Az év első szenior úszóversenyén az előzmények alapján nem lehettek nagy elvárásaim a szereplésemet - elsősorban az időimet - illetően.
Tavaly ez a verseny volt életem első szenior versenye. Az akkori izgalmaknak és várakozásoknak egy része nyilván már nem köszönt vissza, hiszen ez már az ötödik versenyem, a helyszín, a körülmények, a csapat, stb. már nagyrészt ismert volt számomra. A felkészülésem a közepesnél is gyengébbre sikerült, ám mivel négy egyéni számban is indultam, amelyekből három rövid táv volt, inkább csak a 400 méteres gyorsúszástól tartottam, mert logikusan ennél tükröződik leginkább az állóképesség pillanatnyi szintje. Ám azt is tudtam, hogy bármely számot illetően éppen egy gyenge forma esetén lehet a legkevésbé megjósolni, milyen időket fogok úszni, már csak azért is, mert csodák ha nem is gyakran, de néha azért történnek...
A mostani és az egy évvel korábbi verseny között az is különbséget jelent, hogy most már inkább a hétvége várhatóan kitűnő hangulata, mintsem maga a versenyszámokkal kapcsolatos pozitív feszültség az, ami kitöltötte az előzetes gondolataimat.
Sajnos a versenykiírás szerint az első versenynapon csupán egy számban, az 50 méteres gyorsúszásban voltam érdekelt, amelyben soha az életben nem leszek képes értelmes időt úszni. Most mindenképpen szerettem volna 29.50-en belül célba érni, egyszerűen nem is tudtam elképzelni, hogy ez másképp is történhet. Tavaly ugyan csak 30.41-et úsztam itt, de májusban Csongrádon már 29.69-et (igaz, kézi méréssel), úgyhogy egyértelműen csak a további javulással lehettem elégedett. A helyezéseket illetően a korosztályombeliek nevezési idejét böngészve nem is lehetett más célom, mint az utolsó hely elkerülése...
A bemelegítés során néhány nagyon laza hosszt úsztam, majd a medence időmérő panelekkel szemközti oldalán, azaz a derékig érő vízben próbáltam beállítani a megfelelő szögű - és nem utolsósorban az egészségre nem maradandóan káros... - rajtfejest. Az elrugaszkodás rendben volt, a három delfinütem is, ám nagyon aggasztott, hogy két vagy három alkalommal is elcsúszott a szemüvegem a csobbanás hatására (elfelejtettem "lezárni" a fejem az elugrást követően). Megpróbáltam meghúzni a pántját még jobban, de elgondolkoztatott, hogy mi lesz, ha ez mégis megismétlődik éles helyzetben. Főleg a másnapi 400 gyorsnál roppant fontos ez, mert ott egy fent felejtett fejtartás "végzetes" lehet.
Majd eljött az én időm is, rajthoz álltam. A rajtot jól kaptam el, a feljövetel is rendben sikerült, és ütöttem a vizet, ahogy tudtam. Félpályánál azonban úgy éreztem, hogy kezd kimenni az erő a húzásomból, nagyon hosszúnak tűnt ez az ötven méter. Az utolsó kartempók már erősen az erőlködés kategóriájába tartoztak, így különösen érdekelt, hogy mire volt elég ez a látványos szenvedés. Az eredményem 29.93 lett, ami roppant csalódottá tett, és ezen nem változtatott az a tény sem, hogy nem lettem végül is utolsó a korcsoportomban (5-ből negyedik...), és ez alapján az erősebb gyorsváltóba kerültem a nap végére. Ez az idő 80.19-es teljesítmény százalékot ért (minden számomban - a még tanulgatás alatt álló pille kivételével - minden esetben alapkövetelménynek tartom a 80% feletti teljesítményt, hogy úgy érezzem, etikailag "jogom van" rajthoz állni).
Hát ezután jót tett volna, ha még egy egyéni szám lett volna még szombaton, amelyben indulhatok, így viszont el kellett viselnem a csalódottság érzését legalább a kövekező reggelig.
A nap végén a +120 éves 4*50 méteres gyorsváltó második tagjaként egy újabb 50 métert kellett összecsapkodnom, ami érdekes módon könnyedébben sikerült, bár az utolsó tíz méter itt is a görcsösség jegyében telt. Ráadásul a célba csapáskor az időmérő panel egyik perforációja leskalpolta a jobb középső ujjam ujjbegyét, ami ezt követően órákon át vérzett. A váltónk végül szoros versenyben győzött, 63 századdal megelőzve a második helyezetteket, 1:55.27-es idővel, amelyhez legtöbbet Szabó Attila és Fráter György tett hozzá.
Az este nagyon kellemesen telt, majd időben nyugovóra tértünk, ám én hajnalban erős fejfájásra ébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. Reggelre a fájdalom már émelygéssé erősödött, és már azon is gondolkoztam, hogy mi lesz, ha rajthoz sem tudok állni a nekem legjobban fekvő - és a "jelentős" jelzővel illetett - versenyszámban, a 400 méteres gyorsúszásban, vagy pláne, ha úszás közben kimegy az élet belőlem emiatt. Három fajta fájdalomcsillapítóval - majd később egy negyedikkel is - és kávéval feltöltve magamat végül is úgy döntöttem, mindenképpen úszni fogok, és a bemelegítés alatt is pozitív jeleket kaptam magamtól erre vonatkozóan.
A négyszáz gyorson az első számú célom a szégyenbe kerülés elkerülése volt, amelynek választóvonala az 5:30-as idő. Ez a negyedik verseny, ahol ebben a számban rajthoz álltam, és eddig még mindig megúsztam azt, hogy öt és fél percen kívülre kerüljek (igaz, Csongrádon ez mindössze 5 századon múlt...). Az elképzelhető maximum, ami felett már csodának éreztem volna a teljesítményem, a tavalyi 5:26.15 elérése lett volna, az aktuális állóképességem miatt ennek túlszárnyalása azonban nyilvánvalóan meg sem fordult a fejemben. Rajthoz álltam tehát, a négy futam közül az utolsóban a 6-os pályán kaptam helyet, ami praktikusan azt jelentette, hogy az ötösön Orosz György többszörös szenior magyar bajnok, országos csúcstartó, a négyesen pedig Hajdú László szenior Európa-bajnok csatáját nézhettem testközelből.
Ez bennem újra megerősítette azt a tiszteletet, amit az úszást magas fokon űzők iránt érzek, és megtiszteltetésnek éreztem, hogy velük egy futamban úszhattam. A célom velük szemben nem lehetett több, mint hogy a 8 hosszig tartó versenyen ne kapjak tőlük egy medencénél többet...
A rajtnak nem volt jelentősége, legfeljebb annyi, hogy nem mozdult el a szemüvegem, és az első hosszt könnyed úszással teljesítettem, kevesebb, mint egy testhossz hátránnyal Orosz Gyuri után fordulva. Száz méterhez közeledve még mindig nyugodt volt az úszásom, igyekeztem többször négyes, mint kettes levegővel haladni, pihentetve a rekeszizmokat és segítve a gyorsabb haladást. Száznál 1:15-ös részidőm volt, amely teljesen megfelelő lett volna még akkor is, ha egyéni csúcs lett volna a célom. Ekkor már két testhosszal jártak előttem az esélyes urak, innentől kezdve már csak a 6-os és a 7-es pályát figyeltem információ szinten, tudva az itt úszók nevezési idejét. Százötvenig még mindig elég lazán úsztam, ám kétszáz felé már kezdtem nagyon érezni a fizikai képességeim hiányát (a 200-as részidőm - 2:37 - ennek ellenére teljesen rendben volt). Ekkor nem tudom, miért, de szerencsére valamin nagyon elgondolkoztam, annyira, hogy egészen meglepett, hogy 250-hez érve egyszer csak feltűnt előttem a fal, így ez a furdulóm kicsit kapkodós lett, de visszagondolva az előző hosszra nagyon jó érzés volt, hogy a gondolataim elnyomták a fáradtság érzetemet úgy, hogy nem éreztem, hogy az iramból veszítettem volna. Azt hiszem, ezt tudatosan is megpróbálom majd legközelebb így alakítani, mert nagyon hasznosnak bizonyult. 300 felé már nagyon a végében gondolkodtam, azt hiszem, ekkor volt a leghosszabb a medence. Tartottam tőle, hogy a 6-7-es pálya esetleg megindul az utolsó százra, számomra pedig még mindig felmérhetetlen volt, honnan tudom majd megkezdeni a hajrát és egyáltalán marad-e erőm bármiféle beleerősítésre a végén, vagy az iramtartásra is éppen csak elég lehet (a harmadik százam 1:25 volt). 350-ig nem nagyon csökkent az előnyöm, ami ekkor körülbelül másfél testhossz volt, ami az utolsó ötvenre fordulva számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy befogható legyen. Pláne hogy 30 méterrel a vége előtt megjött az erőm és egyre jobban felgyorsítva értem a célba, ami elég kellett, hogy legyen a harmadik helyre a futamban. Végül így is lett, így 5:27:04-el (81.08%) a tavalyihoz hasonlóan megnyertem a 3-as korcsoportot (most sajnos csak hárman voltunk). Külön érdekessége volt a fordulóimnak, hogy egyik sem okozott a korábbi 400-akhoz hasonló oxigénhiányos állapotot.
Ez az idő azt hiszem, a későbbi versenyekre a lehető legjobb motiváció. Egyrészt bőven belül volt az 5:30-on, másrészt kevesebb mint egy másodperccel - ami ilyen távon nem különbség - gyengébb csak a tavalyinál, amikor is nagyon jó formában éreztem magam, végül pedig igen jó alapot ad arra, hogy Gyulára reális célként tűzzem ki az 5:20-on belüli idő elérését (de minimum az egyéni csúcsom - 5:21:50 - felülírását).
Ez a futam nyugalmat hozott számomra: maga az idő is, és az is, hogy nyertem a korosztályomat, még ha alig voltunk is benne.
Nem sokkal később a leginkább várt, de a legjobban rettegett versenyszám, az 50 méteres pillangóúszás következett. Ezt az úszásnemet három hónapja kezdtem el szinte a semmiből indulva tanulgatni, és az egyetlen célom most az volt, hogy előállítsak egy egzakt referenciaidőt, amely megfelelő motiváció lesz a jövőben a javulásra. Amellett, hogy nagyon megszerettem ezt az úszásnemet, illetve hogy nyomasztó volt eddig, hogy csak gyorsúszó voltam, valahogy lelkileg fontos számomra, hogy akármilyen nehezen is fejlődök benne, egyre jobb és jobb legyek...
Nem ragadtam be a rajtnál, de talán ez volt az egyetlen pozitívum most az egészben. Köszönhetően annak, hogy előzetesen elfelejtettem magam minden fontos részletre emlékeztetni magam, ami a rutin hiánya miatt kulcsfontosságú lett volna, az első tempónál - majd egy ideig mindegyiknél - levegőt vettem, nem figyeltem a lapos haladásra, a hullámmozgás nem volt elég dinamikus, az egész egy átgondolatlan erőlködés volt, a táv közepétől pedig az erőm is nagyon gyorsan fogyni kezdett. Még a sapkám is úgy lecsúszott közben, hogy majdnem elég volt az ötven méter arra, hogy elhagyjam... A vége előtt már tudtam, hogy ez nem végződhet jól, ám még annál is rosszabb, 36.42-es idővel értem célba. Ez mindössze 73.85%-os teljesítmény érték, ami az összes indulásom közül messze a legrosszabb, mióta versenyzek, ráadásul ekkor történt meg először, hogy a nevezési időmet (35.00) nem tudtam hozni egy versenyen. Ám ahogy a gyorsúszó számoknál a közepes idők lehetnek a legjobb motivációk a továbbiakra, úgy a pillében ettől a hajótörés-értékű eredménytől várom az igazi lórúgást a következő hetek edzéseihez. Az eredménylistán a hat korcsoportos eredményből a negyedik "legjobb" volt az enyém, köszönhetően annak, hogy két, még az enyémnél is sokkal gyengébb idő bővítette a mezőnyt.
Az egyéni számok közül az utolsó a 100 méteres gyorsúszás volt, amelyet szintén nagyon vártam, és amelyben talán a legnagyobb elvárásaim voltak magammal szemben: egyértelmű egyéni csúcsot akartam úszni. 50 méteres medencében eddig egy nem túl jónak mondható 1:06:86-ot tudok felmutatni az OB-ről, 33-asban decemberben pedig 1:05.17-re voltam képes. Ez utóbbi ugyan kerek 1%-al jobb teljesítményt mutat, ám számomra kétséges a valós értéke, tekintettel arra, hogy érzésem és tapasztalatom szerint a fordulók általában többet segítenek rajtam, mint amennyivel a teljesítmény-számító program számol. A célom mindenesetre egy 1:06-on belüli idő elérése volt, ami viszont már mindenképpen egyéni csúcsnak számítana.
Ismét jól rajtoltam, könnyed mozgással jutottam el a falig (kézi méréssel 31 mp alatt), a forduló nagyon jól jött ki, az elrugaszkodás megfelelően erős volt és itt sem éreztem, hogy szétrobbant volna a tüdőm mindeközben. Az utolsó ötvenen minden erőmet beleadtam, a karom ahogy lehetett, felpörgettem, mert éreztem, hogy csökken a húzóerőm, igaz, valamivel kisebb mértékben, mint a tegnapi ötven gyors vége felé. A kézi időmérő kevéssel 1:06-on belüli idővel "bíztatott", ám nem örültem addig, amíg a gépi időmérés adatait még nem láttam az uszoda "falára" kiragasztott eredménylistán.
Hát ez tényleg csak centiken múlott, 1:05.98-at hoztak ki, de ez a 2 század is elég volt a teljes boldogságomhoz. Ahogy az előző versenyszámban az eddigi legrosszabb, úgy most a legjobb teljesítmény-százalékot - 84.54-et - értem el az utóbbi egy év összes indulására tekintettel. Ez az idő már csak 14 századdal marad el attól, amely a tavalyi országos bajnokságon bronzérmet ért volna a korcsoportomban. Itt Nyíregyházán ezzel ötből harmadik lettem.
Éppen az utolsó néhány tíz méter elgyengülése miatt vált nagyon-nagy eltökéltségemmé, hogy idén 1:05-ön belül ússzak 50-es medencében. Ha most erőm teljében úsztam volna 1:06-on belül, akkor ilyesmi meg sem fordulna a fejemben, de úgy érzem, igencsak van bennem még tartalék, ha sikerül végre egy erőteljes felkészülésen túlesnem.
Az úszók többségéhez képest én nagyon gyenge vagyok a rövid távokon. Úgy voltam vele eddig, hogy akitől egy-két másodperccel kikapok százon, azt négyszázon majdnem biztos, hogy legyőzöm. Ám ha ritkán, de van ez fordítva is... Orosz Gyurinál százon például majdnem egy másodperccel jobb voltam, négyszázon viszont 31 másodperccel kaptam ki tőle...
Legvégül a 120-159 éves korcsoportban egy 4*50 méteres vegyesváltó gyorsúszó tagjaként az előző három klubtársam által kiharcolt előnyt kellett megtartanom az utolsó 50 méterre, és mivel azt még növelni is tudtam egy felszabadult és a hétvége során a legjobb 50-es sprintemet úszva, újabb aranyéremmel "gazdagodtam". Az időnk 2:18:13 volt.
Ez egy remek idénynyitó verseny volt. Egy közepes időt, egy egyértelmű és egy nem egyértelmű egyéni csúcsot, illetve pillén egy borzalmas, de nélkülözhetetlen referenciaidőt úsztam. A hétvége során egyéniben egy bronz és egy arany, váltóban pedig két aranyéremmel végeztem egy erősen foghíjas mezőnyben. Mindkét nap emlékezetes marad számomra, amelyet ismét elsősorban az a testvéries hangulat biztosított, amelyet a velem utazók társasága alapozott meg, de ezt megtoldották a már ismerősként üdvözölt, kedves csapattagokkal való beszélgetések és Doktor úr jelenléte, aki mint mindig, a "sűrű elfoglaltsága" melletti koordináló munkája ezúttal is erősítette a csapat összetartását. Hálás vagyok ezen kívül a szakmai tanácsokért is, melyeket Salamon Tibortól, Hajdú Lászlótól és Plézer Mátyástól kaptam a pillangózást és a 400 gyorsot illetően, és amelyeket igyekszem majd a jövőben hasznosítani.
Nagy elvárásokkal és mindenképpen motiváltabban várom a következő, békéscsabai versenyt, amelyre három hét múlva kerül sor.
