A jelenleg Öbölúszás néven megrendezésre kerülő Füred-Tihany táv régóta az egyik kedvencem, mindig találtam valamilyen kihívást itt, akárhányszor csak elindultam. A részvételem rövid kezdeti időszaka - 2000, 2001, 2003 - alatt még elég gyenge időket hoztam össze (1:07, 1:04 és 1:08), ekkor még meg sem tudtam közelíteni az egy órát, nemhogy a korosztályos dobogósok időit. Majd néhány év kihagyást követően 2008-ban visszatértem egy már más korszakomban, más technikával és felkészültséggel, és ennek megfelelően más célokkal is, és rögtön az egy órában bőven benne lévő 56 perces idővel már korcsoportos dobogóközeli időt úsztam, egy évvel később pedig már 54 percnél tartottam, aminek egy bronz lett a jutalma.
Ma, a jelenlegi viszonylatomban ez az érem az eltelt rövid időt meghazudtolóan messzinek érződő múltba látszik veszni.
Eleve már csak a rendezvény megváltozott jellege - tisztán tömegsport rendezvény - miatt is idén nem lehet a dobogóért úszni, de persze ennél is nagyobb akadály lenne számomra a tényleg emberemlékezet óta át nem élt mértékű felkészületlenség.
Mivel csak az indulásom nem volt kérdéses bennem a szombati nap előtt, ennek következménye az volt, hogy 9 óra körül ott találtam magam a rajtzónában. Nem szakadtam meg azért, hogy a kiírt rajt szerinti időben indulhassak, erre sem a tippelt csekély létszám, sem pedig a komoly célok hiánya nem ösztönözött, mégis a start pillanatában értem oda, mivel az egy órát késett. Úgy döntöttem, hogy nem indulok el az első bollyal, nincs is szükségem rossz érzésekre, hogy lássam, nem tudom felvenni a tempót azokkal sem, akikkel egy-két éve még teljesen partiban tudtam volna lenni. Semmiféle szempontból nem voltam versenyképes, és szem előtt tartottam azt is, hogy akármilyen szokatlan számomra, nekem itt most az első számú célom a teljesítés kell, hogy legyen, és bármilyen időeredmény elérésén legkorábban másfél-két kilométer megtétele után gondolkodhatom - ha egyáltalán -, és ez is csak úszás közbeni érzések függvénye lehet.
Amit reálisnak tartottam, ha célba érek (bár igazából egyszer sem tudtam lejátszani magamban azt, milyen érzés feladni menet közben, mert túlságosan hihetetlen, életszerűtlen és összeférhetetlen volt a korábbi emlékeimmel), az egy 1 óra 5 perces határ volt, ennyit minden körülmények között hozhatónak éreztem, akkor is, ha folyamatosan lassulok a táv során. Egy másik limit a kerek egy óra volt, az ehhez számolt nyíltvizes részidőt viszont jelenleg tarthatatlannak éreztem, különösen a szerdai "teszt" szörnyű emlékével a fejemben.
Csoportokban rajtoltunk, az első csoport indulását követően pár perccel következett a második, melynek már az elejére helyezkedtem, igyekeztem az elsők között csobbanni, hogy ne tartsanak fel a lépcsőn a nálam ráérősebbek. Rutinból figyeltem az időveszteségek elkerülésére, melynek később lehetett valamekkora jelentősége: rajt előtt kapcsoltam be a swimp3-at és igazítottam meg a szemüveget, hogy a kódleolvasás és a szemüvegbe vízbeeresztés után egyből úszhassak is.
Nyugodt tempókkal, hosszúakat húzva kezdtem a távnak, és váratlanul problémamentesen haladtam, emiatt aggódtam is az első részidőm miatt, nehogy még ahhoz képest is időt veszítsek, amilyen sebességet egyébként megengedhetnék magamnak. A vitorlások a szokásos kuszagubancos rendben állva köszönő viszonyban sem voltak az egyenessel, bár ez a korábbi ÖÁ-kon és más versenyeken sem volt másképp, én pedig elégszer vettem részt ezeken ahhoz, hogy ne zavartassam magam emiatt. Az első két kilométeren az egyetlen viszonyítási pontom az Apátság volt, ezen kívül csak arra figyeltem, hogy egyetlen vitorlást vagy bóját se fejeljek le. Ez többször csak centiken múlt, annyira ragaszkodtam a valós egyeneshez, ellentétben az említett műtárgyakkal.
Az első kilométeres bóját elérve 17:21-es részidőt mutatott az órám, ami nem volt se jobb, se rosszabb, mint amire számíthattam abban az esetben, ha nem jön közbe semmi. Mivel különösebb problémám, görcsöm nem volt idáig és a mozgásom sem esett szét, némi alapot éreztem a gondolkodásra és számolgatásra. Az eddigi sebességgel számolva egyrészt elvetettem az 1:05-öt akár csak megközelítő időt, mondván, ehhez a továbbiakban szinte meg kellene halnom, és reálisan olyan 1:02 körül vártam magam a végére, legalábbis ezen a ponton. Az egy órával is foglalkoztam, de csak egy pillanatig futott át az agyamon, mert nem tudtam benne eléggé hinni, sokkal több minden szólt az ellen, hogy ezt meg tudnám csinálni, mint mellette, éppen ezért a tervezésig már el sem jutottam. Csak simán úsztam tovább.
Tempóváltásról persze szó sem lehetett, bár nagyon lassan valahogy egy kicsit mintha erősebbeket tudtam volna húzni, legalábbis ez volt az érzésem, bár ez olyan halvány érzés volt, hogy nem is vettem komolyan. Az első kilométeres bójával együtt már az összes, korábban induló mellúszót és a lassabb gyorsúszók közül is jó néhányat otthagytam, de azért a láthatáron még sokan fröcskölték előttem a vizet. Erről az egy km-ről nem sok konkrét emlékem maradt, elég gépiesen, de érezhetően több erőt beleadva húztam a tempókat, és reméltem, hogy ennek meglesz az eredménye is, amitől még több erőre kapok majd. Ehhez képest a 17:39-es részidő igen meglepő volt, pár másodpercig szinte sokkolt, még az eddigi húzáserőm is szinte elmúlt. Aztán igyekeztem gyorsan visszaállítani arra gondolva, mi van, ha itt is néhány tíz méterrel elméretezték a bója pontos helyét... (utólag visszagondolva ez szinte biztos). Próbáltam ebben hinni, vagy legalábbis nem biztosnak venni a két kilométeres kerek 35 perces részidőmet és haladni tovább.
Innentől már nem az Apátság, hanem - látható célkapu hiányában - a parton látni vélt embercsoportok irányába igyekeztem. Érdekes módon a húzásokba egyre több erőt beleadva a mozgásomat mind könnyebbnek is éreztem, de az edzetlenségből fakadó esetleges görcsöktől és a túlméretezett iramtól való félelem továbbra is óvatosságra intett. Ahogy haladtam a part felé és kezdtek elfogyni a vitorlások, egyre jobban foglalkoztatott, hogy nem látok semmi egyértelmű jelet, hol kell partot fognom. Az emlékeimet és a logikámat egyeztetve arra jutottam, hogy kizárólag a korábban is erre használt területen kell lennie a célzónának, de persze ott volt bennem a félsz is, hogy mi van, ha tévedek, ha ezúttal változott a helyzet és valami elkerüli a figyelmem, amit időben észrevehettem volna. Ugyanis ekkor már a kezdetihez képest mindenképpen érezhetően gyorsabban úsztam, és a három kilométeres bójához érve az utolsó kilométeres (8:12-es és 7:55-ös 500-ak, azaz 16:07-es kilométer) és a teljes részidőm (3 km - 51:07) egészen más kilátásokat vetített elém: teljesen reálisnak tűnt az egy órán belüli célba érkezés lehetősége, persze elég szűken, és akkor, ha nem jön közbe semmilyen probléma.
A part egyre csalogatóbb közelségként hatott, de most sem dőltem be ennek, tudtam, hogy időben ez mindig több, mint amennyinek első látásra gondolná az ember. Emellett kezdett végképp idegesíteni, hogy a strand egyre nagyobb szögben nyílt szét előttem, ennek ellenére az égvilágon semmilyen azonosítható tárgy nem csalogatott maga felé, lövésem sem volt, hol a kiút, egy idő után már minden levegővételnél előre néztem és egyre jobban nyomta az agyamat, hogy mennyi időt veszítek emiatt. Három vagy négy alkalommal konkrétan meg is kellett állnom úszás közben, hogy tájékozódjak, de még ezzel sem lettem okosabb. Ekkor már túl közel lévén a parthoz, az utolsó két-háromszáz méter alatt behozott másik három és szintén tanácstalan gyorsúszó társaságában hirtelen eldöntöttem, hogy nem keresem tovább a célt, kiúszok oda, ahol ez tavaly is volt, és a strand bal oldala felé vettem az irányt. Szerencsém volt, hogy így tettem...
A cél előtti kis öbölben szokás szerint elúsztam néhány sétáló láb mellett addig, ameddig ez fizikailag még lehetséges volt, majd felálltam és valahogy elerőlködtem magam a kódolvasóig. Az első néhány próbálkozás sikertelen volt az időm megállítására, majd még mielőtt kezdtem volna ideges lenni, egyszer csak csippant a műszer, bent voltam, ahogy az időm is éppen hogy az egy órában: 59:41 (ez 17:03-as km átlag).
A táv alapján a végeredményem és az első kilométeres részidőm (17:21) az érzéseim szerint reális volt, viszont utólag tisztán látszik, hogy a következő kilométer 17:39-e legalább 30-40 mp-el jobb, a harmadik kilométer 16:09-e pedig ugyanennyivel gyengébb lehetett. Ennek megfelelően a két kilométeres bója nagyjából 30-40 méterrel távolabb lett lehorgonyozva, mint ahol lennie kellett volna. Nem szokatlan pontatlanság, de mivel csak utólag derülhet ki biztosan, hogy nem az érzékeim csalnak, ez a bizonytalanság mindig rossz hatással van rám úszás közben.
Eleinte a szokásosnál csak egy kicsit éreztem kimerültebbnek magam, beszélgettem egy sort az ismerősökkel, barátokkal, majd kicsivel később eluralkodott rajtam a fáradtság és a fejem is piszkosul elkezdett fájni, csak másnap délelőtt múlt el. Valószínűleg ezt is az váltotta ki, hogy többet adtam ki magamból, mint amennyit az edzettségem alapján a testem nem sínylett volna meg, de ez nem foglalkoztat. Örültem az 59 percnek nagyon, tudva persze, hogy szinte örökkévalósággal egyenértékű, kilométerenkénti másfél percet hagytam a vízben a két évvel ezelőtti úszásomhoz képest, de az is eszembe jutott, hogy körülbelül ugyanennyivel voltam gyorsabb is annál, amire előzetesen reálisan számíthattam.
Az eredménylista kissé váratta magát, végül kiderült, hogy az időm összesítésben a 19. helyre volt elég a közel ezer célbaérkezett között. Az abszolút győztestől 10:49-re maradtam el. Bár nem hirdettek versenyt, szintén a jegyzőkönyv alapján az én szenior férfi korcsoportom (1972-76) volt a legnépesebb. Az ebbe tartozó 106 induló és 103 célbaérkezett közül a negyedik legjobb időt értem el, a győztes ideje (melynél mindössze 20 mp-el gyengébb az egyéni rekordom) 5:37-el, a harmadik helyezetté 31 mp-el volt jobb az enyémnél, az ötödikre viszont majdnem nyolc percet vertem. Ezekre az arányokra bármely más sportágban büszke lennék, viszont az úszásban egy másik aspektus, a felkészültség és az edzettség is megítélési szempont nálam egy adott eredmény vonatkozásában, a büszkeségen pedig e tekintetben a rossz érzések túltesznek.
Idén ennyi volt a nyíltvízi szezon számomra.
A még hátralévő és szóba jöhető események közül egyik-másik a hangulata és a korábbi emlékeim alapján visszacsábítana, és bár jelenleg elképzelni sincs kedvem, hogy bármelyikre is elkezdenék felkészülni (anélkül pedig vagy céltalannak, vagy a túlzott terhelés miatt célszerűtlennek tartom a részvételt), hosszabb távon bármi lehet amellett, hogy nekem most nagyon nem ez a sportágam.
