Kicsit félreérthető lenne, ha úgy fogalmaznék, felkészületlenül ért a verseny, de lényegében semmit sem készültem rá. Amiből táplálkoztam, az nagyjából még mindig a zalaegerszegi terhelés volt, amely óta mindössze háromszor láttam medencét és alig tíz kilométert úsztam.
A versenyen részt vevők szűk létszámát - 20 fő - a négy sávos, 25 méteres medence indokolta. Nevezési idők alapján megállapított erősorrendben történt a pályák kiosztása, én az egyes pályára kerültem legkedvesebb klubtársammal, Lillával, és még három versenyzővel. Szerettem volna ezt előzetesen elkerülni, mert ő éppen egy betegségből igyekezett kilábalni és valószínűsítettem, hogy még a punnyadt formám ellenére sem fogunk hasonló iramot diktálni, és rossz érzés lett volna látni őt szenvedni ezen az egyébként is komoly távon.
Hát ebből a rossz érzésből semmi sem lett annak ellenére, hogy egy pályán eveztünk...
Az elején az erősorrend alapján beálltunk mind az öten vonatozni, ám mivel már az első karcsapások közben éreztem, hogy a "B" terv lehet az egyetlen ésszerű taktika, az első fél órában a versenytempómnál sokkal óvatosabb iram mellett döntöttem. Így szépen-lassan a két, nálam jobb időkkel nevezett úszók és Lilla is elléptek tőlem. Ráadásul a sáv végén magas volt a medence fala, fogódzkodásra alkalmatlan, így mivel eszembe sem jutott bukófordulózni, az első 50-60 hossz elment arra, hogy begyakoroljam, hogyan kell hatékonyan fordulni a csúszós csempéken.
A fél óra végére kezdtem felpörögni, de nem is elsősorban magamtól, hanem azért, mert Lilla ekkor már másodszor körözött le, és olyan iramot diktált, amelyet ha nem kezdtem volna el én is felvenni, úgy éreztem, a lemaradásom túl nagy lenne ahhoz, hogy a táv végéig erőből le tudjam dolgozni, akármilyen formában is van. Rávitt tehát a kényszer, hogy a következő kilométereken már ne a saját iramomban ússzak. Bár eddig mértem az 500 méteres részidőket, az a szó, hogy taktika, ettől kezdve szinte teljesen az értelmét veszítette, így be is fejeztem a mérést és csak a futóidőt néztem az órámon.
A másik két gyorsabb versenyző egyikéről egyértelműen látszott, hogy őt nem lehet megfogni, az első negyedórát követően már jóval nagyobb iramot diktált mindannyiunknál. A másik is valamelyest gyorsabb volt nálam, ám vele szemben idővel mégis esélyesnek tartottam magam, mert túl kevés előnyt szerzett magának úszással ahhoz képest, amennyit veszített az általam túl gyakorinak érzett megállásaival. Lillát pedig mindenképpen tartani akartam.
Sokáig úsztam a lábvizében, tehát a köztünk lévő távolság folyamatosan 100 méter körül volt, és idővel kezdett nagyon aggasztani az is, hogy még mindig igen jól bírta erővel, de főleg az, hogy nem nagyon akart megállni tankolni. Az emiatti megrökönyödés bennem már-már a pánikérzetig fokozódott, úgy éreztem magam, mint akit sarokba szorítottak. Kénytelen voltam elkezdeni számolgatni, hogy mi az a legkisebb távolság, amelyen egy végletekig erőltetett iramban be tudnám hozni ezt a két kör különbséget, és úgy döntöttem, ha ez így marad, az utolsó két és fél kilométeren muszáj lesz kilépnem a szakadékba...
Amikor eljutottunk eddig a pontig, egyszerűen beleragasztottam magam az engem éppen leköröző későbbi győztes lábvizébe, és mozgósítottam minden tartalékomat. Ez roppant megerőltető, de meglepetésemre valahogy még kibírható sebességet jelentett, és képes is voltam folyamatosan csökkenteni a különbséget. Aztán óriási szikla gördült le a szívemről, amikor egyszer csak láttam, hogy Lilla végre megállt tankolni, amivel még egy kört tudtam hozni rajta. Ezután tovább nyomultam, mert úgy tudtam, hogy még mindig egy egész hossz hátrányban vagyok és biztos voltam benne, hogy mostantól már végigtolja megállás nélkül. A jegyzőkönyv szerint azonban ez az egy hossz hátrány valójában már ugyanennyi előny volt számomra, és ha ezt tudtam volna, a további őrült rohanás helyett biztosan visszavettem volna valamelyest és megpróbáltam volna beosztani ezt az előnyt a hátralévő egy kilométerre. Így viszont a nagy igyekezetben a 9.150 méteres fordulónál túl erősen rúgtam el magam a faltól, emiatt mindkét combom és vádlim olyan merevgörcsöt kapott, hogy mozdítani nem bírtam. Azonnal kievickéltem a medence szélére és kihúztam magam a partra. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy fel kell adnom a versenyt, de aztán a lábfejeim visszafeszítésével lassan oldani kezdett a görcs, így megpróbáltam visszaereszkedni a vízbe és eleinte még lábtempó nélkül, majd hosszokkal később óvatosan mozgatva a lábfejeimet visszatértem a versenybe. Korábban is többször begörcsöltek a lábfejeim (elfelejtettem az úszást megelőzően magnéziumot bevenni), de ez most olyan volt, mint egy hajótörés. Már csak az volt a célom, hogy befejezzem a távot, nem igyekeztem túlerőltetni az iramot, csak visszaszámoltam a hátralévő hosszokat. Lilla természetesen elment kétszer is, így a végén kerek egy perccel korábban - kicsivel több, mint 50 méterrel előttem - ért célba. Az úszását testközelből végignézve pontosan érezni lehetett, hogy - legalábbis az én mércém és fogalmaim szerint - ez egy egészen kivételes teljesítmény volt a részéről.
Az utolsó két hosszba mertem beleadni minden erőmet - azt a keveset, ami még maradt -, és végül 2:41:10-nél végeztem ki a 10 km-t.
Egy fiatal triathlon versenyző nyert 2:35:13-as idővel, kb. 350 méterrel előttem ért célba. Ez talán 10 km-es távlatban nem tűnik soknak, de a tapasztalat azt mondatja velem, jelenleg semmilyen formámban nem tudnék ölre menni egy ilyen idővel.
Amire ma képes voltam, azt ki is hoztam magamból, azt hiszem. És ez nem csak fizikailag értendő, a lelkem is alaposan kitett magáért. Amit általában kerülök és életemben először, nemrég Zalaegerszegen alkalmaztam rövid ideig, az most tökéletesen bevált ezen a versenyen, mégpedig hogy egy a saját utazósebességemnél valamivel erősebb iramú lábvízbe beállva húzatom magamat. A táv során legalább 7 km-t így úsztam és ez minimum két-három percet jelentett. Persze el is fogyhattam volna közben, ez benne volt a pakliban, de ma szerencsére elég erős voltam ahhoz, hogy ez ne így történjen. Az is emellett szólt, hogy a nagyon kis tempókülönbségek miatt nehezen kivitelezhető volt és rengeteg erőt vett el minden előzés, így inkább a gondolatokat pihentető vonatozás tűnt megfelelőbbnek a saját iram állandó kontrollálásánál.
Ez a taktika ezen a távon és ezen a versenyen sokat jelentett, mégsem tervezem máshol is alkalmazni, főleg nem nyílt vízen.
Mivel nem készültem fel a versenyre, semmilyen eredményre sem lehetnék büszke, az időmet a képességeimhez viszonyítva viszont nem lehetek különösebben elégedetlen, mindössze hetven másodperccel csúsztam ki a 2 óra 40 perces célkitűzésemből (a kilométer átlagom így 16:07 lett), ami összességében nagyjából egyenlő a görcs okozta időveszteséggel. Jelzés értékű a nem éppen megfelelő formám ellenére is, hogy az utolsó előtti volt messze a legjobb ezrem, és a 2 óra 40 perchez elég lett volna egy viszonylag nyugodt 16:30-as befejező kilométer is, amire viszont a görcs miatt esélyem sem lehetett, annyira, hogy egyenesen szerencsésnek érzem magam, hogy egyáltalán sikerült végigúsznom a befejező 850 métert.
A 20 indulóból ezzel együtt a harmadik legjobb időt úsztam, így egy kupát is kaptam, amit nagyon jó érzés volt átvenni az eredményhirdetésnél.
