A Balaton-átúszás idén egyetlen szempontból volt fontos számomra: hogy részt vegyek rajta. Minden más aspektusa még velem kapcsolatban sem magamról szólt.
Ez a változás tavaly a Velencei tóúszás alkalmával kezdődött. Ennek kétszer a 3 és egyszer a 1,5 km-es távját egyaránt leúsztam, de csak az elsőt a saját tempómban (51:08), a másik kettőn én voltam a biztonsági szolgálat az akkori női és férfi mezőnyben is legfiatalabbként úszó egy-egy utódom mellett. Ekkor vett részt mindkettő nyíltvízi rendezvényen. Először a lányom tolt egy hármast gyorsban önmagához képest viszonylag elfogadható idővel (1:14,31), majd a fiam a másfél kilométerrel birkózott mellben egy jót (ami engem legalább annyira megterhelt, mint őt), de ő is sikeresen partot ért (54:44).
Bennem már ekkor megkövesedett, hogy többet semmilyen távot nem vállalok be mellettük, amelyet végig gyorsban nem tudnak teljesíteni, mert kényszerűen mellben úszni a lehető legrosszabb dolog, ami velem vízben történhet. Mivel kevés esély látszott arra, hogy Ádám akár csak ugyanezt a másfél kilométert leússza gyorsban egy év múlva, Réka viszont akár a BÁ távját is, dobta magát, hogy az idei BÁ-t ennek fogom alárendelni. Ez a felkészülési motivációimat csak azért nem rontotta tovább, mert az ettől függetlenül sem létezett.
Ő a nyár során folyamatosan úszótáborban volt, a napi két edzés azért nem tette számomra kétségessé az alap állóképességét, de hogy a kitartó terhelést hogy bírja, arról legalább egyszer szerettem volna megbizonyosodni is. Pár nappal a BÁ előtt a régi edzőterepemen, a kavicsbányában úsztunk egy változatos iramú 3 km-t, amiből az utolsó 500 méteren meglepő módon kiegyensúlyozottan diktált egy olyan iramot, amelynél már nekem is viszonylag jól oda kellett magam tenni, hogy tartsam a lépést vele. Megnyugtató, jó próba volt! Kétségem nem volt afelől, hogy mindenféle kínhalál nélkül lemegy majd neki az 5200, sőt, nem lenne különösebb meglepetés a két órán belülre kerülés, azaz a 23 perces kilométer átlag sem, amelynél már én sem fogok bealudni.
A nagy nap eljött, minden rendben volt a rajtig, meg is beszéltük a részleteket, mi hogyan legyen a vízben.
Az eleje volt számára nagyon veszélyes, amikor a rajttól el kellett kezdenünk kikeveredni a mellúszók átláthatatlan tömegéből. Ezt a helyzetet egy gyerekre nézve kifejezetten életveszélyesnek tartom. Szerencsére jó utat találtunk, őt nem találta el egyetlen rúgás sem, én viszont a combomra és a hasamra kaptam egy-egy erőteljes lábtempót, amelyről el tudtam képzelni, hogy érne egy sokkal kisebb testet... Ha rajtam múlna, talán be is tiltanám a mellúszást, pláne a hajszárítós lakossági fajtáját, amely talán a legkevésbé hatékony helyváltoztatási mód, amelyet ember valaha kitalált. Ráadásul a mellúszó akkora helyet foglal el a vízben, mint két gyorsúszó, tehát még antidemokratikus is, így az lenne a minimum, ha közterület foglalási díjat szednének tőlük.
Balra sikerült végül elkerülni a tumultust, ekkor kezdhettük végre felvenni az utazót. A terv az volt, hogy végig az úszófolyosó bal oldalán maradva haladunk, az iránytartás és a sebesség megválasztása is a kisasszony dolga, ám mivel az első pár száz méter után mindkettőt túl hektikusnak találtam, átvettem az irányítást. Mindenképpen tartatni akartam vele egy 22 perces iramot, ebből csak akkor engedve, ha egyértelműen jelezné, hogy ez nem megy neki.
Az első kilométernél teljesen stimmeltünk, nekem ez a kényelmesnél is lassabb tempó volt, és nála sem láttam gondokat. A másodikhoz is simán megérkeztünk, ekkor viszont már többször rá kellett szólnom, hogy ne maradjon le, tartson folyamatosan velem. Nem tudtam, hogy csak elbambulgat, vagy hamarosan muszáj lesz majd visszavennem, mert kezd fáradni, de gondoltam, amíg nem szól, addig mindenképpen ráveszem, hogy tegye oda magát rendesen. Igaz, ez a második ezres fél perccel jobb volt az előzőnél.
A következő kilométerből még lecsíptünk néhány másodpercet, de csak a hármas bójáig tartott az előzetes terv. Mint minden korábbinál, ennél is váltottunk pár szót, hogy érzi magát, majd ez alapján átgondoltam, mi is legyen, és úgy döntöttem, itt még nem engedem el, menjünk még egy picit gyorsabb kilométert együtt, és az utolsó 1200-on majd ráér belehalni a becsvágyába, mert utána már nem lesz olyan sok hátra, hogy azt ne bírná ki, akármennyire is elszámítja magát.
Hát vicces így utólag visszagondolni arra, mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet...
Rendben, mentünk egy még lendületesebb ezrest, amin látszólag az előzőekhez hasonlóan erőlködve, de egyszer sem lemaradva tartotta magát, és ez már 21 percen belülre csúszott. Ahogy a 4-es bójához értünk, odafordult hozzám és megkérdezte: - Innen mehet a verseny? - Persze, hogy mehetett, hiszen a célkapu már jól látszott, ami biztonságot jelenthetett neki, és végre én úszhattam a saját tempómat.
Na ekkor nekiesett rendesen... Pillanatokon belül ellépett két-három testhosszal, mire eszméltem, és elkezdtem tolni én is emberesen, hogy ha esetleg nem figyel oda az iránytartásra, hallható távolságról még tudjak szólni neki.
Pár levegővétel után újra felnéztem és döbbenten láttam, hogy távolodik tőlem. Azonnal maximális fordulatszámra kapcsoltam, és innentől óriási hajsza kezdődött... Egészen elképedtem attól, hogy már vagy két-háromszáz métert nyomtuk így, de még mindig egyre nagyobb lett a különbség köztünk, és semmi jele nem volt annak, hogy fáradna. Több mint húsz méterre nőtt az előnye, így már nem is minden előrenézésnél láttam, hol is van pontosan. Nem gondoltam volna előzetesen, hogy ilyen megtörténhet, de ez elég rendesen felpiszkálta az önbecsülésem is, úgyhogy minden erőtartalékomat mozgósítottam, és nem érdekelt, hogy ez az erőmön felüli erőlködés vajon mire elég, mert menni kellett...
És bizony ez sem lett volna elég, ha néhány - de legalább egy - átúszással rutinosabb. Ugyanis kezdett eltérni az egyenestől, egyre nagyobb ívben balra kanyarodott, de nem aggódtam érte, mert láttam, hogy a biztosító hajók figyelnek, és mindenkit terelnek vissza a tölcsérbe az utolsó szakaszon. Vele is ez történt, amikor már nagyon eltért a vektora, rászóltak az egyik csónakból, hogy térjen vissza a folyosóra. Ez a malőr az előnye nagy részébe került, ezt a ziccert természetesen nem hagyhattam ki, de amikor újra irányba állt, erőből már ismét nem tudtam faragni rajta. Előzőleg megbeszéltük, hogy a Balaton-átúszás egyik íratlan szabálya számunkra a korlátig úszás, mindketten így is tettünk, idáig végül tíz-tizenöt métert vert rám, majd megvárt a tetején... Úgy kellett őt tovább zavarni a leolvasáshoz. Az én időm így 1:46:56, az övé 1:47:03 lett (a rajtnál hamarabb olvasták le a kódját). Az utolsó 1200-at 21 perc alatt nyomta le a kanyarral és a várakozással együtt.
Az első 4 km pihentető sétahajókázása és az utolsó bő negyed óra kontrasztja döbbenetes volt. A "versenyszakasz" időben nem volt sok, viszont az ez alatt történtek a pillanatnyi maximumot hozták ki belőlem, ami bár messze van a régi szép időktől, de azért mégis...
Hogy mi lett volna, ha az elejétől szabad a gazda, azt nem tudom, és nem is akarok számolgatni. Egészen biztos, hogy ennél percekkel jobb időre lett volna képes, de az is valószínű, hogy sokkal egyenetlenebb iramot úszott volna az egész távon, mint tette az utolsó ezerkétszázon, ami elég lett volna nekem arra, hogy előtte végezzek még úgy is, hogy bennem fél kilométer edzés sincs tavaly óta.
Nem tudni, de lehet, hogy még egy nyíltvízi verseny belefér az idei évbe, amire az Öbölátúszás esélyes, ez már testhezállóbb táv neki is, és a jelenlegi edzetlenségemre tekintettel nekem is. Elvileg itt elengedhetném, hogy lássuk, mit bír igazából (és én is úszhatnám, amit tudok), ha legalább annyira látványosan ki lenne jelölve az úszópálya, mint a BÁ-n, de sajnos ez nem így van... Ezért jelenleg a még nagy dilemma, mi legyen a menetrend, ha eljutunk oda valamikor.
