Igen, kifejezetten ez az érzésem a napokban...

Persze nem minden azonos, sőt, ég és föld különbségek vannak bizonyos részletekben, és sok-sok év telt el azóta.

De most talán érdekesebbek az egyezések.

Miután 1992-ben önszántamból elkezdtem nagy eltökéltséggel lejárni az uszodába - eleinte mindössze azért, hogy le tudjak úszni egy hossz gyorsot -, sokáig semmilyen kapcsolatom nem volt a Balaton-átúszás gondolatával. Eleve teljes motivációs bezártságban, kizárólag az önmagamban megélt önbecsülésem végett igyekeztem egyre jobb lenni, nem volt semmilyen megmérettetési vágyam nagyon sokáig. Aztán ahogy a sport terén számos alkalommal életemben, elég gyorsan elhatározássá vált a Balaton átúszásának gondolata az egyik évben, ahogy megütötte a fülemet a rendezvény létének híre. Ekkor 1997-et írtak.

Nehéz heteken voltam éppen túl, a felkészüléshez pedig alaphelyzetben is nagyon kevés idő lett volna, ennél viszont problémásabb volt, hogy nem csak az edzésekről volt szó. A jobb térdem belső oldalszalag-műtétje, majd a komplikációiknak köszönhető második műtét következményeit nyögtem: közel teljes (!) izomsorvadás mindkét lábon, az összenőtt tokszalagok miatt hajlításképtelen jobb térd, nem napokig vagy hetekig, hanem hónapokig tartó mankózás, rendíthetetlenül, de eredménytelenül végzett gyógytorna... Miközben a testem elfelejtett járni (ezt később tükör előtt kellett újra megtanulnom), minden nap egyetlen nagy cél volt csak a szemem előtt, ami tolt előre: lejutni valahogy az uszodába.

Egy kilométer volt a táv, amit mankózva kellett megtennem odáig. Ez eszeveszett, elérhetetlennek tűnő távolságnak hatott, de nem érdekelt: az első alkalommal megpróbáltam áthidalni azután, hogy először voltam képes száz métert megtenni. Nem volt kockázatmentes dolog, nem voltam benne biztos, hogy sikerül, de volt egy CÉLOM...

Eljutottam oda.

Alul kilyukasztott zacskó a lábra fel, levegő kiprésel belőle, madzaggal alul és felül elkötve, hogy vízmentes legyen, aztán be a vízbe. Mert készülnöm kell. "- Anya nézd, a bácsinak műlába van!" - döbbent meg egy kisgyerek a lábrögzítőm láttán, amikor elmankóztam mellette a vízbejáró felé. Igen, a parton esetlen voltam, mint egy rozmár, de ahogy beereszkedtem a vízbe... Mintha egy más világba léptem volna. Végre szinte szabadon mozoghattam, óriási érzés volt, soha nem felejtem el.

Összeesett tüdőmmel és csont-bőr lábaimmal - a már normál méretűre apadt térdízületem vastagabb volt, mint a combom bárhol - picit több mint egy kilométernyit, alig negyven hosszig bírtam, de nem ez volt a lényeg, hanem az érzés maga. Annyi megpróbáltatás után egy óriási bömbölés szakadt ki úszás közben belőlem, talán túl is csordult a medence túlfolyója.

Így kezdődött.

Aztán nap mint nap, fokozatosan növelve a távokat, az iramot, két héten belül szinte változatlan fizikummal már a 4 kilométert közelítgettem egy-egy edzésen, amit ilyen rövid idő alatt csak a végkimerülésig hajtással érhettem el. A térdem állapota közben semmit sem javult, mankózás továbbra is, hajlítás 90 foknál tovább teljes testsúly által gyötörve sem ment, ami egy újabb korrekciós műtét szükségességét valószínűsítette.

Ekkor a Balaton-átúszást már kétszer elhalasztották az eredetileg kiírt időponthoz képest, én pedig csak reménykedtem... Bíztam a felkészülésemben, bíztam a térdemben, és abban, hogy még egy-két hétvége szelesebb vagy esősebb lesz, mert az már elég nekem...

És készültem, úsztam, egyre intenzívebben, akármilyen idő is volt éppen, nem érdekelt semmilyen körülmény.

A nagy távhoz elengedhetetlen lett volna a térdem további javulása, ez azonban ekkor már csak illúzió volt, hiába tettem érte meg mindent, ami rajtam múlott. Az ötödik hétvégén végül megtartották a Balaton-átúszást, amit a cél mellett a partról néztem, mankókra támaszkodva. Ha azt mondanám, partra vetett hal érzéseivel bámultam a vizet, kevéssé jellemezném a helyzetet, de hogy mit éreztem legbelül, azt inkább megtartom magamnak.

Lélekben ma is úgy érzem, valami földönkívüli akarat fosztott meg attól, hogy elérjem a célt, hogy úszhassak. Ez a bizonyos év azóta is nagyon fáj, bármikor is erre gondolok. Az összes korábbi és későbbi gyötrődést kiegyenlítette volna érzelmileg, ha a sors lehetőséget ad az indulásra az első alkalommal, ilyen kitartó elszántsággal készülve. Ebből sok erőt nyertem volna később is - tudom, mert ilyen vagyok. Helyette még néhány keserű hónap és az újabb műtét várt rám, a Balaton pedig ismét befagyott addigra...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ma kicsit más a helyzet. Úgy tűnik, nincs komplikáció, az állapotom döbbenetes ütemben javul, szinte hihetetlen, hogy műtét után így kitárult a világ... A műtét napján késő este már kimankóztam a fürdőbe mosakodni, három napra rá autót vezettem és beltérben már mankó nélkül járkálok. Mindezt nem azért, hogy majd emlékeztetni tudjam magam, hogy milyen vakmerő voltam egykor. Minden lépésemre fokozottan odafigyelek, mert öt műtét tapasztalatai után pontosan tudom, mit kockáztatok, hogy elég egyetlen rossz mozdulat és game over.

De azt is tudom, hogy az orvosok is meglepődtek, hogy régen a jobb térdem hasonló esetét követően milyen gyorsan vált teljes értékűvé a lábam. Ez pedig nem ment volna a hagyományos protokoll szigorú követésével.

Mindössze egy héttel a műtét után egyre nagyobb veszélyt jelent az, hogy a gyógyulás érzete és a mozgásom biztonságához szükséges folyamatos kontroll ollója egyre hatalmasabbra nyílik. Ha valamivel egy kicsit jobban elkezdek foglalkozni vagy csak elgondolkodok, és közben mozognom kell, ezt egyre inkább "öntudatlanul", automatikusan indítanám, és ez a tapasztalat kicsit ijesztő...  Szerencsére még működik a "lélekjelenlétem", nem tudom, meddig fog még... Nagyon óvatosnak kell lennem.

A varratszedés megvolt, víz áztathatja már a bőrömet, fájdalom gyakorlatilag már a műtét után sem volt és semmilyen szinten nincs azóta sem, az orvos az utóröntgen alapján tökéletesnek értékelte a helyzetet, így várhatóan bármire képes lesz a lábam, amire korábban is, ami nagyszerű hír. A mankózást két héten belül hivatalosan is teljesen abbahagyhatom, ez is nagy különbség a régi esethez képest.

A legnagyobb különbség viszont talán az, hogy ezúttal nincs felkészülés és nincs cél, - mert nincs lehetőség. Nem tudják az átúszást annyival halasztani, hogy engem addigra már egyáltalán vízbe engedjenek. Ehhez még az 1997-es öt hét is kevés lenne. Pedig mennék én edzés nélkül is, viszonylag gyenge tüdővel és némi izomsorvadással is, ha csak ezen múlna - de a térdemet illetően orvosi jóváhagyásra semmi esély, ez az első keresztszalag plasztika természetes velejárója. Ez volt az egyetlen pusztító információ, amellyel nehezen lehet megbirkózni... talán nem is lehet, de akármilyen bátor, sőt, vakmerő "regenerálódó" is vagyok, választási lehetőségem itt most tényleg nincs.

Így végződött tehát számomra a 2013-as Balaton-átúszás azelőtt, hogy egyáltalán elkezdődött volna.