Mióta abbahagytam a rendszeres úszást, először gondolkodtam el komoly szándékkal azon, hogy részt veszek valamilyen úszórendezvényen. A Balaton-átúszást 13 éve először hagytam ki, de e napot követően valahogy mégis elkezdett mozogni bennem, hogy azért csak ne hagyjam teljesen parlagon legalább a nyíltvízi szezont és a Balatont, amelyben augusztus idusa felé közeledve idén rendhagyó módon még nem fürödtem.
A soron következő hétvégén verseny-nagyüzem van. Most rendezik a szenior országos bajnokságot Gyulán, amelyen az utóbbi három évben részt vettem, idén azonban meg sem fordult a fejemben a folytatás, bennem ez a verseny jelent akkora rangot, hogy teljesen felkészületlenül eszembe sem jusson még nosztalgia szinten sem. Egy másik esemény a szombati Velencei tóúszás, amely csábított volna, ha nem egynapon rendeznék az új rendező által lebonyolított és kissé új néven futó Füred-Tihany közötti Öbölúszással.
Nyilván eléggé megfontolatlan és pláne megalapozatlan gondolat volt még az is, hogy utóbbin részt vegyek, hiszen semmilyen "szakjellegű" állóképességem nincs, ez dilemmát is okozott, de a Balaton örök vonzereje, a még halványan meglévő versenyzési hajlam és nyomaiban fellelhető belső motiváció végül is elég volt ahhoz, hogy benevezzek.
A felkészülésre egy hetem volt, amely időzavaromban egyetlen alkalomra redukálódott. A választható eszközök és gyakorlatok közül értelemszerűen a valós állóképességem felmérését tartottam a legcélszerűbb időtöltésnek, hogy ehhez alkalmazkodva a legmegfelelőbb erőbeosztást és utazósebességet belőhessem, mert így úszhatok a pillanatnyi képességeimmel a legjobb időt. Nyugodt, egyenletes tempóban terveztem végigúszni a 3,5 km-t, és így is kezdtem neki. Zenehallgatás közben szépen toltam a hosszokat egy ideig, de a nyugdíjas tempó ellenére is már 6-700 méternél elkezdtek csikorogni a fogaskerekek, egy kilométernél pedig már annyira kényelmetlenné vált az egész, hogy mivel semmi jel nem utalt arra, hogy ez a görcsös erőlködés valaha is átvált relatív gördülékenységbe, megálltam és kiszálltam a medencéből.
Nem volt kecsegtető a dolog, mert időszámításunk előtt volt utoljára, hogy egy 16:53-as kilométer így kibabráljon velem...
Bő fél óráig áztattam magam a masszázsmedencében, majd újra úszásra adtam a fejem, persze ekkor már elvetettem a teljes táv újraindítását. Az eredmény ugyanaz lett: bár igyekeztem kicsit jobb iramot tartani, nagyjából ugyanolyan gyorsan elfáradtam, és az ismételten csak egy kilométer a 16:42-jével nem mondható éppenséggel sokkal kevésbé pocséknak az előzőnél.
Szép kilátások... Gyakorlatilag így az első számú szombati célom a célbaérkezés lett, amit annyira bizonytalannak tartok jelenleg, hogy nem is tudok mélyebben beleelmélkedni abba, hogy vajon milyen időeredmény lehet reális, ha valahogy sikerül egyenletes tempóban elúsznom Tihanyig. De tényleg, hát erre most mit lehet mondani? Csak becsapni tudnám magamat, ez viszont soha nem volt a stílusom, nehezen is viselném a következményeit. Semmi pozitív alapot nem tudok felhozni arra, hogy bármiben is bizakodhatnék, egyedül csak a rutinomban bízhatok, hogy bármennyire is leszek képes szombaton, annál biztosan nem fogok kevesebbet teljesíteni. De még ez sem elég bíztató ahhoz, hogy ne érezzem sötét alagútnak jelenleg ezt a vállalkozást...
Meglátjuk.
