólagos képzavar, de - jöttek a sík vízen a hullámvölgyek orrba-szájba, minden száz méteren legalább egyszer elkezdtem elfogyni. Mindig tovább vitt azonban az akarat, néhány tempó kishalál után minden alkalommal újra erőre kaptam és gépiesen nyomtam tovább az ipart. Állandóan jelen voltak a kétségek is, hogy utópia-e az egy óra és hogy esetleg teljesen feleslegesen szedem szét magam, de többnyire úgy sikerült ezeket visszaszorítanom a palackba, hogy arra gondoltam, hogy fogom utálni magam, ha éppen az a néhány másodperc fog a végén hiányozni, amit ezek a megingások vesznek el tőlem.

A harmadik bója, aminek elvileg a másfél kilométert kellett jeleznie, 24:20-nél vánszorgott el mellettem, amit még mindig legalább 100 méter csalásnak számoltam, de egyre jobban hittem benne, hogy a következő bóják már korrektek lehetnek. Ettől a szakasztól én már a célkaput vizslattam minden előrenézésemnél, és közben fel sem tűnt, hogy az utolsó két kilométeren bizony már egyetlen vitorlás sem cövekelt. Jó, hogy nem most úsztam először itt! Ugyan voltak dupla bóják a szokott távolságban, de ezek is kígyóvonalban vezették a népet, így természetesen eszembe sem jutott követni az "úszófolyosót". Nem sokára ennek a renittens magatartásnak meg is lett a böjtje, motoros csónakból igyekeztek mutogatással jobb belátásra bírni, de rájuk sem hederítettem, folytattam a haladást a saját belátásom szerinti nyomvonalon. Aztán tettek még egy kisérletet, elég közel kormányoztak mellém, mire iszonyú benzinszag csapott meg, amit viszonylag kevésbé válogatott kifejezésekkel azon nyomban szóvá is tettem. A válasz annyi volt, hogy menjek vissza az úszófolyosóba, amit én az "és a vitorlások hol a ***********-ban vannak?" költői kérdéssel rekontráztam meg. Az irodalmi párbeszéd ezzel le is zárult, én tovább úsztam, ők pedig - belátva a további kekeckedés értelmetlenségét - végül ellavíroztak mellőlem.

A két kilométeres bóját 34:43-nél értem el, ami minimális elmaradást mutatott a kimatekozott szükséges iramhoz képest. Ez feldobott, hiszen a célidő még életben volt - ha most már hinni lehetett a bójáknak... De lehetett-e? Mit tudtam volna tenni, nyomtam tovább, bár egyre elcsigázott voltam a már igazán régen tapasztalt iramnak köszönhetően, a testem pedig egyre gyakrabban kezdte el a kizsigereltség jeleit éreztetni.

Az elvileg két és fél kilométeres jelzés 46:47-kor úszott felém, na ekkor azért elpattant a cérna... Ez hogy lehet? Nyomasztó kétségek robbantak ki belőlem ismét. Idáig a pillanatnyi képességeimből szinte mindent kihoztam, de a még majdnem negyed óra gyötrődésnek vajon van-e értelme? Váratlanul ért, de egyből leesett, hogy biztosan elmérték ezt a bóját is. De most akkor honnan tudhatom, hogy az egyébként is minimum necces sebességemet tovább erőltetve, a végletekig kiúszva magam van-e még sanszom az egy órán belüli időre?

Sajnos innentől már az erőbedobásomra is hatással volt a hitevesztettségem: hol odatettem magam, hol csak "stílusoztam", de innentől már egyértelműen időt vesztettem. És a rutinom is előnytelenné vált, amikor már tisztán láttam a célt. Ha ez nem a harmincvalahányadik nyíltvízi úszásom, hanem az elsők közül valamelyik, akkor "nekiestem volna a látványnak", így viszont tudtam, hogy sokkal messzebb van a part, mint ahogy látszik, és később arra jutottam, hogy ezen is sok múlott...

A végén még a célba vezető folyosóból is sikerült kiúsznom, de ezt csak pár másodperc bánta, ahogy azt is, hogy a lépcsőn felmászva futás helyett csak lassan sétálva jöhettem el a kódleolvasóig.

A hivatalos időm 1:00:25 lett, azaz 25 másodperc hiányzott a nagy megelégedéshez.

Mivel a táv legnagyobb részében a felkészültségemhez képest erőn felüli iramot vállaltam, természetesen a pohár félig üres volt, kifejezetten csalódott voltam, bár már ekkor is gondoltam arra, hogy ha 10-15 mp-el gyorsabb vagyok, az még rosszabb lett volna... A másik serpenyőről szólva viszont kifejezetten jól érintett, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült elég sokat javulni, és már csak karnyújtásnyira voltam egy kulturáltnak nevezhető teljesítménytől.

Igaz, a hét Öbölátúszásomból most ismét eggyel több az egy órán túli idő, de talán lehet ez még máshogy is a jövőben.

Ami a mezőnyt illeti, az eredménylista alapján minden tekintetben tovább hanyatlott az Öböl nimbusza. 1521-en értek partot, az időm a 40. legjobb lett, ez még hagyján. A korcsoportomban (1969-73) 123 játékos pályázott, és ahelyett, hogy legalább tucatnyian levertek volna, mint a cölöpöt, csak egyetlen egy úszott jobbat nálam, ő is alig két perccel, és ez azért elég siralmas...

Nem tudom, van-e még lejjebb e régen mind a versenyzők, mind a gyakorlott amatőrök körében igen komoly mezőnyt felvonultató rendezvénynek. Korábban nagy álmom volt - és ezért a magam szintjén keményen dolgoztam is -, hogy egyszer felússzak a korosztályos dobogóra, végül az ötödik próbálkozásra a ma is álló, 54:23-as egyéni csúcsom ért éppen egy bronzot (ez azóta is a legnagyobb becsben tartott nyíltvízi érmem). Idén ezzel az idővel már bőven teázgattam volna, miközben a tényleges győztes még a célkaput keresi.

Nagy közhely, de az éremnek nem a fénye adja az értékét, mint ahogy a teljesítménynek sem az idő, hanem a küzdelem, az erőfeszítés, amit a célért teszünk.

És most hogyan tovább?