Az Átúszás (így, nagy kezdőbetűvel) az évek során hozzánőtt a gondolkodásomhoz, beírta magát az öröknaptáramba, az életembe. Mióta először átúsztam, minden évben beterveztem, igyekeztem úgy alakítani mindent, hogy ez semmiképpen se maradjon ki, akármilyenek is a körülmények és a lehetőségeim. Ez főleg az utóbbi években bonyolult, mióta az időjárásnak sokkal szigorúbb alkalmassági követelményeknek kell megfelelnie, így egy-egy adott időpontot illetően már jelentősen nagyobb a halasztás esélye, mint a megrendezésé. Sokáig azt hittem, bárhogy is alakulnak a dolgok, sikerül minden évben szabaddá tennem magam, de két évvel ezelőtt egy szerencsétlen bolygó együttállás miatt ez a sorozat megszakadt. Ezt akkor nem is tudtam igazán felfogni, teljesen értelmezhetetlen volt számomra agyilag, hogy megrendeztek egy BÁ-t és én nem voltam ott, és igazából ezt az érzést még a mai napig nem bírtam hová tenni.
Azóta igyekszem persze nem erre gondolni, hogy a szükségesnél jobban ne törje meg a BÁ-hoz fűződő "viszonyomat", ami ebből is látszik, hogy minden más sporteseménytől eltérően kifejezetten teljesítés-centrikus.
Ami a "technikai" felkészülést illeti, e tekintetben sem jól álltak a dolgok, nem volt ugyanis lehetőségem már letesztelni az opcionális segédeszközt sem, egy éles tesztet pedig túl kockázatosnak éreztem ilyen távra, így maradt az egyébként még szintén "szűz" polifoam-brace összeállítás.
Az orvosilag ellenjegyzett nevezési lapot leadtam, és kicsit megkönnyebbültem, hogy problémamentes és gyors volt az eljutásom a rajtig. A kódleolvasás után szinte zsigerből igyekeztem mielőbb vízbe jutni, és nem is tudom, talán "hátha csoda történik" alapon, de nekiestem a távnak.
Próbálgattam mindenhogyan a bal lábamat, de mást nem mertem vele, mint egyensúlyozni, ami ritmusra nyújtott lábfeszítést és -lazítást takar. Így kikerülhetetlenül tényszerűvé vált, hogy féllábas BÁ-t kísérlek meg teljesíteni valahogy.
Ennek ellenére persze voltak időcélok is a fejemben, hiszen nem én lennék, ha nem gondolkodnék előre ilyesmin, akármilyen állapotban is vagyok. A legerősebb terv egy 1:3X-el kezdődő idő, amihez minimum 19:30-as kezdő ezrek és egy igen elnyújtott hajrá kell. A B terv pedig az 1:45-ön belül maradás, ami 20 perces kilométerekkel már elérhető.
Az első pár száz méteren szokás szerint magam mögött hagytam majdnem az összes mellúszót, akit a táv során láttam, és ki is tisztult előttem az úszófolyosó. Erőállapotomhoz viszonyítva a szokásos erőbedobással toltam az iramot, és azon gondolkodtam, vajon mennyit foghat a "segédeszköz", milyen ellenállást jelenthet a vízben.
Az első 500-as bójáig 9:53 telt el, ebből gyors fejszámolással kihoztam, hogy ha ezt jó helyre tették, akkor egy 1:40-es időhöz máris bő fél perc mínuszban vagyok, így ha a következő 500-on nem tudok valamit újítani, akkor az A terv máris elszállt. Plusz erőbedobásról szó sem lehetett, mert a nagy ismeretlenben úsztam, fogalmam nem volt, hogy a táv második része egy áhított hosszú hajráról, vagy éppen a teljes szétesésről szól-e majd. Érezhető lábtempó hiányában a vállaimra éppen elég teher jutott ahhoz, hogy eszembe se jusson erőből gyorsulni. A kartechnikát próbáltam variálgatni, ez volt az egyetlen lehetőségem, de ezzel is inkább a gyötrődés késleltetése volt a célom, mint a sebesség növelése.
Nem javult a helyzet sajnos, érzésem szerint az iram fenntartása sikerült csak, ám az 500-as bója pontatlansága negatívnak bizonyult, mivel az 1 km-eshez 20:43-nál érkeztem. Itt már tudtam, hogy egy, a körülményekhez képest szépnek minősülő időeredmény már elérhetetlen, így váltanom kell fejben az 1:45-re. Ez gyorsan meg is történt, folyamatos mozgás közben az ember szerencsére nem tud egy dolognál sokáig leragadni.
Időközben haladtak el mellettem szép számmal a hátulról érkező gyorsúszók, és az volt az igazán fájó számomra, hogy sokuk még csak nem is pallérozott stílusban, ráadásul kényelmes tempóban távolodott el tőlem. Tudtam persze, hogy ez semmilyen szempontból sem az én évem és hogy még rövid távban gondolkodva is be vagyok zárva a bal lábamba, na meg a jelenleg semmilyen szintű teljesítményre sem felkészült testembe, de más ezt elfogadni fejben, és más a valóságban. Székely Éva versenyszelleme jutott az eszembe, aki szépkorú karbantartó úszásai közben sem tudta fejben lekezelni, ha bárki fürgébb volt nála a medencében.
Másfél kilométernél már túl jártam a fél órán (30:14), és arra gondoltam, soha még semmilyen nyíltvízi eseményen nem úsztam kezdő másfél kilométert ilyen lassan. Bevillant, hogy medencében a két kilométeres egyéni csúcsom is 29 percen belüli... A részidőm alapján ekkor még nem tűnt lehetetlennek, hogy elkerüljem életem legrosszabb eredményét, ez tartotta bennem a lelket amellett, hogy itt még viszonylag összeszedett volt a mozgásom.
Két kilométernél azonban már kezdtek kicsúszni a dolgok a kezemből, a 41:25 azt jelentette, hogy vagy képes leszek nem sokára tartósan iramot váltani, vagy feladhatok minden reményt, és nem marad semmilyen célpont, ami miatt érdemes küzdeni. Arra persze továbbra sem volt eszközöm, hogy elinduljak, csak abban bíztam, hogy oldódik a mozgásom, "beolajozódom", ami már több más esetben megtörtént, - ma azonban ennek jelei sem mutatkoztak.
Sőt, a táv feléhez közeledve egyre nehezebbé vált az úszás, a három kilométer pedig egyenesen fordulópontot jelentett. Ekkor már teljesen elkészültem az erőmmel, a karjaim szétégtek, a jobb lábam szó szerint az utolsókat rúgta, a kegyelemdöfést pedig az órám adta meg: az 1:02:12-as részidő a puszta teljesítésen kívül véget vetett minden egyéb várakozásomnak. Eszembe jutott, hogy ennél a három kilométernél medencében már úsztam jóval gyorsabb négyest is, ez a gondolat sem volt éppen jó hatással rám. Emellett biztos voltam benne, hogy a brace érzékenyen visszafog, mert az eddigi erőbedobást nem éreztem, hogy arányban lett volna a borzalmas részidőimmel.
Innentől kezdve agónia volt a táv hátralévő része, és ez lelkileg is igen megterhelő volt.
Furcsa, de a tüdőm egyáltalán nem fáradt, az izmok viszont fokozatosan kikészültek. A jobb lábam, a lábtempó felelőse - lassan szinkronizálta magát a ballal, azaz csak egyensúlyozásra maradt szuflája, a sérült láb pedig érdekes módon elkezdett görcsölgetni. Ez eléggé meglepett, hiszen egyrészt bőven megtömtem magam magnéziummal előzetesen, másrészt nem tempóztam vele, csak billegettem és finoman feszítgettem, ennek ellenére egyre gyakrabban rándult görcsbe először a talpam, aztán a combom, majd a vádlim is. Előbbi kettővel nem volt nagy gond, rutinból, az úszást nem megszakítva szüntettem meg a kellemetlenséget, a vádlim összerándulása viszont ijesztő volt, mert ezt teljes egészében fedte a szorosra húzott brace, amiben annyira nem tudtam még mozgatni illetve ellazítani a lábam, amennyire szükséges lett volna a görcsoldáshoz. Fogalmam sincs, hogyan, de szerencsére sikerült valahogy úgy fordítgatnom a lábam, hogy elmúlt a görcs, de innentől kezdve a partig kerülgetett a frász, hogy még egyszer összeugorhat és akkor esetleg nem is tudok tovább úszni. Ez gyakorlatilag a feladást jelentette volna, amibe bele sem merek gondolni, mert bár sok lehetséges élethelyzetet átgondoltam már, ami valaha érhet a vízben, de ez az egy biztosan nem menne át még a búrámon sem, nemhogy a valóságos átélése...
Észre sem vettem, hogy időközben elhaladtam a 3,5 km-es bója mellett, a 4-esnél még egyszer, utoljára nyomtam részidőt, az 1:23:27 majdnem másfél perccel több, mint amikor 2008-ban a PB-t úsztam (ami abban az évben a 34. legjobb idő volt a nagyságrendileg 8200 célba érkezőből). Ekkor már lelkileg is annyira leépített a fizikai gyötrődés, olyan rosszul esett már az úszás, hogy majdnem elbőgtem magam. Ökölvívó nyelven szólva nem jött a second wind, még mindig nem tört be a testem, nem lett könnyedebb a mozgásom a terhelés hatására, hiába számítottam erre a korábbi tapasztalatok alapján. Nem tudtam már semmi pozitívra gondolni, ilyen rosszul még soha nem éreztem magam vízben, egyszerűen leírhatatlan volt az egész.
A hajók alig akartak elfogyni, rettenetesen lassan, de közeledett a part végre, én pedig a sekély vízben is a szokásomhoz hűen, a sétáló teljesítők között elhaladva a korlátot megérintve fejeztem csak be az úszást. Számomra ez a teljesítés, hála a példáért a halhatatlan Kovács Áginak.
Óvatosan álltam talpra, a korlátra támaszkodva vonaglottam fel a lépcsőn, majd nyugodt és biztonságos lépésekkel közelítettem meg a kódleolvasót. Az órámmal mértnél nagyjából fél perccel rosszabb, 1:47:43-as időm a 277. helyre volt elég a 7633 célba érkezett közül. Korosztály szerint bontva az eredménylistát, az én (1969-73) korcsoportomban 935 időeredmény közül mindössze a 24. legjobb az enyém, ez a korábbiakkal összevetve szinte szánalmas.
Az 1998 óta rendezett 14 átúszásból 13-on vettem részt, ezeken összesen 17 teljesítésem van, de mind a helyezést, mind az időeredményt illetően messze az idei a legrosszabb.
A kódleolvasás után a helyszíni riporter, az általam más sportág kapcsán jól ismert Dobor Dezső a feltűnő "segédeszközömet" kiszúrva talált meg és készített velem rövid riportot, miközben sajnos az RTL Klub kamerája is elcsípett oldalról (http://www.rtlklub.hu/most/43121_rtl_hirado_-_esti_kiadas_letartoztatas_-_harman_elozetesben_). Ennek akkor nagyon nem örültem, mert nem szerettem volna így az orvosom látókörébe kerülni. Remélem, nem nézte az esti híradót, különben az a legkevesebb, hogy többet nem áll velem szóba. Ez kiderül majd a következő kontrollon, ami előtt viszont újabb két úszórendezvény vár rám.
A célzónában egyfolytában ismerősökbe botlottam, ez jó érzés volt, oldotta a hangulatomat, de legbelül nagyon rosszul éltem meg az egész átúszást. Mitől is lettem volna boldog?
Már eleve az is alulmotiválttá tesz, hogy korábban odáig toltam az egyéni csúcsomat, hogy nem is tudok hinni benne, hogy valaha akár csak a közelébe is jutok még egyszer. Amikor elkezdtem szeniorban versenyezni, több mint két évig nem múlt el verseny úgy, hogy ne döntöttem volna meg valamely számban a legjobb időmet. A nyíltvízi versenyeknél sem apróztam el a dolgot... Most már nagyon nehéz nekiindulni egy Balaton-átúszásnak, hogy 1:22-n belülre kellene kerülni, egy Öbölátúszáson 54 vagy egy Füredi Átúszáson 44 percen belüli időért hajtani. Fejben persze képes vagyok bármelyik versenyen teljesen kicsinálni magam, függetlenül attól, hogy duzzadok az erőtől vagy éppen le vagyok amortizálva, de a vízben csodák nincsenek, és mivel ezt már számtalanszor megtapasztaltam, nem is reménykedek ebben.
Ezt eleve nehéz kezelnem, de ehhez most még hozzájött a teljes tehetetlenség érzése, illetve a pillanatnyi képességeimhez mérten eltúlzott, erőn felüli terhelés, amit jól illusztrál, hogy az úszás után egy jó ideig nem tudtam a kinyújtott karomat vállmagasságig felemelni.
Ez így együtt túl nagy kontraszt volt a korábbi emlékeimmel, eredményeimmel, érzéseimmel, és ez eléggé megroppantott legbelül. Piszkosul megviselt, hogy röviden fogalmazzak.
Megvan a tizenhetedik, zsebre vágtam az ideit is, gyorsan olajra is léptem, vissza sem néztem, vissza sem gondoltam, nem hiányzott még egyszer még gondolatban sem...
Fejben máris az az egy hét foglalkoztatott, ami alig egy szusszanásnak tűnik az Öbölig, de én azt a szusszanást annyira ki akarom használni, amennyire csak lehet.
