Úszás 2008-

A pünkösdfürdői strandon egy óbudai szervezésű sportnapba a Római SE is beszállt, melynek keretében egy viszonylag kötetlen úszóversenyt hoztak össze a pokoli hőségben vízközelbe menekült, nagy számú, többnyire kocaúszó kategóriájú érdeklődő számára. Egyetlen hossz - 50 m - volt a tét tetszőleges úszásnemben, díjazás nélkül, kézi időméréssel. Természetesen én is indultam, a kihívás számomra jelképes, ám lelkileg igen fontos volt: mindenképpen a 30 másodperces határon belül úszni. Ennek az időlimitnek története volt: az első hivatalos szenior versenyemen, öt éve Nyíregyházán még nem tudtam ezt leküzdeni, ám a következő alkalommal már igen, és azóta soha nem úsztam 50 gyorson fél percnél többet, sem amatőr, sem hivatalos versenyen, időmérés típustól és medencemérettől is függetlenül. Őszintén szólva, semmilyen megfontolás alapján nem lehetett reményem arra, hogy ez most is sikerülni fog, hiszen rajtkő és úszószemüveg hiányában, a pályámon még egy indulónak helyet szorítva kellett valamit csinálnom. A rajtnál valahogy elugrottam a medence széléről, szerencsére megcsúszás nélkül. Adagoltam az erőt bőségesen, de tájékozódni nagyon korlátozottan lehetett, hiszen a víz felett óriási fröcskölés zajlott, a víz alatt pedig minden tiszta homály volt. Igyekeztem tartani a technikát, és amikor úgy éreztem, hogy a vége felé közeledünk, a maradék erőmet is bedobtam. A fal viszont csak nem akart közeledni, sokkal hosszabb érzete volt a medencének, így el is égett a karom az utolsó méterekre, érezhetően elgyengültem, míg célba értem. A futamot érezhető előnnyel nyertem, de ez nem érdekelt, csak az idő. 31:04! Nem éppen szép szavak jutottak az eszembe, összességében annyi értelemmel, hogy ez elég borzalmas! Ha belegondolok, nem tudom annyira menteni a körülményekkel magam, hogy 30:50-nél jobb időt hozzak ki ebből az úszásból akkor, ha rajtkőről indultam volna. Nehéz megbirkózni a gondolattal, de most már ez van... Csodák nincsenek, munka nélkül nem lehet, úgyhogy már csak ennyit érek a vízben.

Péntek van, mostantól vasárnap reggelig már csak regenerálódás a program. Már a BÁ másnapján átmozgattam magam kétszer ötszáz méterrel, majd azóta három napon is két-kétezres penzumot tudtam le, megtoldva összesen három óra gyógytornával.

A borzalmas szombati emlékek után egyértelmű volt, hogy menekültem a rögzítőtől, első számú cél volt, hogy rendkívül óvatosan, de próbálgassam az e nélküli úszást. Eleinte erős félelemérzetem volt, nem tudtam eléggé odafigyelni az úszásra, mert a bal lábam minden apró mozdulatát detektáltam. A hosszok mentek szépen, sok megállással, pihenéssel, és ugyan érezhetően jobban haladtam a csökkent ellenállás miatt a vízben, mint szombaton, de éreztem, hogy a húzóerőm nem indult még el. Többször megfordult a fejemben, hogy idő előtt abbahagyom, mert nem esett jól, de rájöttem, nem lehet tolni az időt, mert enélkül sincs elég...

Aztán eljött a csütörtök, az utolsó nap, amikor uszodába mehettem. 33-as medencében még zenével sem esett jól az első tíz hossz (pedig a lábam próbálgatása meglepően jól sikerült, kb. 80%-os lábtempóra már biztonságosan képes a balos is), meg kellett állnom utána, majd legyötörtem még egy tízest, ekkor már viszont vágytam kifelé a medencéből. Vagy húsz perc pihenés hozta meg a kedvemet a folytatásra, ekkor viszont történt valami, mert már az első hosszok is egészen mások voltak, mint a kezdetkor. Ahogy bemelegedtem, ez csak fokozódott, és éreztem, hogy kezdek végre betörni: mintha erőt pumpáltak volna végre a karomba, egyre jobban bele tudtam kapaszkodni a vízbe, hosszról-hosszra növeltem a tempót úgy, hogy élveztem az iramot, és mintha visszatért volna az éhségem is ezzel együtt az úszásra, fantasztikus volt! Igaz, ez csak alig pár száz méterig tartott, mert gyorsan elfáradtam, de REMÉNYT adott, hogy valamikor még lehet ebből valami...

Nyilván az Öbölre álmodott egy órás cél nem kivitelezhető, ezt most már biztosan kijelenthetem, de legalább már valami közelebbiről tudok álmodni...

Az A terv 1:03, a B pedig 1:05 lesz, most legalábbis így érzem. Sajnos ezeket semmivel az égvilágon nem tudom alátámasztani, de... reménykedem!

Nem jött össze sajnos egyetlen alkalom sem, amikor időt tudtam volna szakítani egy nagyobb erőnléti úszásra, és mivel eldőlt, hogy e hétvégén rendezik a Balaton-átúszást, az már biztos, hogy ez így is marad.

Nem tényező a dologban, de ellenben a gyógytornán nagyon odateszem magam, és ennek meg is van az eredménye. Jövő hétfőn lenne esedékes az orvos szerint a rögzítőt 70 fokos flexióra állítani, ám a mai gyógytornán már 120 fokig ment a hajlítás. Jót tett a lelkemnek, hogy a dokival ellentétben a gyógytornász nem döngölt a földbe amiatt, mert - hogy is fogalmazzak - nem tartottam magam szigorúan a konzervatív protokollhoz, sőt, ő is azt javasolta, hogy a múlt héttel bezárólag a brace-t már ne használjam, ha én is úgy érzem.

Kis bibi viszont, hogy az úszást illetően ő is azt mondta, hogy csak a hetedik hét után kezdjem el. Azért ezt nem hagytam annyiban, és el is mondtam neki, hogy túl vagyok egy rögzítős próbán már, semmi gond nem volt, és a továbbiakban is tervezem ezt folytatni, úgyhogy igazából az érdekel, hogy mik a veszélyek, mire kell odafigyelnem. Elmondta, hogy mindenféle oldalirányú térdmozgás elkerülése a cél, mert ez túlterhelheti az esetleg még nem eléggé megtapadt graft végpontokat.

Ma este utolsó tesztként kipróbálom a sport térdrögzítőmet is, amelyben fociztam, mert azzal egyszerűbb lenne az életem holnap délelőtt. Remélhetőleg ad akkora biztonságérzetet, amit elvárnék egy eszköztől, mert ez nagy előrelépés lenne a szabadabb mozgás felé annak ellenére, hogy lábtempózni ugyanúgy nem fogok benne, mint a rehabos nagytesójában.

A cél a lehető legjobb időeredmény elérése a mozgáskorlátozottság és az edzéshiány ellenére. A lehető legjobb pedig azt jelenti, hogy a jövő heti Öbölátúszáson a konkrét cél ismét az egy órán belülre kerülés, ami eszeveszett nehéz lesz, de nem tűnik teljesen lehetetlennek. Ennek érdekében kell most az utolsó lélegzetig kihajtanom magam holnap, illetve majd a jövő hét elején minimum két alkalommal. Eddig a gyógytornának volt szinte kizárólagos elsőbbsége, de a jövő szerdai hajnalt be fogom áldozni az úszásért.

Úgy alakult tehát, hogy a Balaton-átúszás lesz az edzés, az Öbölátúszás pedig a verseny az idei nyáron.

Kis csúszással, de végre időt szakítottam a talán legfontosabb lépés megtételére a Balaton-átúszás felé.

A feladat: a már leszabott polifoam csíkból és a régi térdrögzítőmből álló kombó használhatóságának nyíltvízi tesztje, és ennek függvényében lehetőleg két kilométernyi gyakorlás, edzés.

Az egész szuperül kezdődött, mert ahogy leértem a vízpartra, máris eszembe jutott, hogy a segédeszközöket otthon hagytam. Nagyjából ez volt az egyébként sem jól kezdődő nap betetőzése, ugyanis a reggeli kontrollon egy megalázó, őrületes lebaszást kaptam a dokimtól, hogy nem követtem szorosan az utasításait és önkényesen állítgattam a rögzítőm flexió határolóját és hanyagoltam a mankót.

Valami csoda folytán a kölcsönkapott másik rögzítőmet viszont elhoztam, úgyhogy ezért csak vissza kellett cammognom a kocsihoz. Értelemszerűen kérdéses volt, hogy a polifoam csík nélkül egyáltalán tudok-e normálisan úszni akár pár métert is...

Fix 10 fokos flexióval és szorosra húzott pántokkal aztán a vízbe merültem, és elindultam a túlpart felé. Kerek 500 méteresnek mért távon eleinte kicsit nehézkesen, túl feszesen úsztam, az egyensúlyozással meggyűlt a bajom, de meglepetésre a lábam nem lógott túlságosan és nem zavart a felhajtóerő hiánya sem.

Szépen, nyugodtan lepergett két "hossz", és egy kilométer után még egyáltalán nem éreztem a halálomon magam, bár az igaz, hogy nagyon megterhelő volt úszni. A jobb lábammal tempóztam ugyan, de a bal merevsége miatt ez inkább egyensúlyozás volt, mint drill, ami annyit tesz, hogy az előrehaladásomat szinte kizárólag a kartempóm adta.

Emiatt muszáj volt nagyon hatékonynak is lennem, a húzásminta nagyon hosszú, szűk és lapos volt, semmi felesleges vagy széles mozdulat, minden lehetséges fázisrészlet a pihentetésre kihasználva.

A harmadik hosszt is teljesen nyugalmas tempóban úsztam, aztán az utolsóra, a negyedikre már kíváncsi voltam, ez milyen tempó, úgyhogy az óra elindult. Féltávig laza, kényelmes túra, majd fokozatos erőbedobás és egy maximum pár száz méterig bírható, olyan 70%-os hajrát dobtam be az utolsó 200 méteren: így 9:50 lett ez a negyedik 500-as. Nem is olyan rossz!

Persze járt az agyam, hogy ez mire elég, de aztán gyorsan lekapcsoltam magam: semmire. Az égvilágon semmilyen következtetést nem lehet belőle levonni egy adott, elérendő időcélt illetően, ez összességében annyira kis táv volt.

Mindenesetre ez a két kilométer fél lábbal rendkívül meglepő módon igazán könnyedén csúszott le, nem mondanám, hogy komolyan elfáradtam volna. Igaz, régen úsztam már ilyen lassan, de az is, hogy hónapok óta nem láttam vizet, nem használtam érdemben a lábaimat, a rögzítőnek pedig súlya és ellenállása is van, ami miatt folyamatosan plusz egyensúlyozásra is szükség van.

Meg tudom csinálni, nincs több kérdés, nincs egyetlen kérdőjel sem már.

Mivel így az akaraterőmnek elolvadt a legfőbb céltáblája, egy az egyben a lehetséges legjobb időeredmény elérésére fog irányulni.

Úgy tűnik, a szerencse az én oldalamra állt a tekintetben, hogy legalább egy hét türelmet kaptam még a felkészülésre, köszönhetően BÁ rendezésnek a hétvégére várható labilis időjárási kilátások miatti halasztására.

Igen, ha csak egészen miniben is, de ez már elég lehet ahhoz, hogy ha a próba jól sikerül, akár még egy kisebb edzést is vezényeljek magamnak, hogy a jelenlegi erőnlétemet kimozdítsam a gödörből. Ez annyit tesz, hogy nem egy éppen vállszélességnyi szűk kis folyosón kell megpróbálniom átpréselni magamat, vállalva a beszorulást is, hanem úgy érzem, a mozgásterem ezzel egy csapásra egészen emberméretűre szélesedett. Legalábbis előzetesen ezt gondolom. Még mindig akármi lehet a dologból, az egy hét nem életbiztosítás, de általa most egy nagyon fontos lélegzetvételhez jutottam.

A holnapi nap nyílt vízen lesz a próba, ekkor valószínűleg sok minden eldől. Optimista vagyok, azt gondolom, a felszínen maradok, de azt hiszem, egyúttal életszerű ízelítőt is kapok, hogy milyen kemény fizikai megterhelésre is számíthatok majd a Balatonban.

A tizenhetedik Balaton-átúszásom előtt állok, ez szám szerint lehet csupán egy a sok közül, de mindvégig bennem zakatol, hogy Életem Úszására készülök.

A gondolkodás nem maradt eredménytelen, esélyesnek tűnő elképzelés kerekedett belőle.

Még mindig egyfolytában emlékeztetem magamat, hogy a legfontosabb az, hogy megőrizzem a "képességemet" arra, hogy bármely ponton objektív döntést tudjak hozni, azaz egy adott pillanatban azonnal fel tudjak állni és hátat fordítani az egésznek.

Amíg ez így van, addig viszont mindenféle nyomás nélkül nyugodtan tervezhetek.

Viszonylag egyszerű az ötlet: természetesen rögzítőben úszok. Ehhez nagy segítség, hogy egyrészt még a műtét előtt kölcsönkaptam egy korszerű darabot az egyik ismerős sorstársamtól, másrészt napokkal ezelőtt megtaláltam a saját régi darabomat, amely az úszáshoz mindenképpen elégségesnek tűnik.

A lábam minimális, rögzített térdhajlításban lesz - az előrehaladás tekintetében előnyösebb teljes extenzió most még veszélyes lenne -, ez a helyzet a brace fixálásával egyszerűen megoldható. A kiegyensúlyozáshoz szükséges megoldásnak több  szempontból - kényelem, biztos rögzítés, megfelelő felhajtóerő, közegellenállás - is állnia kell a sarat. Néhány elvetett ötletet követően jött egy jónak tűnő eszköz: polifoam-ból méretre vágott csíkot tekerek a lábam köré, majd erre jön a rögzítő. Egy vagy két réteg jöhet szóba, ennél több már vagy zavar a vastagsága miatt az úszásban, vagy a brace pántjai nem fogják elegendő átlapolással körbeérni. Elivekben ez az egy-két réteg elég is lehet, ha pl. a cáparuhák felhajtóerejére gondolok.

A következő mozdulatom az előzetes orvosi engedély beszerzésére irányult. Az üzemorvosom azonnal közölte, hogy túl azon, hogy nem javasolja a részvételt, természetesen a nevét sem adja hozzá (számítottam erre a verzióra, úgyhogy nem lepett meg, de felírtam magamnak fejben, hogy akkor innentől ez is egy megoldandó feladat...). Részleteztem neki, hogy mi a tervem, és hogy biztonságban lesz a térdem, de ezzel csak a kiváncsiságát keltettem fel és megkért, hogy jövő héten keressem fel és mondjam el, hogyan sikerült.

Jól van, hát, ezt a békát is le kell nyelni. Belegondolva természetes, hogy én magamnak sem adtam volna hozzájárulást ehhez, ha orvos vagyok, éppen ezért nem is nehezteltem egy pillanatig sem rá, de tudva, hogy végtaghiányos, mozgássérült, vak, stb. teljesítőket is láttam már, biztos vagyok benne, hogy az "alkalmassági" igazolás szempontjából nem lehet tényező a térdem állapota, illetve hogy az ezzel kapcsolatos problémákat milyen módon oldom meg.

Úgyhogy a nevezésen túl fogok jutni, és pont.

Ennél jelentősebb kérdőjel lesz számomra egy 2 km-es nyíltvízi teszt, amit hamarosan megejtek. Itt egy az egyben ki fog derülni, hogy használható-e az elgondolás, illetve hogy a terhelés alapján elképzelhető-e egyáltalán, hogy nem vagyok teljesen esélytelen megoldani a feladatot.

Ennél a két kilométernél nem úszhatok többet, hiszen már nagyon közel van a szombat, edzetlenül egy ennél nagyobb távot már nagyon megéreznék a karjaimban,  viszont kevesebbet sem, hiszen az viszonyítási alapnak lenne elégtelen.

Ami biztos, hogy ha egyáltalán eljutok a Balaton vízéig, amit abban művelek majd, azt technikailag pontozni minden értelmet nélkülözne. Nem éppen stílusozás lesz, az biztos... Fontos kérdés lesz, hogy mennyire és meddig lesz erőm a húzásmintát folyamatosan változtatgatni azért, hogy a vállaim ne égjenek szét a terheléstől. Felrémlik bennem az a bizonyos nyíltvízi próba hat évvel ezelőttről, amikor az első háromszoros úszásom előtt bizonyosságot akartam előzetesen szerezni arról, hogy ez sikerülhet, és a teljes össztávot egyben toltam le a budakalászi kavicsbánya tavakban. Az utolsó kilométereken akkor is szinte minden kartempóm más mintán haladt, annyira kész volt a vállam.

Hát most valami ennél nehezebb várhat rám.

Nem lesz egyszerű eset...

Mélyen megrögzött véleményem, amely érvényes lehet talán az élet bármely területére is, de a sportra egészen biztosan, hogy ha az ember oktat, számos jellemzővel és ismerettel kell rendelkeznie, hogy a tudását, elhivatottságát és tapasztalatait át tudja adni az alanyoknak, de ami igazán előrevisz, az a kreativitás. Lehetsz szorgalmas, elhivatott, kitartó, felkészült, szeretheted azt, amit csinálsz, de egy dolgot nem pótol semmi más: a saját gondolkozást, az új utak keresését, az ötletelést, a dolgok továbbgondolását. Kell ehhez persze az összes tulajdonság, amit az előbb felsoroltam, de ezek csak az alapok. Ha nem vagy újító, ha mindig csak a kitaposott utakat követed, lehetsz Te a legjobb tanítvány, de a saját határaidat, a Rád váró legnagyobb sikereket soha nem fogod elérni, a valódi képességeidet soha nem fogod megtapasztalni.

Állj be a sorba és eggyé válsz a tömeggel, senki sem fogja látni azt a bizonyos fát az erdőtől. Közepes leszel mindig is, hiába gondolod azt bármilyen tényből, hogy több vagy. Szakmailag egy szürke eminenciás maradsz, Magadban hordozva mások tudását, mások kreativitását.

Valakit, valakiket megtanítottál valamire, és ez jó érzéssel tölt el? Hát légy őszinte Magaddal szemben: mennyi volt ebben a saját tudásod és mennyi a továbbadott "tananyag"? Milyen mértékben volt az oktatásban mindaz, ami egyedi és Belőled származik, és milyen mértékben voltál mindössze hírcsatorna?

Mit tettél hozzá a sportághoz? Mennyire vagy pótolható?

A különlegesség számomra az egyik legfontosabb cél és belső érték, ami tartást adhat. Nem kell róla tudnia senkinek, hogy mit tettél meg, mit értél el, vagy ha meg is tudják, ha el is mondod, nincs igazi jelentősége, mert nem tudják, korábban, az időszámítás előtt mit gondoltál Magadról, hány gramm volt az önbecsülésed, és honnan indultál el. Ezt csak Te tudhatod igazán, tehát Te vagy az, aki leginkább reálisan képes értékelni mindazt, amit elértél.

Különleges - akár csak a saját "mérőszalagoddal" mérve - pedig a kreativitásod által lehetsz, sehogy máshogy. Az elmúlt három hónap ezt csak még jobban megerősítette bennem, amíg egy másik sportágban számomra szerencsés módon sikerült önálló oktatói szerepkörben is kipróbálnom magam. Egyáltalán nem bántam meg, hogy emiatt halasztottam júniusra az eredetileg márciusra tervezett műtétemet, még úgy sem, hogy a Balaton-átúszást éppen ennek következtében buktam el.

Az elbukás tényét mivel rajtam kívülálló okokról van szó, nem volt különösebben nehéz elfogadni. Viszont megszokni még nem sikerült... állandóan visszatért a gondolat a napokban, hogy hogyan lehetséges, hogy mankó nélkül járkálok, szinte bármit csinálok már, amiről nem is álmodhattam, hogy 10 nappal a műtét után képes leszek rá, - de úszni esélyem sincs? Annyi mindent kitaláltam már korábban, úsztam én már varratokkal a lábamban is, szinte minden újítás bevált, éppen az alapos átgondoltság miatt... nem igaz, hogy most még csak meg sem dolgoztatom a kreativitásomat, és egyetlen ötlet és próbálkozás nélkül feladom...

Ha a következő sorokat olvasná az orvosom, azt a következő kontrollon biztosan meglátnám rajta az első pillanatban...

Először is az eddigi, laikushoz mérten nem kevés tapasztalatomat és ismeretemet igyekeztem bővíteni. Amit az LCA plasztika rehabilitáció protokoll címszó alatt a neten találtam, azt elolvastam. Mindezek alapján a gyógytorna gyakorlatok mindegyikének mechanizmusát átgondoltam, hogy tudjam, mely mozdulatfázisokat kell mindenképpen elkerülnöm a felépülés eme szakaszában. Át kellett gondolnom továbbá a gyorsúszás lábtempóját a térdízületre ható erők szempontjából, és az átúszás napjának minden részletét, hogy az összes lehetséges kritikus pontot ki tudjam szűrni.

Nagyon sok nehézséget gyűjtöttem így össze, és néhány olyan kérdés is feljött, amik bármelyikén önmagában is áll vagy bukik az egész.

Természetesen elsődleges a térdem biztonsága. Szó sem lehet a bal lábamat illetően lábtempóról, és arról sem, hogy megváljak a térdrögzítőtől, ami biztonságot nyújt az ösztönösen indított mozdulatoktól és megfelelően össze is tartja az ízületet annak laza állapotában is. Tíz napja volt a műtét, a protokoll szerint a teljes felépülés 6-8 hónap, az úszás legkorábban 6 hét után kezdődhet, jelenleg pedig még mankóval kellene járnom. A Balaton-átúszás szempontjából ez majdnem hogy azzal egyenlő, mintha most toltak volna ki a műtőből. Éppen ezért nagyon megfontolt, kipróbált és bombabiztos megoldásra van szükség, e nélkül nincs is miről beszélni.

Emellett két fontos nehézséggel együtt kell már alapból is terveznem.

Az egyik, hogy most még mozgáskorlátozottság nélkül is óriási teher lenne leúsznom az 5200 métert, hónapok óta mindenféle sportolás hiányában, edzetlen tüdővel, izomzattal, ráadásul a helyzetemet négyzetre emelik a sorvadt combjaim és az egyetlen bevethető lábam. Az "egy hajtóműves" állapotról már volt egy siralmas tapasztalatom: zalaegerszegi a 12 órás versenyen 9 óra úszás után a másik, sokszor műtött térdem adta fel a harcot, és ezek után mindössze 1400 métert tudtam fél lábbal úszni. Ez most bemelegítésnek is kevés lenne...

A másik az egyensúly. Mivel a láb nehéz testrész és mozgás nélkül süllyedésnek indul, muszáj valamit kitalálnom a kiegyensúlyozására, különben el sem érdemes rajtolnom, mert az első vitorlásig nem jutok el.

Végül pedig értelemszerűen a számomra legrosszabb forgatókönyvvel kell számolni, azaz hogy alig pár napom van egy komplex ötletre és egy tesztre.

Ez igazán testhezálló feladat számomra, amihez minden leleményességemre, tapasztalatomra és óvatosságomra szükség lesz. Átgondolni, kitalálni, kipróbálni, majd ha minden működik, már csak át kell úszni a túlpartra. 

És ha egyáltalán odakerülök a rajthoz, az még mindig csak a könnyebb része a dolognak. Ott olyan kitartásra és elszántságra lesz szükségem, amelyet soha korábban még nem hoztam ki magamból, ebben biztos vagyok. Sem pihenni, sem taposni ezzel a térddel nem tudok, úgyhogy ha elfogyok, akkor nincs tovább, fel kell adnom. A célba éréshez folyamatos úszás kell, ami most akár két óránál is tovább tarthat, de az időeredmény "pályaúszásom" során először értelemszerűen egy tökidegen, értelmezhetetlen kifejezés lesz. Mindezek miatt azonban a sikeres teljesítés életem legnagyobb sportsikere lenne, nem is beszélve az egész érzelmi hozadékáról.

Egyelőre azonban mindez még csak fikció, de az agyam már beindult, és ez is sokkal több, mint a tőlem vadidegen könnyű halál, a gondolkodás nélküli lemondás. Jelen esetben a legfontosabb ellenségem a belső becsvágy, ennek csírája sem dolgozhat bennem, különben felégetném a feladás végső biztonságot jelentő hídját magam mögött, ami eszetlenség lenne. Lehet, hogy így is, úgy is feladás lesz belőle, de olcsón nem adom a bőröm, az biztos, és ez az, ami valóban elviselhetővé, megszokhatóvá tenné a kudarcot.

Igen, kifejezetten ez az érzésem a napokban...

Persze nem minden azonos, sőt, ég és föld különbségek vannak bizonyos részletekben, és sok-sok év telt el azóta.

De most talán érdekesebbek az egyezések.

Miután 1992-ben önszántamból elkezdtem nagy eltökéltséggel lejárni az uszodába - eleinte mindössze azért, hogy le tudjak úszni egy hossz gyorsot -, sokáig semmilyen kapcsolatom nem volt a Balaton-átúszás gondolatával. Eleve teljes motivációs bezártságban, kizárólag az önmagamban megélt önbecsülésem végett igyekeztem egyre jobb lenni, nem volt semmilyen megmérettetési vágyam nagyon sokáig. Aztán ahogy a sport terén számos alkalommal életemben, elég gyorsan elhatározássá vált a Balaton átúszásának gondolata az egyik évben, ahogy megütötte a fülemet a rendezvény létének híre. Ekkor 1997-et írtak.

Nehéz heteken voltam éppen túl, a felkészüléshez pedig alaphelyzetben is nagyon kevés idő lett volna, ennél viszont problémásabb volt, hogy nem csak az edzésekről volt szó. A jobb térdem belső oldalszalag-műtétje, majd a komplikációiknak köszönhető második műtét következményeit nyögtem: közel teljes (!) izomsorvadás mindkét lábon, az összenőtt tokszalagok miatt hajlításképtelen jobb térd, nem napokig vagy hetekig, hanem hónapokig tartó mankózás, rendíthetetlenül, de eredménytelenül végzett gyógytorna... Miközben a testem elfelejtett járni (ezt később tükör előtt kellett újra megtanulnom), minden nap egyetlen nagy cél volt csak a szemem előtt, ami tolt előre: lejutni valahogy az uszodába.

Egy kilométer volt a táv, amit mankózva kellett megtennem odáig. Ez eszeveszett, elérhetetlennek tűnő távolságnak hatott, de nem érdekelt: az első alkalommal megpróbáltam áthidalni azután, hogy először voltam képes száz métert megtenni. Nem volt kockázatmentes dolog, nem voltam benne biztos, hogy sikerül, de volt egy CÉLOM...

Eljutottam oda.

Alul kilyukasztott zacskó a lábra fel, levegő kiprésel belőle, madzaggal alul és felül elkötve, hogy vízmentes legyen, aztán be a vízbe. Mert készülnöm kell. "- Anya nézd, a bácsinak műlába van!" - döbbent meg egy kisgyerek a lábrögzítőm láttán, amikor elmankóztam mellette a vízbejáró felé. Igen, a parton esetlen voltam, mint egy rozmár, de ahogy beereszkedtem a vízbe... Mintha egy más világba léptem volna. Végre szinte szabadon mozoghattam, óriási érzés volt, soha nem felejtem el.

Összeesett tüdőmmel és csont-bőr lábaimmal - a már normál méretűre apadt térdízületem vastagabb volt, mint a combom bárhol - picit több mint egy kilométernyit, alig negyven hosszig bírtam, de nem ez volt a lényeg, hanem az érzés maga. Annyi megpróbáltatás után egy óriási bömbölés szakadt ki úszás közben belőlem, talán túl is csordult a medence túlfolyója.

Így kezdődött.

Aztán nap mint nap, fokozatosan növelve a távokat, az iramot, két héten belül szinte változatlan fizikummal már a 4 kilométert közelítgettem egy-egy edzésen, amit ilyen rövid idő alatt csak a végkimerülésig hajtással érhettem el. A térdem állapota közben semmit sem javult, mankózás továbbra is, hajlítás 90 foknál tovább teljes testsúly által gyötörve sem ment, ami egy újabb korrekciós műtét szükségességét valószínűsítette.

Ekkor a Balaton-átúszást már kétszer elhalasztották az eredetileg kiírt időponthoz képest, én pedig csak reménykedtem... Bíztam a felkészülésemben, bíztam a térdemben, és abban, hogy még egy-két hétvége szelesebb vagy esősebb lesz, mert az már elég nekem...

És készültem, úsztam, egyre intenzívebben, akármilyen idő is volt éppen, nem érdekelt semmilyen körülmény.

A nagy távhoz elengedhetetlen lett volna a térdem további javulása, ez azonban ekkor már csak illúzió volt, hiába tettem érte meg mindent, ami rajtam múlott. Az ötödik hétvégén végül megtartották a Balaton-átúszást, amit a cél mellett a partról néztem, mankókra támaszkodva. Ha azt mondanám, partra vetett hal érzéseivel bámultam a vizet, kevéssé jellemezném a helyzetet, de hogy mit éreztem legbelül, azt inkább megtartom magamnak.

Lélekben ma is úgy érzem, valami földönkívüli akarat fosztott meg attól, hogy elérjem a célt, hogy úszhassak. Ez a bizonyos év azóta is nagyon fáj, bármikor is erre gondolok. Az összes korábbi és későbbi gyötrődést kiegyenlítette volna érzelmileg, ha a sors lehetőséget ad az indulásra az első alkalommal, ilyen kitartó elszántsággal készülve. Ebből sok erőt nyertem volna később is - tudom, mert ilyen vagyok. Helyette még néhány keserű hónap és az újabb műtét várt rám, a Balaton pedig ismét befagyott addigra...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ma kicsit más a helyzet. Úgy tűnik, nincs komplikáció, az állapotom döbbenetes ütemben javul, szinte hihetetlen, hogy műtét után így kitárult a világ... A műtét napján késő este már kimankóztam a fürdőbe mosakodni, három napra rá autót vezettem és beltérben már mankó nélkül járkálok. Mindezt nem azért, hogy majd emlékeztetni tudjam magam, hogy milyen vakmerő voltam egykor. Minden lépésemre fokozottan odafigyelek, mert öt műtét tapasztalatai után pontosan tudom, mit kockáztatok, hogy elég egyetlen rossz mozdulat és game over.

De azt is tudom, hogy az orvosok is meglepődtek, hogy régen a jobb térdem hasonló esetét követően milyen gyorsan vált teljes értékűvé a lábam. Ez pedig nem ment volna a hagyományos protokoll szigorú követésével.

Mindössze egy héttel a műtét után egyre nagyobb veszélyt jelent az, hogy a gyógyulás érzete és a mozgásom biztonságához szükséges folyamatos kontroll ollója egyre hatalmasabbra nyílik. Ha valamivel egy kicsit jobban elkezdek foglalkozni vagy csak elgondolkodok, és közben mozognom kell, ezt egyre inkább "öntudatlanul", automatikusan indítanám, és ez a tapasztalat kicsit ijesztő...  Szerencsére még működik a "lélekjelenlétem", nem tudom, meddig fog még... Nagyon óvatosnak kell lennem.

A varratszedés megvolt, víz áztathatja már a bőrömet, fájdalom gyakorlatilag már a műtét után sem volt és semmilyen szinten nincs azóta sem, az orvos az utóröntgen alapján tökéletesnek értékelte a helyzetet, így várhatóan bármire képes lesz a lábam, amire korábban is, ami nagyszerű hír. A mankózást két héten belül hivatalosan is teljesen abbahagyhatom, ez is nagy különbség a régi esethez képest.

A legnagyobb különbség viszont talán az, hogy ezúttal nincs felkészülés és nincs cél, - mert nincs lehetőség. Nem tudják az átúszást annyival halasztani, hogy engem addigra már egyáltalán vízbe engedjenek. Ehhez még az 1997-es öt hét is kevés lenne. Pedig mennék én edzés nélkül is, viszonylag gyenge tüdővel és némi izomsorvadással is, ha csak ezen múlna - de a térdemet illetően orvosi jóváhagyásra semmi esély, ez az első keresztszalag plasztika természetes velejárója. Ez volt az egyetlen pusztító információ, amellyel nehezen lehet megbirkózni... talán nem is lehet, de akármilyen bátor, sőt, vakmerő "regenerálódó" is vagyok, választási lehetőségem itt most tényleg nincs.

Így végződött tehát számomra a 2013-as Balaton-átúszás azelőtt, hogy egyáltalán elkezdődött volna.

... el kellene jutnom a Balaton-átúszásra, ez kezdett el foglalkoztatni mostanában nagyon...

Az utóbbi tizenöt évben, 1998 óta mindössze egyetlen alkalommal nem voltam jelen, 2011-ben, akkor is szerencsétlen időpontütközés miatt (későbbi időpontban, némileg váratlanul tartották meg, én pedig éppen külföldön voltam). Viszont e kihagyás és a 2005-ös és 2010-es BÁ elmaradása mellett is több teljesítésem van, mint ahány éve először indultam, és ezt jó lenne tartani. Tulajdonképpen ez motivál, talán kizárólagosan, mert készülni sem időm, sem kedvem, sem pedig lehetőségem nem lesz a hátralévő időben. Az egyetlen hajtóerő a teljesítés lesz, ami éppen elég nagy, sőt, a megoldhatatlanság határát súroló próbaként lebeg előttem. Nyilván sokat tehetek azért, hogy fizikailag legalább közepesen rendben legyek az átúszásra, de a döntő szót a BÁ előtti napokban adja meg a szervezetem, előre meg nem tippelhető módon. Ha rendben leszek, kérdéses lesz még akkor is a lejutásom, és amellett, hogy piszkosul kell vigyáznom a lábam épségére, az sem lesz túl egészséges dolog, hogy valamennyit térdrögzítő nélkül is kell mászkálniom a rajt- és a célterületen. Ez a gondolat egyelőre eléggé feszélyez, mert régen voltam utoljára hasonló helyzetben, nem emlékszem, mi mennyi idő a gyógyulásban, de ha emlékeznék is, majdnem kétszer olyan idős vagyok, mint anno...

Ez csak egy emlékeztető bejegyzés saját magamnak.

Ma éppen két hónapja vagyok szinte teljesen inaktív. Foci szempontjából teljesen, ráadásul könnyen elképzelhető, hogy soha többet nem játszok már meccset, úszni ugyan heti kétszer lemegyek, de akkor is legfeljebb egy-másfél kilométert nyomok.

Ilyenkor többnyire stílusozás megy, néha próbálgatok ezt-azt. E héten a pillangó szabadítás és húzásindítás közötti fázisát próbáltam lazábbá tenni, ami nem egyszerű feladat számomra. Bukófordulózni nagyjából két hete már újra tudok, bár még nem teljes meggyőződéssel rúgom el magam a faltól. Most már valószínűleg tudnék szabályosan rajtolni is kőről, úgyhogy néha meglesem, ki van-e írva már a pünkösdi margitszigeti verseny, de ez még várat magára. Egyéb esemény most belátható időn belül tárgytalan, a Balaton-átúszás is a tapasztalatom szerint csak akkor jöhet szóba - ha egyáltalán -, ha nem az első kiírt időpontjában tartják meg.

A motiválatlanságom és a részleges tehetetlenségem stresszét túlzott energiabevitellel igyekeztem tompítani. Ennek eredményeképpen testberendezésem ma már adott magasságon jelentős helyzeti energiát képvisel és alighanem országos egyéni rekord körüli állapotban vagyok. Ez már eléggé zavar agyilag, fejben már napi több alkalommal is foglalkozok ezzel, de tervekig nem jutok el, mert konkrét és reális céljaim sincsenek, ráadásul a napjaim is nagyon sűrűek, régóta nem volt üresjárat, magamra fordítható, nyugalomban tölthető időm, és nem is tűnik úgy, hogy mostanában lesz ilyesmi. A sportban ugyanakkor benne vagyok nyakig, több fronton is mondhatni "tanácsadóként", rengeteg új szakmai ismerettel gazdagodva, és bizony élvezem ezt az oldalát is nagyon.

Ez alapvetően egy amatőr gyerekverseny volt, de ennek versenyszámait követően a nem kevésbé amatőr felnőttek részére is nyitott volt a megmérettetés lehetősége 50 mellen és 50 gyorson. Adta magát, hogy elinduljak rajta, és még ennél is egyértelműbb volt, hogy nem 50 mellen. Az értékelés korosztályonként történt, én a 7-esbe kerültem. Máig nem sikerült kisilabizálnom, hogy ez mit jelent, hiszen a jegyzőkönyben 1., 2., 7., 8., 9., 11. és 12. korcsoportbeliek szerepelnek, születési évszám és kor megjelölés nélkül.

A verseny helyszíne a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda belső, 25 méteres, 7 pályás medencéje.

Az indulás feltétele mindenféle vizes sportágtól való hosszútávú idegenkedés, vagyis hogy egyikben sem lehetett az ember igazolt versenyző, mióta csak megszületett. Megtudtam, hogy ebbe a szenior klubtagság nem tartozik bele, úgyhogy számolatlan versennyel a hátam mögött szabad volt az út az első olyan esemény felé, ahol végre csak és kizárólag a magam fajta tanítatlan kutyaütőkkel vívhattam öldöklő küzdelmet.

Ahová igazából való vagyok.

Megnyugvással, de megint kishitűen álltam rajthoz a futamomban, mert bár előzetesen elhatároztam, ismét nem mertem ugyanis nekimenni az első hossznak. Viszont forgattam a fejem a víz alatt, nehogy valaki meglógjon közben, mert akkor már nekem is mennem kellett volna. Féltávig én vezettem, a forduló jól sikerült, ekkor kevesebb mint fél testhosszal volt mögöttem a második.

Itt már tudtam, hogy nyerek. Féltávtól már nem nagyon szoktam kikapni semmilyen távon olyanoktól, akik addig nem voltak előttem.

Ekkor már küldtem magam erőből rendesen, ami csak kifért. Nem is lett gond a végéig, legfeljebb az idővel, ami csupán 29.93 lett, ráadásul kézi méréssel, - ez rettenetesen gyenge...

 

Elég szép érmeket osztogattak, betettem a többi közé egy korondi vázába, ami már csordultig van, pedig csak úszós érmek vannak benne, és abból is a legértékesebb húszat máshol őrzöm.

Mindenféle előjel és felkészülés nélkül úgy döntöttem, hogy több mint két éves teljes tűzszünet után ismét részt veszek egy hivatalos szenior versenyen.

Eredetileg a Nyéki Imre emlékversenyt terveztem, ami hagyományosan december elején van, ez azonban szervezési okok miatt kihullott a naptárból, helyette a százhalombattai Kiss László uszodában rendeztek egyet.

Mindenképpen csak az egyik versenynapra szerettem volna elmenni, így ennek megfelelően is választottam ki azokat a számokat, melyeket bevállalok. A vasárnap és az 50 gyors illetve az 50 pille lett a nyertes.

Mivel 25 méteres medencéről van szó, a forduló miatt gyorsban nyilvánvalóan az lett volna egyértelmű célkitűzés, hogy 29 mp-en belüli időt érjek el.

A feltételes mód létjogosultságát a felkészültségem szintje adta, ami egyenlő volt a nullával. Egész évben - a nyíltvízi és a szentendrei versenyeken úszott hosszokat, kilométereket kivéve - egyetlen megerőltető hosszt sem úsztam. Semmi sem késztetett erre, sem becsvágy, sem célok, semmiféle motiváció. Igazából még utólag sem tudom, előzetesen mit kerestem itt, hiszen tudhattam, hogy semmiféle babér nem teremhet a vízben felkészülés nélkül. Az elért idő a legkevésbé sem szerencse kérdése.

Az 50 gyorssal kezdtem. Értelemszerűen még ennek is féltem teljes erőből nekikezdeni, így a viszonylag jó rajt után az első hosszt visszafogottabban kezdtem, mint kellett volna. A fordulót távolabbról indítottam, így lendületet is veszítettem, de aztán már menni kellett, ahogy csak lehetett. A vége előtt nem haltam bele, ebből is éreztem, hogy tényleg teljes gázzal tolni kellett volna a rajttól kezdve, szóval ezt elrontottam. Az időm 29.70 lett. Még szerencse, hogy nem 50-esben úsztam, mert az kicsúszott volna a 30-ból.

Még félelmetesebb volt ez a rettenetesen nagy táv pillangóban. Korábbi versenyeken párszor már akkor is jött a nagyhalál, amikor motivált és felkészült voltam, így most igyekeztem nem is gondolni erre, hogy csak úszás közben fájjon, előtte még ne...

Ismét csak nem mertem futkorászni az első hosszon, nehogy a végén a búvárok jöjjenek értem, de aztán a másodikat - érzésre legalábbis - feltűnően jól végigbírtam, és megint csak azt éreztem, hogy maradt bennem erő a benyúlás után is. Nem volt jó érzés. Az időm a már vállalhatatlan 36 mp-től alig maradt el.

Életemben egyébként először kellett fordulnom lepkében, hiszen eddig még mindig csak 50-es medencében és csak 50 métert vállaltam belőle. Természetesen ennek a gyakorlására sem vettem a fáradságot előzetesen. Azt hittem, ha valamivel, hát ezzel nem lesz gond, de amennyire bénán sikerülhet egy forduló, ahhoz az enyém erősen konvergált. Nemhogy nem gyorsított, de szerintem 50-es medencében, forduló nélkül  jobb időt úsztam volna. A falról lecsúszott a lábam, így a kidelfinezést szinte lendület nélkül kezdtem, aztán amikor már éppen begyorsultam volna, akkor szakítottam meg... Tanítanivaló volt.

Látva csodálatos teljesítményemet, Rentka doktor azonnal felajánlotta számomra a mix vegyesváltó lepkéjét is. Erre mit lehet mondani?

Ki ha én nem?...

Senki. Ekkor már csak négyen voltunk a csapatból a helyszínen...

Óh, mondom is neki, nagyon elcsesztem az egyéni pillét, mert remegett a gatya, de majd most meglátja, sokkal jobb lesz, bízhat bennem.

Mentem is, mint az atom, szinte hasítottam a vizet, csak a régi időkkel ellentétben valahogy mintha a száguldásom közben a falat is tolta volna előttem valami láthatatlan erő. Próbáltam ugyan hajtani, de azt figyeltem meg, hogy csak a húzásomba igyekszem erőt tenni, viszont nem pörög a kar, mert még a ciklus közben pihentetem magam a következő húzás előtt. Volt némi derékmozgás is, de szerencsére ezt videó nem rögzítette, kívülről valószínűleg csak szánalmas ideggörcsös rángatózásnak tűnhetett. A forduló szinte dettó olyan műkedvelőre sikerült, mint előtte, a második hosszon pedig már fizikailag is csak szenvedtem. Örültem, hogy partot értem.

A mért részidők szerint a nagy fogadkozás nem is maradt alaptalan, sikerült vagy 7 századdal jobb időt vergődnöm a váltóban, mint előzze egyéniben. Persze a korrekt összehasonlításhoz feltételezni kell a lehetetlent is, mégpedig hogy a reakcióidőm nyilvánvalóan a biztos világcsúcsot jelentő 7 századon belül volt... Hogy ez mégsem elképzelhetetlen, azt éppen a hivatalos jegyzőkönyv támasztja alá, melyben a helyi váltó annak ellenére ért be csak második helyen, hogy mellúszó hölgytag szétalázta a férfi gyorsúszás aktuális világcsúcsát, de a gyors váltótag is ezt közelítő időt úszott :) (nyilvánvaló panelhiba, a két váltótag 25-ös részideje került be az 50-es helyett).

Néha felkavaró, rossz érzések töltöttek el a nap közben, de szerencsére nem volt sok holtidő, az események pörögtek, a szervezés flottul működött, villámgyorsan véget ért a nap. Nem tudom, mikor és hol fogok versenyezni még bármilyen medencés számban hivatalos szenior versenyen, sőt, azt sem, hogy egyáltalán indulok-e még valaha.

Amatőr versenyen még biztosan, már csak azért is, mert egy jövő hét végi alkalomra már korábban lecsaptam...

Ezt a minden korosztályt és egészségi fokot érintő amatőr úszóversenyt már hetekkel ezelőtt kinéztem magamnak, melynek fontosabb első felvonásán amúgy is jelen kellett lennem, mint a Római S.E. még le nem igazolt, nevezett gyermekversenyzőinek megbízott "edzőpótlója".

Az úszóverseny rövid utolsó szakasza a felnőttekről szólt, itt három számban lehetett rajthoz állni: 100 gyorson, 100 mellen és 1000 gyorson. Mindez 33 méteres, rajtköves medencében zajlott.

A közbülső szám a mellúszásom és a szabályos technikai előírások közötti döbbenetes különbségek miatt számomra természetesen tárgytalan volt. A 100 gyorsra tudtam, hogy készülnöm kell, tervben is volt, hogy így teszek, sajnos azonban a kissé későn felismert szivárványhártya gyulladásom miatt a felkészülés helyett hetekig inkább a látásomért kellett aggódnom. A nevezésem végül az utolsó előtti napon adtam le, nyilván mindenféle konkrét elvárás nélkül.

Mindentől függetlenül a futam előtt megszokott módon a gondolati nyugalmam ellenére önmagától 150-ig felpörgő pulzusomat kellett koncentráltan hűtenem, de ez alig sikerült. Egyáltalán nem vagyok izgulós típus, soktucat versenyen leúszott többszáz kilométer van mögöttem, de minden rajt előtt olyan mélységig bele tudom magam élni a medencébe, hogy emlékeztethessem magam az odafigyelni valókra, hogy szinte valóságossá válik az egész a lelki szemeim előtt. Éles pulzussal viszont rendkívül hátrányos és szerintem veszélyes is elrajtolni, így mindig az a legnehezebb feladat számomra, hogy egy idő után kizökkentsem magam a koncentrációból.

Érdekes, mert ez egy rutinosan automatikus folyamat, nem nagyon vagyok rá hatással, legfeljebb azzal, hogy a pillanatnyi formám szerinti maximumot követelem meg magamtól minden rajthoz állásomkor.

Más kérdés, hogy ez a maximum most elkerülhetetlenül borzalmas eredménynek nézett ki, de a nevezést nem bántam meg, mert minden indulás egy-egy új tapasztalat számomra, ennek a hozadéka pedig eddig még szinte minden esetben több volt, mint az általa okozott szenvedés.

A számban összesen mindössze heten indultak, férfiak ebből csak öten voltak. Az 1-es pálya jutott nekem, gondoltam is, hogy úszás közben majd jól elbeszélgetek a fallal... A pulzusom nyugtatása közben egyszer csak megszólított a kettes pályán induló dr. Kutassy Jenő, a kérdése: azonos vagyok-e bizonyos Füzi Medvével, aki a Balatont volt már év, hogy háromszor úszta át, és elég jó időkkel. Mondom, igen, tettem már ilyet, de az régen volt már... Megtudtam tőle, hogy volt úszómúltja, és ma is aktív.

Hát, nem is akármennyire...

Jól eldobtam magam a rajtnál, a szokásos hiba a csobbanásnál természetesen maradt (az "összezárt lábak" nálam kb. kisterpeszállást jelent), aztán visszafogott erőbedobással végül is, hát, úsztam... Hajtani egyáltalán nem mertem, mert jobban féltem az utolsó hossz szétesése miatti szégyenérzettől, mint amennyire akartam egy esetleges erőn felüli időeredményt. Ez mondjuk jobb erőállapotban is hibapont nálam, nem is beszélve arról, hogy még Cseh Lacit is elkísérte egészen Londonig ez a fajta kockázatvállalással kapcsolatos bátortalanság. Homályosan felderengett a második hossznál, hogy a mellettem lévő pályák már akkor nagyon elmentek, én pedig csak az utolsó bukót követően mertem minden erőt beleadni, igaz, nem is nagyon volt mit... Végül 1:09-es idővel értem partot, ami a valaha úszott legrosszabb 100 gyorsom, Kutassy spori engem testhosszokkal verve elképesztő 1:04-et úszva lett második, az első helyezett Papp Gábor pedig még őt is felülmúlva 1:01-el végzett az élen. Még a dobogóról is lemaradtam a 7-es pályával szemben.

Az 1000 méteres gyorsúszás előtt szusszanásnyi pihenő maradt csak, nekem legalábbis úgy tűnt, szinte azonnal újra rajthoz kellett állnom. A 100-as második és harmadik helyezett nem, de a győztes indult ebben a számban is, méghozzá két pályával mellettem, számomra tehát még szemmel követhető oldaltávolságon belül. A rajt után nagyon érdekelt, hogy milyen iramban kezd, és hogy egyáltalán szükséges-e figyelnem őt. Érdekes módon a vártnál lassabb volt, az első forduló után csak alig volt előttem, sőt, a második hossz végére is ugyanennyi volt a különbség köztünk, csak ekkor már az én javamra. Tartottam tőle, hogy mivel nekem egyáltalán nem volt a táv nagy részére is mozgósítható tartalékom, a tempókülönbség túl kicsi ahhoz, hogy egy esetleges ellenkezése ellenére is leszakíthassam magamról. Pánikba nem estem volna, ha húzatja magát velem hosszokon keresztül, a táv elég hosszú ahhoz, hogy legyen időm kitalálni, mikor próbáljak meg elszakadni tőle, de az előnyöm hosszról-hosszra nőtt vele szemben. 5-600 méterig még úgy éreztem, teljesen reális verzió lehet, hogy csak játszik velem, és egyszer csak nagyobb fokozatra vált, mert amit 100-on produkált, az egyszerűen összeegyeztethetetlen a jelenlegi tempójával. A helyzet viszont változatlan maradt, ezért új motivációt találtam abban, hogy megpróbáljam lekőrözni. Ez végül is kb. 800 méternél sikerült, de az állóképesség teljes hiányában igazán hajrázni csak az utolsó hosszon mertem. Az időm 15:39 lett.

Négy éve a legjobb időszakomban jelenlegi önmagamnak is adtam volna egy kört, most viszont közel voltam a pillanatnyi képességeim határához. Ha a verseny szerencsésebben alakult volna és sokáig kellett volna küzdenem a vezetésért, ez talán éppen hogy be tudott volna nyomni 15:30 alá, de jelenleg ennél több biztosan nincs bennem. Sőt, még ezt is lelki támaszként tudom használni, mert előzetesen még akár egy 16-on kívüli idő sem lett volna irreális számomra.

A díjazással szerencsém volt, mert e szám győzteséhez rendelték hozzá az egyik kistrófeát, amit így én vihettem haza.

A Római Sport Egyesület által szervezett programsorozat keretében szenioroknak is kiírtak a jó öreg csillaghegyi 33 méteres medencében úszóversenyt, a táv egy hossz volt, tetszőleges úszásnemben, azaz gyorsúszásban.

Erről az Egyesület vezetőitől, Gyepes Lajostól és Ádámtól értesültem pár nappal korábban, ők vettek rá, hogy én is induljak. Mivel nem állóképességi távról volt szó, kötélnek is álltam.

Az egyes és kettes pályán párokban kellett úszni, a rajt a sekély oldalon volt. Kapásból az első párba sorsoltak. Ősrégi medencéről lévén szó, sem rajtkő nem volt, sem olyan felület, amelyről zavartalanul tudtam volna fejest ugrani. A medence oldalán lévő korlát nem biztosított helyet még az atlétikai rajthoz sem, így az általam sosem gyakorolt szimmetrikus rajttal voltam kénytelen elugrani.

A sípszót jól kaptam el, és bár elfelejtettem nagy levegőt venni, de két pótlással végig tudtam úszni. Jó erőben toltam végig a távot, bár a rutin már elmúlt a karomból és nem pörgettem fel a végét, amit szóvá is tett később Gyepes Lajos. Ennek ellenére kézi méréssel 18.22-t regisztráltak, ami ha pontos lenne és megbízhatnék benne, akkor a valaha úszott legjobb időm lenne. Kaptam némi dícséretet ismerősöktől és ismeretlenektől, akik még nem láttak úszni, aztán leültem, hogy megvárjam a többieket. Sokáig csak 20 másodpercen kívüli időket hallottam, majd az utolsó párosban az egyik játékos pontosan egy másodperccel jobbat úszott nálam, így végeredményben kb. 15-20 versenyzőből második lettem. A győztestől megtudtam, hogy némileg fiatalabb, mint én - 18 évvel -, és 4 évig versenyzett, ezek alapján sem kell szégyenkeznem.

Egy nagyon nehéz időszakban vagyok, amely szinte mindenre kihat, így az úszásra is, és míg az uszodán kívül próbálom a felszínen tartani magam, lelkierőm már nem marad ugyanezt megtenni a medencében is.

Egy hosszabb kihagyás után mindezek ellenére lementem, hogy a tervezett 2.000 méteres verseny távját legalább kipróbáljam, milyen érzés lehet majd.

Az első etapban ezer méteren szerettem volna alacsony tempószámot tartani, majd egy szaunázást követően nekivágni a két kilométernek, lehetőleg 34 percen belül, esetleg ha megy, akkor 33 alá sem lenne ártalmas mennem, hogy tudjam, majd a versenyen 31-el kezdődő időhöz mennyi szükséges és mennyire bízhatok benne.

A bemelegítés simán működött, csak az úszásra figyeltem oda, és egészen jó mozgással, könnyedén, de nem is sok erőfeszítést beleadva 16:33-as nyugodt ezret úsztam.

A szaunában viszont már azt sem tudtam, hol vagyok, teljesen máshová terelődtek a gondolataim, és nem is tudtam megszabadulni tőlük már. Visszaérkezve a medencetérbe egészen más fontosságát éreztem az úszásnak, mint fél órával korábban, valahogy teljesen devalválódott minden, kiment a lelkemből minden késztetés, ami újra a vízbe vezetett volna.

Így a napi össztáv mindössze 1.000 méter volt.

Ennyi.

Tegnap egy korábbi felajánlásomnak tehettem eleget, Hillaby-vel találkoztam egy uszodalátogatás keretében. Már a leírásai alapján is figyelemre méltó perspektívájú úszónak tartottam, emiatt voltam talán a legkíváncsibb arra, vajon a gyakorlat is igazolja-e mindazt, ami körvonalazódott bennem a sorai alapján. Amennyire a tapasztalatom és ismereteim alapján képes vagyok megítélni egy mozgást, a gyorsúszásának minden lényeges alapja nagyon a helyén van, így alig lehetett érdemi észrevételem a tovább csiszolást illetően. Érdeklődve várom majd a továbbiakat, szerintem egy nagyon érdekes és értékes időszak elé néz, ha minden körülmény is ennek megfelelően alakul nála.

Tegnap rajta volt a fókusz, de már ekkor tény volt számomra, hogy ma reggel lemegyek edzeni. Az uszodáig nem volt gond eljutni, bemenni, csobbanni sem, elindítani az órát, - viszont... Az első hosszokon megint összeszorult bennem minden érzés, és ezzel együtt ment ki az erő belőlem... Megint meg kellett állnom egy hossz végén egy kicsit, de aztán gyorsan tovább is mentem, nehogy ott maradjak, de még valahogy később is gyorsabban párásodtak a lencséim, de nem az ő hibájukból. Igyekeztem aztán legalább monoton üzemmódba kapcsolni, de nagyon sokáig nem tudtam még bármennyi erőt is beleadni, gyakorlatilag az első ezres végéig, amikor megálltam szünetet tartani. A kontrollként indított órám 16:50-nél regisztrálta a színtelen-szagtalan első ezresemet.

Agyilag üresen ültem egy ideig a melegvízben, aztán úgy döntöttem, összeszedem magam, és még egy ezrest tolok úgy, hogy most már végre erőt is teszek bele, amennyi legalábbis van. Még erre az ezresre futotta az időmből, többre már nem a mai napon, ez is segített végül ahhoz, hogy tényleg odategyem magam.

Igyekeztem minden más érzést kizárni és csak az úszásra odafigyelni: gyors fordulók, hosszú és a lehetőségeim szerint erős tempók, és a terhelés érzésének kizárása. Úgy éreztem, viszonylag jól megyek, ezt az ötszázas 7:43-as részidő igazolta is, de ekkor és 700-nál erős holtpontom volt az edzetlenségemhez képest eltúlzott iram miatt. Ezeknél alig-alig tudtam összetartani a technikámat, a szétesés határán voltam, de valahogy telt az idő és ha be is lassultam, a stílus nagyjából megmaradt. A végén 15:41-re jött ki az ezer, ez elvileg bíztató kell, hogy legyen, bár örülni jelenleg még semminek nem tudok igazán, mivel nincsenek céljaim, nincs semmi alapom arra, hogy legyenek...

Taktikai tapasztalat, hogy még nem vagyok elég egy ezreshez, most úgy tűnik, ha mérek időket a következő alkalmakkor, jobban teszem, ha még 400-500 métereken teszem csak oda magam.

A napi össztáv 2.000 méter volt.

Az elmúlt két hét alatt kezdtem eltávolodni az egyéni rekordot jelentő 88 kg-os vágósúlyomtól, mára 84 maradt belőlem, és bár ezt még nem a mozgásnak köszönhetem - ahogy télen és tavasszal ugyanennek a feleslegnek a felszedését sem -, de minden rosszban van valami jó alapon azért ez legalább az úszás szempontjából egyértelműen hasznos változás volt, és remélem, most már a mozgás viszi ebben tovább a prímet, mert ez még mindig kb. 7-8 kg plusz az optimálishoz képest, nem is beszélve a jelenleg még nem létező izomzatról.

Tegnap egy jónak induló nap lett nagyon nehéz a végére, így az esti úszásnak nem túl tudatosan, de azért dilemma nélkül estem neki.

Továbbra is nagyon észben tartottam, hogy érzékeny legyek a fokozatosságra és - ha bármikor is egy kicsit ritmusba kerülök - ne engedjem, hogy elvigyen a lendület, mert nem tudom, mit bír az állóképességem.

Három darab egy kilométeres szakaszt szerettem volna úszni, és az elsőben egy jó iramot úszva felmérni a pillanatnyi állapotomat. A múltkori érzések alapján nem számítottam sok jóra.

Nekikezdtem, és az első néhány hossz után is viszonylag gördülékenyen ment a mozgás, stabilak maradtak a hosszú kartempók, nem jött az erőlködés. Sőt, egy kis plusz erőbedobás ellenére is egyre könnyebben ment minden, egyre letisztultabbnak éreztem a stílust. Viszonylag jó iramot próbáltam menni, de csak annyira húztam, amennyire úgy éreztem, ez a kilométer végére biztosan tartható lesz, közel sem hajtottam meg magam igazán. 500 méterhez érve részidőt nyomtam, 8:10-nél tartva ezt viszonylag közepes iramnak gondoltam, de jót tett, hogy az erőbedobást is ezzel arányosnak éreztem, nem többnek ennél.

A lendület a kilométer második felében sem változott, sőt, olyan 7-800 méternél vissza kellett fognom magam attól, hogy ne ússzak időre, ne hajrázzak, és tartsam meg az egyenletességet. A végére 16:17-et mutatott az óra, amit semlegesen nyugtáztam, majd kiültem öt percre a szaunába.

A második ezernek lazán kezdtem neki, az órámat itt is bekapcsoltam, hogy lássam, ha tényleg lazán úszom, úgy mennyivel vagyok lassabb az előző etapnál. Az első három-négyszáz méter valóban könnyed tempója után valahogy önkéntelenül belegyorsítottam, valahogy ritmusba kerültem, és engedtem is magam, segített legalább egy picit jólérezni magam, kikapcsolni legalább addig a gondolataimat, amíg a vízben vagyok. Érdekes, ahhoz képest, hogy elég sok időt elszórtam az elején, a végére ez sem lett sokkal gyengébb az elsőnél, 16:40.

Újabb melegedés a szaunában, majd jön a következő felvonás.

Ekkor már elég kevés időm volt hátra a záróra előtt, el sem indítottam az órám, mert valószínűnek tartottam, hogy nem tudom teljesen végigúszni már a befejező ezrest. Ezért úgy döntöttem, hogy ha az első egy-két hossz nem tart vissza, még lendületesebben próbálok úszni úgy, hogy a 22-23, legfeljebb 24-es tempószámból nem engedek.

Ekkor már teljesen egyedül voltam a medencében és a medencetérben sem volt senki.

Ment minden simán, egyre jobban tolhattam, nem szakadtam bele, az első százas után szerintem már 16 percen belüli ezres iramban úszhattam. Nem esett rosszul... Ezért úgy döntöttem, hogy ha már nincs idő az egész ezerre, amennyire lehet, abból is leveszek egy kicsit, de azt jól meghajtom. Ez kifejezetten feküdt, nagyot hajráztam is, és érdekes módon ebben sem volt semmi görcsösség, és nem is éreztem, hogy különösebben elfáradtam volna.

A napi össztáv 2.600 méter volt.

Teljesen egyedül motivációt találni úgy, hogy előfordulhat, minden kapu becsukódott már a számomra a jövőt illetően ahhoz, hogy egy versenyen még valaha is igazán jól érezzem magam, - hát...

De most csak a következő lépés van, tovább, tovább...

Nagyon hosszú folyamat eredményeképpen jutottam el odáig, hogy nagyon sok kihagyás után ismét edzésszerűen ússzak egyet. Nem könnyű lelkileg megélnem ennek semelyik oldalát, pláne úgy, hogy nem tudom még, milyen célokat hozhat a jövő, és milyen élményeket és értékeket vitt el végleg a kiesett időszak.

A szűk értelemben vett úszást illetően igyekszem csak arra koncentrálni, hogy minden természetesen történjen, amennyi jólesik, amennyire visz a motiváció, és amennyit lelkileg még tarthatónak találok. Egyelőre rengeteg súlyfelesleggel, nem mérhető alapállóképességgel, nagyon sok kétellyel, és a jövőre vonatkozó külső bizonytalansággal küzdök, ezért a fokozatosságra és a stabilitásra most külöünösen oda kell figyelnem.

A jó öreg csillaghegyi uszoda várhatóan megszűnő légkörébe tértem vissza. Két hete már kóstolgattam a vizet, rengeteget gondolkoztam és szívtam magamba a légkört, és néhány hosszt úsztam is már ekkor. Gyepes Lajos, a csillaghegyi mesteredző, aki gyakorlatilag már majdnem 20 éve távoli ismerősöm (látásból ismerjük egymást, de még soha nem beszélgettünk) ült a medence egyik oldalán, és miközben várt valakire, nézte a vizet és az úszókat. Én ekkor kezdtem el úszni. Az első oda-vissza végén megálltam egy picit a falnál, majd mielőtt nekiindultam volna a következő hossznak, megláttam, hogy integet nekem a partról. Leemeltem a szemüveget és odaúsztam hozzá. Minden bevezető nélkül megkérdezte: "- Te hol úsztál?" Meglepett a kérdés, de válaszoltam is neki: sehol. "- Ne hülyéskedj már, egyesületben nem úsztál soha?" Mondom neki, nem, soha, itt kezdtem el magamtól úszni tanulni közel húsz éve, ebben a medencében, soha senki nem oktatott, és értelemszerűen nem versenyeztem fiatal koromban. Teljesen meglepődik: "- Neked hihetetlenül jó a vízfekvésed, gyönyörűen úszol, tökéletes!" Tudni kell róla, hogy kenyérre kenhető ember az életben, de roppant kritikus és szigorú edző az uszodában, és őszinte embernek ismertem. Éppen ezért nagyon jólesett a dicsérete, mert hitelesnek éreztem elsősorban a közelebbi ismeretségünk hiánya és az elismert szaktudása és rutinja miatt.

Jó érzés volt újra hallani mástól is, hogy nem volt hiábavaló a rengeteg foglalkozás a technikámmal, a célok, melyeket korábban kitűztem, és az eredmények, melyeket elértem. Ez egy kis bíztatást is adott arra vonatkozóan, hogy talán nem vagyok teljesen elveszve, legalábbis az úszásban levő lehetőségek kapcsán, talán van remény, hogy egyszer majd úgy érezzem magam, ahogy egykor.

Egyelőre egy álom számomra mindez, de szépen, csendben mindazt igyekszem megtenni, amit ehhez a részemről hozzátehetek, és bízom abban, hogy talán egyszer a lehetőségek is visszajöhetnek, - szeretném...

Ma elsőre két kilométert úsztam folyamatosan, zenével, amit talán most először éreztem hátránynak, mint előnynek... De lement a kettes.

Egy kis pihenő kellett a folytatáshoz, ami még egy kilométer lett, ebben már volt néhány hossz, amit kicsit jobban is megnyomtam, persze mindig eszembe juttatva a fokozatosságot.

A napi össztáv 3.000 méter volt.

Folytatás szerda este.

Mióta abbahagytam a rendszeres úszást, először gondolkodtam el komoly szándékkal azon, hogy részt veszek valamilyen úszórendezvényen. A Balaton-átúszást 13 éve először hagytam ki, de e napot követően valahogy mégis elkezdett mozogni bennem, hogy azért csak ne hagyjam teljesen parlagon legalább a nyíltvízi szezont és a Balatont, amelyben augusztus idusa felé közeledve idén rendhagyó módon még nem fürödtem.

A soron következő hétvégén verseny-nagyüzem van. Most rendezik a szenior országos bajnokságot Gyulán, amelyen az utóbbi három évben részt vettem, idén azonban meg sem fordult a fejemben a folytatás, bennem ez a verseny jelent akkora rangot, hogy teljesen felkészületlenül eszembe sem jusson még nosztalgia szinten sem. Egy másik esemény a szombati Velencei tóúszás, amely csábított volna, ha nem egynapon rendeznék az új rendező által lebonyolított és kissé új néven futó Füred-Tihany közötti Öbölúszással.

Nyilván eléggé megfontolatlan és pláne megalapozatlan gondolat volt még az is, hogy utóbbin részt vegyek, hiszen semmilyen "szakjellegű" állóképességem nincs, ez dilemmát is okozott, de a Balaton örök vonzereje, a még halványan meglévő versenyzési hajlam és nyomaiban fellelhető belső motiváció végül is elég volt ahhoz, hogy benevezzek.

A felkészülésre egy hetem volt, amely időzavaromban egyetlen alkalomra redukálódott. A választható eszközök és gyakorlatok közül értelemszerűen a valós állóképességem felmérését tartottam a legcélszerűbb időtöltésnek, hogy ehhez alkalmazkodva a legmegfelelőbb erőbeosztást és utazósebességet belőhessem, mert így úszhatok a pillanatnyi képességeimmel a legjobb időt. Nyugodt, egyenletes tempóban terveztem végigúszni a 3,5 km-t, és így is kezdtem neki. Zenehallgatás közben szépen toltam a hosszokat egy ideig, de a nyugdíjas tempó ellenére is már 6-700 méternél elkezdtek csikorogni a fogaskerekek, egy kilométernél pedig már annyira kényelmetlenné vált az egész, hogy mivel semmi jel nem utalt arra, hogy ez a görcsös erőlködés valaha is átvált relatív gördülékenységbe, megálltam és kiszálltam a medencéből.

Nem volt kecsegtető a dolog, mert időszámításunk előtt volt utoljára, hogy egy 16:53-as kilométer így kibabráljon velem...

Bő fél óráig áztattam magam a masszázsmedencében, majd újra úszásra adtam a fejem, persze ekkor már elvetettem a teljes táv újraindítását. Az eredmény ugyanaz lett: bár igyekeztem kicsit jobb iramot tartani, nagyjából ugyanolyan gyorsan elfáradtam, és az ismételten csak egy kilométer a 16:42-jével nem mondható éppenséggel sokkal kevésbé pocséknak az előzőnél.

Szép kilátások... Gyakorlatilag így az első számú szombati célom a célbaérkezés lett, amit annyira bizonytalannak tartok jelenleg, hogy nem is tudok mélyebben beleelmélkedni abba, hogy vajon milyen időeredmény lehet reális, ha valahogy sikerül egyenletes tempóban elúsznom Tihanyig. De tényleg, hát erre most mit lehet mondani? Csak becsapni tudnám magamat, ez viszont soha nem volt a stílusom, nehezen is viselném a következményeit. Semmi pozitív alapot nem tudok felhozni arra, hogy bármiben is bizakodhatnék, egyedül csak a rutinomban bízhatok, hogy bármennyire is leszek képes szombaton, annál biztosan nem fogok kevesebbet teljesíteni. De még ez sem elég bíztató ahhoz, hogy ne érezzem sötét alagútnak jelenleg ezt a vállalkozást...

Meglátjuk.

Ma este ismét nekiindultam egy úszásnak, eléggé stabilizálódott a fejemben az a három kilométer, amit tegnapelőtt is elkövettem, és szeretném a továbbiakban is ezt folytatni, amikor legalábbis lesz rá megfelelő lehetőségem.

Az uszodába érve kicsit megijedtem, nagy csend volt, így este 8 révén meg is kérdeztem a recepción, hogy most zár-e az uszoda, vagy 9-kor. Szerencsére ez utóbbi volt a helyzet. Az úszómester - aki dolga nem lévén szintén ott volt - megkérdezte, hogy nem fogok-e félni egyedül. Mondom neki, tökmindegy, ki van még a medencében vagy ki nincs, ez nem tart vissza, edzeni jöttem.

El is kezdtem gyorsan az úszást, figyelve, hogy tartsam a 16-17-es tempószámot (25-ös medence), és a hosszú kartempó során egyenletesen osszam el az erőt. Ezúttal nem a múltkori nyugodt kezdést választottam, hanem egy viszonylag élénk iramot diktáltam magamnak már az elejétől fogva.

Az első kilométer után a részidővel elégedett volnam, de kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy bírni fogom végig így, lassulás nélkül. Minimum célként azt tűztem ki, hogy a 16 perces ezrekből ne csússzak ki.

A második kilométer elején magasra nyújtott kézzel reklamált a rekeszizmom, ekkor megpróbáltam olyan nyugodtan venni a levegőt, ahogy csak tudtam, a kisiklások elrugaszkodását erősítettem, hogy addig is pihenjen a hasam, a húzásokat megnyújtottam, amennyire lehetett, és el is tereltem a gondolataimat. Néhány száz méter után el is múlt a java, ismét fokozhattam az erőbedobást, és ezerötszáznál nagyot csodálkoztam, hogy a részidőm nem is romlott az első 500-akhoz képest.

Kétezer előtt kicsit kezdtem már fáradni, és észrevettem, hogy felkúszott a tempószámom is 19-re. Ezért azonnal változtattam a víz feletti karmunkán, elkezdtem jobban dönteni a testem a tempók alatt, kissé ráfeküdtem a vízfogásokra, ismét nyújtottabban osztottam el az erőt a húzások alatt, emellett pedig megpróbáltam odafigyelni a zenére, kicsit beleélni magam, ezzel kompenzálva a terhelés-érzetet.

Így a harmadik kilométerem is kiegyensúlyozott maradt, és bár az utolsó három hosszon hajráztam, nem az ez alatt nyert néhány másodpercen múlott, hogy végül is mindhárom ezrem 6 másodpercen belül sikerült egymáshoz képest. Ez, és hogy elég sokat kiadtam magamból, azt jelzi, hogy a jelenlegi fizikai állapotomhoz képest ez közel tökéletes úszás volt.

 

 

 

 

 

Nyilván ez a 47:18 sehol sincs a két éve ugyanezen a távon elért 43:37-es egyéni csúcsomtól, de ez most nem is lehet léc számomra. Még mindig tíz kiló felesleggel és szinte nulla állóképességgel kezdetnek ez nem is olyan rossz, azt gondolom. A következő alkalommal a cél az lesz, hogy ezen az időn tovább javítsak, akár csak néhány másodpercet is. 

Lényeg, hogy ezen is túl vagyok most, mindig a kezdet a legnehezebb, és talán a következő hármas során már olyan tempót is választhatok majd, amibe mondjuk tegnapelőtt még belerokkantam volna.

Az egri szenior versenyt már nagyon régóta vártam, már csak azért is, mert csupán kétévente szokták megrendezni, anyagi okok miatt. Hallottam már többeket is dícsérni az uszodát, azonban most nekem is lehetőségem nyílt megcsodálni: tényleg gyönyörű, és minden szempontból megfelelő egy szokásos létszámú szenior verseny megrendezésére.

Ami nem nyerte el a tetszésemet, az a versenyszámok sorrendjének összeállítása. Igaz, erre most csak azt mondom, hogy nem volt optimális, azonban egy megfelelő erőnlét esetén nagyon zavart volna, hogy a 400 gyorsot - mint erőnléti számot - nem a második versenynap elejére, hanem az első végére tették.

A szombat a 100 méteres hátúszással kezdődött. Konkrét elhatározással álltam rajthoz, még pedig hogy javítsak az eddigi legjobb időmön. Ennek volt is némi realitása, hiszen azon 8 szám közül, amelyet szabályosan teljesíteni tudok, ebben a leggyengébb az egyéni csúcsom relatív értéke.

Próbáltam persze fejben is felkészülni, ahogy szoktam is. Összegyűjtöttem, min bukhat a dolog, hogy osszam be az erőmet, és igyekeztem nem elszalasztani az alkalmat, hiszen végre újra épített uszodában úszhattam hátat, ami az iránytartás szempontjából nem elhanyagolható előny a nyitott medencékhez képest.

A rajtommal nem volt semmi gond, úgy éreztem, jól fekszem a vízen, szépen haladtam is az első hosszon, nem volt semmi probléma. Amitől tartottam, az a forduló volt, de ez is jól sikerült. A végéhez közeledve fokozatosan rá is dobáltam a tüzelőt, és a benyúlásom is rendben volt. Azt hiszem, ma ennél többet nem tudtam volna kihozni magamból, és végül is ez elég is volt egy nagyjából egy másodperces javításhoz.

 

 

Jó volt sikerrel venni az első akadályt, nagyon megnyugtató volt újra egyéni csúcsot úszni egy számban.

Következett az 50 méteres gyorsúszás, ahol hasonló tervem már nem lehetett, mert ehhez nem voltak meg a szükséges fizikai képességeim. Már a rajt utáni kartempóknál éreztem, hogy ez valami gyötrelem lesz, igazából az egészet végigerőlködtem, majdnem teljesen ki is fulladtam a falig, így kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy 30 mp-en belül maradtam.

 

A 400 méteres gyorsúszás irgalmatlan mészárszéknek érződött, nagyon féltem tőle, és volt is miért. Nem is tudom, miben bízhattam volna, igazából csak valahogy túl akartam élni egy nem teljesen tragikus idővel, de semmilyen tervem nem volt ennek elérésére. Nekiindultam egy közepes, nyugodt tempóval, de már az első száz méter után elborzadtam a terheléstől, és attól, hogy még hat hosszom van hátra. Százötvennél - szenior versenyen életemben először - megfordult bennem a gondolat, hogy a hossz végén kijövök a vízből, feladva a számot (szélső pályán úsztam), és talán csak egy hajszállal győzött az a verzió, hogy mégis tovább megyek. Persze nem valamiféle fizikai vagy lelki tartalék jött elő belőlem, egyszerűen csak büntetni akartam magam amiatt, hogy ennyire felkészületlen vagyok. Ahogy vánszorogtak alattam a csempék, elmúlt már belőlem minden elvárás az időt illetően, gyakorlatilag lefürödtem a számot. Teljesen olyan érzésem volt, hogy ezt 6:10-nél olcsóbban nem fogom megúszni, ezzel szemben meglepetés volt az 5:48-as időm, de persze ez cseppet sem nyugtatott meg. Mire célba értem, a futamomban indulók (ez volt a legerősebb futam) szinte már meg is száradtak.

 

Nem dilemmáztam sokat, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy a jövőben csak és kizárólag akkor indulok bárhol is 400 gyorson, ha kifejezetten erre a számra is alaposan felkészültem.

A nap végén még a gyorsváltónkban is kellett nyomni egy ötvenest, ami kifejezetten rosszul esett, szinte ezt is feladtam közben, egy pillanatra el is ernyedtek a karjaim úszás közben, de aztán szerencsére bevillant, hogy váltó révén itt nem csak rólam van szó, ezért kutya kötelességem megszakadni a többiekért. Nem úsztunk igazán jó időt.

A nagyon felemásra, de inkább borzalmasra sikerült szombat után vasárnap egy pezsdítő számmal, az 50 méteres pillangóúszással folytatódott a verseny. Csakúgy, mint az egy hossz gyorsnál, itt is sokszor az dönt, milyen lábbal keltem fel, vagy melyik házban van éppen a Jupiter. Van, hogy végig megmarad a hullámmozgás élvezete és az erő a hossz során, van, hogy már a fele előtt erőlködéssé válik és egy rossz időért is szinte szétszakadok. A bemelegítés során igyekeztem nem pillézni, de a végére csak úsztam egy fél hosszt, és nagyon könnyednek tűnt az egész, ami elvárásokkal töltött el.

A rajt után úgy tűnt, talán valóban jó napom van, de a utolsó tíz méteren hirtelen elnehezült a mozgásom és különösen belassultam, alig tudtam összetartani a technikám valahogy. Előzetesen még egy 35 mp-en belüli idővel is kiegyeztem volna, de a csapnivaló befejezés miatt még ez sem jött össze, így nehezen megismételhető bravúrral a négy fős korosztályomban sikerült lemaradnom a dobogóról is.

 

A 100 után az 50 méteres hátúszásban is egyetlen célért, az egyéni csúcs eléréséért igyekeztem hasítani, és szinte biztos voltam benne, hogy ennek sikerülnie kell, pláne, hogy a dupla távon is jól jöttem ki a dologból.

A rajtnál egy picit beragadtam, utána viszont annál jobban sikerült a kidelfinezés (ez - a háton delfinezés, különösen bukóforduló után - szerintem az egyik legélvezetesebb mozzanata a sportágnak). Hajtottam, ahogy csak bírtam, és félszemmel - szó szerint, mivel surranópályán úsztam - láttam is, ahogy úszósebességben jobb is vagyok, mint a 7-es és 6-os pálya. Ez csak plusz erőt adott, és készültem a benyúlásra. Jött is a zászlósor, ekkor kiszámoltam a benyúlást, majd egy erős lábtempóval benyúltam hátra.

... de semmi sem történt, a fal sehol sem volt...

Ezen teljesen ledöbbentem, és megfordulva láttam, hogy el sem érhettem volna. Benyúltam gyorsan másodszorra is, de persze ekkor már tudtam, hogy ezt nagyon elrontottam, és ezúttal közöm nincs az egyéni csúcsomhoz. Roppant dühös voltam...

Aztán rájöttem, hogy mit bénáztam el. A tegnapi bemelegítés alatt, mivel először a 100 hátra kellett készülnöm, a falnál mindig bukófordulóztam - miután szépen gondosan kiszámoltam a zászló után szükséges kartempókat -, ami a sima benyúláshoz képest egy kartempó mínusz. Vasárnap viszont mire átöltöztem, a bemelegítésnek már vége volt, így nem maradt lehetőségem kipróbálni a benyúlást, és csak a szombaton kimért tempószám maradt meg bennem. Ez viszont az 50 végén kevés volt, nem is lehetett elég... Bosszantó hiba volt, mert úgy éreztem, enélkül ha szorosan is, de megfogtam volna a korábbi legjobb önmagam.

 

Az egyéni versenyszámok közül még a 100 méteres gyorsúszás volt hátra. Ez azon számok körébe tartozik, amelyben viszonylagosan felkészületlenül is történhetnek kisebb csodák (persze kérdés, hol a viszonylagosság határa...)

100 gyorson éppen ezért mindig van létjogosultsága a taktikának. Most inkább a lelki békém átmentésére gondoltam, amikor úgy döntöttem, az első ötvenre nem fekszem rá, csak a forduló után kezdek el kihajszolni magamból mindent, amim még megmarad addigra.

Így is tettem, ismét szélső pályán indulva hosszú tempókkal kezdtem, szinte unalmas iramban, de a félelem nagy úr, éppen ezért nem is foglalkoztatott, hogy a középső pályákon közel fél testhosszal elléptek tőlem a bukóig. Átfordulás után viszont amennyire csak tellett tőlem, nagyon keményen odaraktam magam, a futamban átvettem a vezetést és végig tiszta erőből tolva értem célba. A második hossz miatt végül több mint egy testhosszal előztem meg mindenkit, ami jó érzés volt, ám az időm így is kiszorult az előzetesen elfogadható 1:07-en belüli zónából, úgyhogy az a bizonyos lelki béke nem igazán maradt meg.

A versenynap legizgalmasabb száma ezúttal a vegyesváltó volt számomra, ahol a szokásoktól eltérően nem gyorsúszóként számoltak velem: a pille és a hát között volt némi fejtörés, és végül pillangóra lettem kijelölve. Sosem úsztam még pillét váltóban, viszont ezt az úszásnemet szeretem a legjobban, így különösen örültem, hogy csapatban is lejátszhatok ebben egy hosszt.

Ellentétben az egyéni számban úszottal, ezúttal végig sikerült erőből lenyomnom a pillét, nem fáradtam el a végére, és a kézi mérések szerint is több mint egy másodperccel jobb volt ez a hosszom, mint reggel. Ez eléggé bosszantó volt, de persze nincs mit tenni ellene... Megpróbáltam kihozni belőle a jót arra emlékeztetve magam, hogy lám, tudok én jobbat is, mint amit mértek nekem.

 

 

Az egyik dolog, ami nagyon tetszett a versenyen, az a kiértékelés. Már az eredménylisták is úgy készültek, hogy az idők mellett az aktuális teljesítmény százalékok, illetve a teljes férfimezőnyön mért relatív és abszolút helyezési számok is szerepeltek rajta, de a kiírt egyéni abszolút pontverseny miatt végül az összes versenyző minden eredményét magában foglaló mutatók alapján létrejött ranglistát is elkészítették.

A pontversenyben az indulások száma és az időeredmények relatív értéke egyaránt számít. A férfi mezőny 108 tagjából én a nyolcadik legtöbb pontot szereztem, ami nyilván elsősorban a hat egyéni és két váltóbeli szereplésemmel értem el, és bár senkit nem előztem meg, aki nálam több számban indult, de legalább azt elmondhatom, hogy a másik négy 8 futamos közül én szedtem össze a legtöbb pontot úgy, hogy egyetlen számot sem hagytam ki, amit ne tudtam volna szabályosan leúszni.

A teljesítmény százalékok átlaga alapján felállított sorrend már kicsit beszédesebb, itt a 108-ból 38-an úsztak nálam átlagosan értékesebb időket.

A lista eleje:

 

Augusztusban 21.400 métert úsztam 10 edzésen és egy kétnapos verseny alatt összesen.

Ebből viszonylag sok, 1.250 méter volt a hátúszás, mivel a gyulai OB-n az 50 hátas egyéni legjobb időmet láttam egyedül megdönthetőnek és erre gyakoroltam. Emellett még 150 méter pillangó volt, a többi gyors. 3.800 métert úsztam TEA-val, 400 métert időmérésre és 200 métert sorozatként.

Még ezek a számok sem említésre méltóak, nemhogy a minőség.

Hogy mielőbb elfelejtsem a hétvége vizes emlékeit, már két nappal a versenyt követően újra csobbantam egy rövidet.

400 méter fele-fele bontású TEA nélküli és TEA-s bemelegítés után magamon hagytam a tenyérellenállást, és újabb 400-at úsztam háromszor négy hossz (133 m) sprintben, közte kellő szünetekkel. Ezután csökkentettem az egyben sprintet két hosszra, ebből úsztam hatot (ami szintén 400 méter).

A napi össztáv 1.200 méter volt, de ma ennyi elég is, lényeg, hogy lejöttem.

 

Az az esemény, amely két éve rengeteg izgalommal töltött el és nagyon vártam, az ebben az évben nagy stresszként jelentkezett minden porcikámban. Ha őszinte akarok lenni, a jelenlegi formám alapján semmi keresnivalóm nem volt ezen a versenyen. Rossz volt előre átélni azt, ahogy magammal elszámolok majd a versenyszámok után az eredményeimet illetően, és legalább ennyire szégyelltem magam a közel plusz tíz kiló feleslegem és a csapattársaim és a klubelnökünk természetesen magukban tartott véleménye miatt (már aki képben van a korábbi eredményeimet illetően).

Lényeg a lényeg, a Balaton-átúszás a tegnap déli döntés szerint idén már nem kerül megrendezésre, így az OB mindhárom napján Gyulán voltam. A 8 számomból egyedül a 200 háton léptem vissza az indulástól a korábbi döntésemnek megfelelően, a többi viszont előttem tornyosult, a váltókról nem is beszélve.

Pénteken az első szám hagyományosan az 50 méteres pillangúszás volt, amelyben jól fogtam meg a rajtot, és hajszoltam is magam, ahogy csak tudtam, de már 35 méter körül teljesen kiment belőlem az erő és a végére még a mozgásom is majdnem szétesett. Alig tudtam megtartani a stílust és valahogy begyötörni magam, így a 35 mp-es végső elviselhetőségi limitet sem tudtam tartani, 35.34-el értem partot (76,72% teljesítmény százalék).

 

Emlékszám lévén az 50 pillét abszolút összehasonlításban is kiértékelték a 2009-es friss teljesítmény százalékok alapján, itt a 73 fős férfi mezőnyben alaposan megbújva a 47. helyre volt elég az eredményem. Sosem lesz az 50 pille a legerősebb számom, de az biztos, hogy ezt szeretem a legjobban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerencsére csak két egyéni számom volt aznap, így a letargia csak mérsékelten telíthetett el a nap végére. A 200 méteres gyorsúszás két évvel ezelőtt felhőtlen boldogságot és életem alighanem egyik legnagyobb úszósikerét hozta, idén viszont féltem tőle, mint a tűztől. A viszonylagos elégedettségemet 2:32 és 2:34 közötti időhöz kötöttem, a végső határ pedig 2:35-ben lett meghatározva, de nem zárhattam ki egy ennél sokkal borzalmasabb befejezést sem.

Elkezdtem az első százat egy közepesen erős tempóban, és igyekeztem ezt az iramot hosszú húzásokkal és nyugtató gondolatokkal is úgy megtámogatni, hogy lehetőleg minél tovább tudjam ezt viszonylag erőlködésmentesen tartani. Még féltávig sem ment... Innentől kezdve inkább a borzalmas eredménytől való félelmem tolt tovább, valahogy levergődtem a harmadik hosszt is, de az utolsóra fordulva sem jött semmi plusz erő, csak az utolsó néhány kartempónál tudtam egy kicsit hajrázni. Ha nem is 2:35-ön belüli időt jöttem, de legalább ennyivel kezdődött az eredményem (2:35.98, 78,33%), így legalább azt el tudtam mondani magamról, hogy idén úsztam már ennél rosszabbat is... (Csongrádon, 2:38-at)

Mondjuk az a jelenlegi erős mezőny ellenére is megviselt, hogy míg két éve a korcsoportom élén, úgy most a végén találtam magam az eredménylistán - de hát mit is várhattam volna magamtól idén...

 

A nap végére egy számomra kecsegtető összeállítású mix gyorsváltóban is szerepeltem, amelyben viszonylag jó időt jöttünk, nagy különbséget tolva a korcsoportunk többi váltójára (itt az eredménylistán a születési évszámokat is sikerült elszúrnia a szervezésnek, csakúgy, mint ezen a hétvégén sok mást is).

 

Volt még egy váltó fellépésem, szintén gyorsot úsztam az egyik vegyesváltónkban. Szerintem itt is egész jó időt hoztunk, annak ellenére, hogy ez az ötven már igazán nem hiányzott, és el is fogytam a végére.

 

Az első versenynapot bár elég gyenge időkkel, de még kifejezett katasztrófaérzet nélkülsikerült átvészelnem, de tudtam, benne volt a pakliban, hogy ezekben a számokban még történhet meglepetés is, azaz hogy kissé jobbat kapok a medencétől, mint amit érdemlek.

Szombaton azonban nem volt mese, a 400 méteres gyorsúszás már színtisztán igazságosztó szám, itt már ismeretlen a csoda fogalma, nincs szerepe a rajtnak, mindegy, melyik lábbal keltem fel, jó időt csak felkészülten lehet úszni, mert ha nem vagy edzett, belehalsz. És ez így is történt.

Eleve lomhán kezdtem, de bele sem tudtam erősíteni az egész táv során, pedig mindent kiadtam magamból, de ritka nagy szenvedés volt az egész. Hajrára semmi erőm nem maradt, sőt, már az utolsó száz bukóinál is alig tudtam a faltól elrugaszkodni, holott kettes levegővel úszom. A medencéből kifele jövet szerettem volna, ha senki sem kérdezi meg, mit úsztam, de a nagy számok törvénye alapján persze sajnos akadtak olyanok, akiket érdekelt... sajnos... (5:44.50, 77,56%) A mezőny eleje most is igen jó időket úszott, a legjobb formámban sem kerülhettem volna a dobogóra, csak nagyon közel ehhez. De egy mondjuk 5:30-on belüli időnél engem nem nagyon érdekelt volna, hányadik vagyok, így viszont majdnem megint a korcsoportom végén landoltam, holott két éve csak 69 századon múlott a második OB elsőségem egy, a mostaninál 23 másodperccel - azaz egy örökkévalósággal - jobb idővel. 

 

Itt is megalkották a teljes mezőny összehasonlíthatóságát, csúfos időmmel a 60 indulóból mindössze a 33. helyre voltam jó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Túljutva ezen a borzalmon, már amennyire ez lehetséges, igyekeztem minél jobban összegereblyézni magam arra az egyetlen számra, amelyen reális esélyem lehetett az egyéni csúcs elérésére. Többször is átgondoltam, miken bukhat el a dolog, és milyen hibákat követtem el a legutóbbi alkalmakkor.

A rajt a csúszásveszély miatt óvatos volt, de annál több erőt adtam bele a kidelfinezésbe. Jól sikerült a vízáttörés is, nem veszítettem lendületet, és egészen jól haladtam is a hossz nagy részében. Közeledve a falhoz már csak a benyúlás legyen meg jól - gondoltam én... Azonban öt méterrel a vége előtt  - miközben az ötös zászlókat vártam - teljesen váratlanul nekiúsztam a kötélnek, ami ugyan nem akasztott meg, de az iránykorrekció valószínűleg éppen annyit vett el a lendületemből, amennyi az egyéni csúcshoz kellett, arról ugyanis hét századdal lemaradtam (37.48, 77,97%).

 

Így már nem sok minden maradt erre a hétvégére, amely valamelyest megmenthette volna a becsületemet. Az 50 méteres gyorsúszás mindenesetre nem az volt, ebben legalábbis túl magasra tettem a lécet a két hónapja elért 28.61-es, jó eséllyel örökös egyéni csúcsommal.

E számnak megvolt az a pozitívuma, hogy elég népes mezőny gyűlt össze a korosztályomban, így a különböző minőségi szinteket jól kirajzolta az eredménylista. A minimum célom az volt, hogy mindenképpen 30 mp-en belül legyek, ahogy a második szenior versenyem óta minden alkalommal, a legtöbb pedig, amit várhattam magamtól, az egy 29:50 körüli idő. Nos, a rajtom nem hagyott kívánnivalót maga után, és bár a fejes utáni első levegővételt elrontottam, két tempó után újra vettem egyet, azzal pedig a medence nagy részét magam mögött hagytam. A végére sem fulladtam ki, legalábbis így éreztem, bár azért nyilván a táv második fele köszönő viszonyban sem volt a budapesti versenyen úszottal. Viszonylag jó időre számítottam, így egy kicsit meglepett, hogy az érzéseim félrevezettek, mert csak 29.84-el zártam (80,84%). Bár ebben a nekem egyébként sem testhezálló számban a mezőnybe vegyülve végeztem két csapattársam közé ékelődve, ez kissé csalóka, hiszen akiket csak ismerek a korcsoportomból, mindről tudom, hogy ennél sokkal jobb időket is úsztak már.

 

A szombatra is maradt egy váltó, amely mintha teljes ellentéte lett volna az egyéni számaimnak: ezúttal is győztünk a korcsoportunkban, köszönhetően elsősorban a két fiatalabb, képzettebb és felkészültebb csapattársamnak.

 

A harmadik nap előtt úgy tűnt, még talán a 100 háton lehet némi esélyem kierőszakolni egy egyéni legjobb időt, hiszen a másik számomban, a 100 gyorson tavaly ugyanitt egy azóta is trónoló, saját magam számára nagy időnek számító 1:05.13-at alkottam, amit azóta még csak megközelíteni sem tudtam. Ekkor még nem tudtam, hogy önhibámból nem állhatok rajthoz az utolsó versenynapon, így ez az országos bajnokság amilyen sikertelenül kezdődött, annál is csúfosabban zárult számomra.

Utoljára jöttem le egy kis alibiúszásra a bajnokság előtt.

400 méter bemelegítés, fele TEA nélkül, másik fele TEA-val, 100 méter hátúszás egyben, majd ugyanennyi hát láb, 200 méter laza gyors és 200 méter TEA gyors iram. 

A napi össztáv 1.000 méter volt, 200 méter hátúszással.

Le fogom mondani a 200 hátat, mert bele fogok fulladni, teljesen alkalmatlannak tartom magam arra is, hogy egy normális iramban végigússzam. Félek nagyon a 400 gyorstól is, de amellett, hogy erre nincs állóképességem, ezt nem dobhatom el.

Ma összesen 1.800 métert lapátoltam össze, mindenféle említésre méltó gyakorlat nélkül.

Próbálom arra alapozni a viszonylagos lelki nyugalmamat, hogy legalább az ötvenes számokra koncentrálva, azokból kihozva mindent a legjobb időim közelébe érek, 50 háton pedig mindenképpen meg akarom dönteni az egyéni csúcsomat. Ezt a számot fejben is sokszor próbálom összetenni, minden részmozdulatot megcsiszolok fejben, igaz, az iránytartás szempontjából nem ideális a gyulai medence a nyitottsága miatt.

Nyugtalanít a Balaton-átúszás sorsa is, mert persze igyekszem reális lenni és lemondani róla, de ez azért teljesen nem így működik a fejemben, amíg hivatalos döntés nem születik az utolsó kiírt időpontot illetően.

Holnapután ez az ügy is eldől.

Mivel - érthető módon - egyáltalán nem érzek semmiféle felkészültséget magamban, bár már az OB hetébe léptünk, ha nem is érzek magamban motivációt, legalább a bűntudatot csitítja bennem, ha az utolsó napokig lejárok úszkálni, edzegetni. Így tettem ma is, és fogok még holnap és a terveim szerint holnapután is.

400 méter bemelegítés (fele-fele TEA nélkül és azzal), majd 2*100 hát és 2*100 gyors sorozatocska. A gyors több is lett volna, de ezúttal is elég rosszul esett már az eleje, úgyhogy inkább leálltam, mert mostanában nem bír ki mindent a hangulatom.

Ekkor vált elhatározássá bennem, hogy ezt az OB-t feladom, és megpróbálok a két héttel később rendezendő egri szenior versenyre koncentrálni és ekkorra hozni magam értékelhető formába.

Pihenés után úsztam 200 laza gyorsot, majd még egyet TEA-val, 400 méter hosszonként váltott hát-gyorsot (a hátakat erős tempóban), és 400 métert 4-6-8-10-10-8-6-4-es levegőkkel, 50 méteres lépcsőkkel, a felétől izomból beleerősítve.

A napi össztáv 2.000 méter volt, 400 méter hátúszással.

Ma is egy elég vegyes edzést hoztam össze.

400 méter bemelegítés és 200 méter laza TEA után 100 hát egyben, bukófordulókkal, majd szintén ennyi, hosszonkénti (33 m) sprintekben. Ezt követően 200 méter hátláb és gyors összetétel, majd 200 laza gyors és ugyanez TEA-val.

Kis pihenő után 600 métert úsztam folyamatosan úgy, hogy 2-2 hosszonként váltottam 6-os, majd 8-as, stb. levegővételre, fel egészen 14-esig, majd onnan vissza 6-osig, ezzel párhuzamosan fokozva is a tempót, de közben odafigyelve a húzáshosszra és arra, nehogy elszaladjon a tempószám. Ezután 400 méter iramúszás és 200 méter laza levezetővel vetettem véget a napnak.

A napi össztáv 2.600 méter volt, 300 méter hátúszással.

Ez gyengébb volt összességében, mint a tegnapi, de legalább megint lejöttem úszni...

Sorozatokhoz abszolút nincs kedvem, holott tudom, ez az igazi edzés. Valahogy várom, hogy a sült galamb a számba repüljön, legalábbis hogy érezzem, hogy erősebb vagyok... Meglátjuk...

Valahogy nem érzek magamban igazi lelkesedést, nem hajt igazán semmi, amibe a motivációm kapaszkodna, szinte kötelességszerűen gondolkodom az OB-ről, amelynek az időpontja éppen ezért inkább fenyegetően érződik közeledni, mint várakozással és izgalommal töltene el, ahogy az előző években tette.

Mivel elég leterhelő lesz a program a három nap során - amennyiben a Balaton-átúszás elmarad - a 8 egyéni és a várhatóan 2-3 váltószerepléssel, ez is annyira stresszel, hogy nem igazán érzem jól magam a bőrömben. Amivel megint megpróbálom nyugtatni magam, az a szinte napi rendszerességű uszodába járás, holott egyébként tiszta számomra, hogy ezen sokkal kevésbé múlik a siker, mint a motiváltságon alapuló fokozott intenzitáson - amelyre azonban semmi nem vesz rá jelenleg.

200 méteres etapokban először laza bemelegítéssel kezdtem, majd gyors-hát kombináció, ugyanez kesztyűben is (a hát hosszokat igyekeztem jól meghúzni, a medence ezúttal 33-as volt), és az első pihenő előtt még egy etap hosszonként váltott 4-es ill. 6-os levegő.

Némi pihegés után a második félidőt kissé hosszabbnak szántam:

200 méter újramelegítés, majd egy tüdőtágító: 400 méter TEA, dupla hosszonként 4-es, 6-os, és 8-as levegővel úgy, hogy legfeljebb 21 kartempó legyen egy-egy hossz. Utána 200 méter pillangó - gyors kombináció, 400 méter iram gyors, újabb 400 hosszonként váltott laza és sprint gyors TEA-val, majd még egy 400-as iramúszás, és a végére ugyanez kesztyűben.

A napi össztáv 3.200 méter volt, benne 200 méter hátúszás és 100 méter pillangó.

Jó, jó, valamit majd felmutatok magamhoz képest az 50-eken, de mi lesz a középtávokkal? Most egyelőre pl. egy 200 hát erős iramban is szinte élethalál harcnak tűnik...

Hazaérkeztem a nyaralásból, és a sokáig halogatott nevezésemet is leadtam a klubnak az országos bajnokságra.

A csapat érdekét tartottam elsődlegesnek, így minden számot elvállaltam, amelyben valaha is indultam. Így tehát 50, 100, 200 és 400 gyorson, 50, 100 és 200 háton és 50 pillén is rajthoz tervezek állni. Mindebből egyelőre a 400 gyors és a 200 hát tűnik szinte az Óperenciás tengeren is túlinak. Előbbivel kapcsolatban kizárólag nagyon gyenge időket úsztam az idén - ami persze egyértelműen az edzéseim intenzitásából eredeztethető, nem foghatok semmit a csillagok állására -, utóbbit pedig életemben először és idáig utoljára még januárban teljesítettem versenyen, 3:06-ot úszva éppen az OB helyszínén, Gyulán.

Most egy közepes távú bevezető edzéssel kezdtem a felkészülést, amely a következőkből állt:

400 méter bemelegítés, 400 méter tenyérellenállásos gyors, 200 méter gyors-hát váltott hosszok, ezután egy kis pihi.

Újracsobbanva egyből egy 2*100-as "sorozat", ami több lett volna, de megszakítottam, mert rosszul esett és rettenetes időkkel is kezdtem (1:40-re indulva: 1:21 és 1:23), és inkább újra kesztyűbe bújva kétszer 200 méter hosszonként váltott laza gyors - sprint gyorsot úsztam, amitől sokkal jobban éreztem magam. 

A végén 400 méter fokozatos iramú kesztyűs gyorssal zártam a napot.

A napi össztáv 2.000 méter volt, ebben 100 méter hátúszással.

Kezdésnek éppen elég.

Ma nem elsősorban edzeni mentem, de végül összeúszkáltam egy kilométert.

Elég sok lesz ez a bő egy hetes kihagyás, hogy ne kelljen majd szinte a nulláról kezdenem a felkészülést az országos bajnokságra, bár elég érdekes a helyzet, már ami a motivációt illeti: természetesen most is az a célom, mint idén szinte minden verseny előtt, hogy legalább egy számban egyéni csúcsot ússzak, mégis, valahogy a Balaton-átúszás lelkileg sokkal közelebb áll hozzám, holott ezen magamhoz képest sem akarnék nagyot alakítani, mindössze két darab másfél órán belüli idővel is kiegyeznék (persze a tavalyi tapasztalatok alapján ez is elég emberes feladatnak tűnik).

Talán ehhez a lelki kavarodáshoz az is hozzásegít, hogy amennyire idén, úgy most sem vagyok olyan formában, amelyre alapozva bármilyen versenyen vagy versenyszámban egyáltalán taktikai gondolatok is éledhetnének bennem, így tulajdonképpen a még vállalható teljestmények és eredmények lehetnek a maximumok, amelyeket valamennyire reális célként ki tudok tűzni magamban.

Túl a sokkon, ma már inkább a hamarosan kieső egy hetet próbáltam előre pótolni, legalábbis a távot tekintve.

Háromszor ezer métert úsztam különböző iramokban. Közben mindenféle gyakorlatokat is csináltam, elég sokat úsztam legfeljebb 22-es tempószámmal (33-as medence), ez alaposan megdolgoztatott. A végén mértem 400 gyorsot is, ez 5:43 lett, ma ennél többet az elején sem tudtam volna kihozni magamból, ami nem túl bíztató, tekintettel arra, hogy ez 25-ös medence volt.

A napi össztáv 3.400 méter volt.

Az rendben van, hogy soha az életben nem sikerült még megtippelnem, hogy egy adott kiírt időpontban vajon ténylegesen megtartják-e a Balaton-átúszást vagy sem, de tegnapelőtt mégis egészen megdöbbentem azon, hogy lefújták a tegnapi napot, ráadásul nem a jövő hétre, hanem augusztus 28-ára halasztották a rendezvényt.

Nem is nagyon tudom, mit lehet erre mondani.

Talán annyi a minimális pozitívum a dologban, hogy a nyaralást nem üti a dolog, és bár a szenior országos bajnokság második napja éppen a halasztással esik egy napra, nekem a Balaton-átúszás lelkileg annyira fontos, hogy ha valamilyen csoda folytán megfelelőek lennének a körülmények, én semmiképpen sem hagyom ki.

Mindenesetre, mivel egy ilyen késői időpontban szerintem 10% körüli az esély a megfelelő időjárásra és vízhőmérsékletre (minimum 22 fok), így képtelen vagyok reálisan erre felkészülni, úgyhogy mostantól kezdve a célpont az országos bajnokság.

Kis bökkenő, hogy öt nap múlva egy hét ki fog esni a nyaralás miatt, ám ez így még mindig kedvezőbb helyzet, mint a tavalyi, amikor szinte az OB-re értem haza.

Ma mindössze ezer métert úsztam, ez még arra sem volt elég, hogy egy kicsit felpuhuljon a bőröm, de legalább voltam ma is vízben...
 

Ez a hónap már a nyíltvízi szezoné volt, és elképzelhető, hogy ez lesz az egyetlen is az idén. A három felvezetőnek szánt verseny közül az Almádi Strandátúszásról és a Fűzfői Átúszásról egy-egy korosztályos ezüst- ill. aranyérmet hoztam el, és a Maty-éri úszáson is részt vettem, összesen 9 nyíltvízi kilométert teljesítve, ám mindhármon jelentősen elmaradtam a korábbi, illetve a jónak számító időeredményektől. Sajnos ezen sokat változtatni sem tudok, hiszen az Öbölátúszás elmaradt, a Balatonátúszást pedig meglepő módon augusztus 28-ára halasztották, és egy ilyen késői időpontban már szinte csoda kellene ahhoz, hogy megfelelőek legyenek a körülmények, így ezzel a lelkem mélyén lehetőség szinten sem számolok már.

Emellett tizenegy edzésen még 26.400 métert gyűjtöttem, benne 1.000 méter időméréssel, 16.300 méter kesztyűzéssel, és 100 méter hátúszással.

Így összesen 35.400 métert úsztam a hónap során.

Az intenzitásról jól árulkodnak a versenyidők és a beszámolók is, egyszerűen meg sem közelítettem az egyéni csúcsaimat, de még csak azok környékét sem.

A lelki nyugalom előállítása egyre nehezebb, mivel a tegnapra ígért döntés helyett eddig soha nem látott módon szombatra, azaz holnapra ígérték a végső szót Balaton-átúszás ügyben, és egyben vasárnapra tették át a lehetőséget.

Így ma ugyan leugrottam úszni, de értékelhető munkát nem végeztem.

800 méter laza melegítést 400 méter kesztyűs iramúszás követett, majd 200 méter hát-gyors kombinációval zártam az első etapot.

Ezután hosszebb szünet, majd 3*400 méter kesztyűs iramúszás történt, ami jól is esett.

A napi össztáv 2.600 méter volt, 100 méter hátúszással.

A ma délutáni edzésen 25-ös medencében alkottam, mert a kinti 33-ashoz kissé hűvösnek találtam az időt.

Az első etap egy kilométeres volt, amelyet 400 méter bemelegítéssel és 600 méter tenyérellenállásos iramúszással tudtam le. Elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon mit tudok időre, mert a mostani sűrű úszásaimtól még az alacsony intenzitás ellenére is egy picit erősebbnek érzem magam, mint korábban. És már nagyon régen ellenőriztem utoljára, mit tudok az órával szemben, igaz, nem is nagyon volt értelme így tennem, amíg teljesen punnyadt voltam.

Így hát egy kis pihenő után nekivágtam egy ezres időmérésnek. A bizalmam egy 16 perces idő felé volt leginkább, ám az első száz méter 1:30-as részideje és a viszonylag könnyed és a lehető leghosszabb kartempókkal történő kezdés után úgy számoltam, ennél akár érzékelhetően beljebb is lehetek, persze tudva, majd a táv második felében dől el igazán, mit tudok jelenleg. Négyszáznál még mindig érzésre nyugodt volt a mozgásom, de tudtam, innentől kezdve már nagyobb erőfeszítés kell ahhoz, hogy időben is jó legyek. 7:47 lett a féltáv, ami a kezdeti iramhoz képest komoly visszaesést jelzett.

Ettől megijedtem és jobban rákapcsoltam, de még mindig megfelelő maradt a vízfekvésem sokáig, csak 800 körül éreztem, hogy itt már nem tudok odafigyelni a stílusra, az utolsó kétszázat már "mennem kell". A második ötszáz végül 7:37 lett, pedig különösebben nem hajráztam, csak az emelt iramot tartottam. Ez a 15:24 az emberemlézet óta először úszott 16 percen belüli ezrem, de hol van már az a több mint két évvel ezelőtti 14:09-em...

A végén még 500 métert úsztam tenyérellenállással, odafigyelve a minél kisebb tempószámra, bár már csak módjával tudtam, mert eléggé húzós volt az ezres mérésem.

A napi össztáv 2.500 méter volt.

Ma csak összevissza úszkáltam, sokszori megállással, változó iramban, tulajdonképpen csak egy átlagos mennyiség magam mögött hagyása hajtott, igazi iramot nem diktáltam.

Összesen kétezret gyűjtöttem össze, ebből a felét kesztyűvel, bár a lanyhaság miatt ennek a haszálatára nem is volt különösebb indokom.

A napi össztáv 2.000 méter volt.

Az utóbbi napok alatt teljes "létbizonytalanságba" került az időjárás miatt az átúszás, és ez nem igazán segít, pedig érdekes módon az alacsony intenzitás ellenére is kezdem érezni a viszonylagos erőt és edzettséget a tagjaimban. A helyzet azért is igényel egy teljes lemondással kalkuláló lelki tervet, mert ha nem a hétvégén rendezik a Balaton-átúszást, akkor jó eséllyel az első indulásom - 1998. - óta ez lehet az első év, amikor megrendezik az eseményt, én pedig nem indulok rajta, hiszen augusztus 7. és 14. között külföldön leszek.

Hát, benne van a pakliban az esélye, hogy ezt a békát le kell majd nyelnem.

Ma szintén egy esti úszást követtem el, ismét csak nem nagy távokkal, és nem is szedtem szét magam.

Kétszer ezer métert toltam, a második ezres utolsó négyszázára levettem a kesztyűt, és legalább ezt megtoltam egy kicsit.

A napi össztáv 2.000 méter volt.

Az időjárás ismét bizonytalannak tűnik a jövő szombatra, de még sok idő van hátra. Igyekszem a folyamatosságra odafigyelni, különben még ennyi kedvem sem lenne úszni, mint amennyire összeszedtem magam valahogy az utóbbi napokban.

Úgy döntöttem, hogy megpróbálom magam egy kicsit felpörgetni a pluszban nyert egy hét alatt, és mivel továbbra sincs kedvem igazán hosszúakat úszni, inkább sűrűbben járok le és több rövid távon adom bele az erőt az úszásba.

A ma este is így alakult, 400 méter bemelegítés után 600-at úsztam lazán TEA-val, majd egy kevés szünet, és 600 méter iramúszásra rátoltam még 400 métert kesztyűvel, erős tempóban.

Ennyi éppen jól is esett, többre nem nagyon lett volna már motivációm, de holnap folytatom.

A napi össztáv 2.000 méter volt.

Már eddig is nagyon nyomasztott, hogy a Balaton-átúszáshoz közeledve a várható időjárás egyre kiszámíthatatlanabbá vált, ma pedig lelkileg végképp megborított, hogy halasztásról döntött a rendezőség. Persze megpróbálom nyugodtan viselni a mostantól újra további napokig tartó bizonytalanságot, úgy, hogy azonnal a legrosszabbal kalkulálok, azaz hogy idén nem is lesz átúszás, és ehhez képest negatív meglepetés már nem érhet, de nyilván ez nagyon rányomja a bélyegét a felkészülésem tovább folytatására.

Ma éppen ezért bár az erre az eshetőségre is gondolva hosszú úszást terveztem, és ez távban végül is részben meg is történt, de túl sokat hagytam gondolkodni magam közben, így a kétszer ezer TEA és a hatszáz laza közben fokozatosan el is ment a kedvem az úszástól.

A napi össztáv 2.600 méter volt.

Elment néhány napom úgy, hogy nem volt lehetőségem úszni, így kezdek kicsúszni az időből a felkészülést illetően. Ma ezért kétszer is csobbantam, egy reggeli rövidet, illetve egy délutáni hosszabbat. 

Reggel csak simán legyártottam laza gyorsban 1200 métert, ennek felét TEA-val. Nem éreztem magam igazán jól, többször meg is álltam, majd eldöntöttem, hogy ezt most nem erőltetem, inkább délutánra hagynám a javát.

Így is tettem, késő délután visszatértem, és változó iramban, de lenyomtam 3*1000 gyorsot, az első etapot TEA-val. Az utolsó ezres már nagyon fárasztó volt, nem passzol a kondim ennyi úszáshoz, ha valamilyen értelmes iramot is szeretnék belevinni. Nem is nagyon akarok belegondolni, ez mire lehet elég a BÁ-n, pláne kétszer is, pedig gyakorlatilag már itt is van a nyakamon...

A napi össztáv 4.200 méter volt.

A mai nap a kilométer-gyűjtögetésé volt. Elég unottan, nem igazán motiváltan, de háromszor ezer métert toltam le, a harmadik közben az utolsó 600-ra levettem az addig használt kesztyűt, és igyekeztem tartani az alacsony tempószámot.

A napi össztáv 3.000 méter volt.

A táv inkább lelkileg volt nyugtató, bár tudom, az intenzitás sokkal fontosabb ennél, azzal pedig nem dicsekedhettem ma.

Inkább a részvétel és az éles edzéslehetőség, semmint a reménybeli jó helyezésem miatt, nagy kár, hogy az Öbölátúszás elmarad. Így a nyíltvízi úszásokból már csak a Balaton-átúszás maradt hátra, ezért mindenképpen lesz hiányérzetem a szezon végén, erre már most rossz rágondolnom.

Rögtön az átúszások után úgy döntöttem, megtartom a gyeplőt és igyekszem ráedzeni a hétvégi terhelésre, bár még nem tudom, e héten hogy lesz időm erre.

Most csak levezetésképpen úsztam kétszer 500-at, a másodikat tenyérellenállással, lazán, átmozgató jelleggel. Nagyon érződött minden porcikám, hiszen a formámhoz képest rendesen odatettem magam a Balcsiban, persze ettől csak még elkeserítőbbek az időim...

A napi össztáv 1.000 méter volt.

A tegnapi borzalmas, 18 percet megközelítő kilométer-átlag után mindenképpen javulást vártam magamtól 3 kilométeren.

A pálya idén ismét a fűzfői öblön keresztül vezetett, szerencsére a tavalyi csak kivétel volt, amikor a kiszámíthatatlan szélviszonyok miatt tisztán Almádiban került kialakításra. Tudtam, hogy idén a közelébe nem érek a két éve, szintén a standard pályán úszott legjobb időmnek (45:08, ezzel 24-ből a harmadik lettem a korcsoportomban), de legalább a 48-49 percet szerettem volna valahogy elérni.

A mezőnyben a létszámhoz képest viszonylag szép számmal jelen voltak általam ismert felnőtt és szenior versenyzők, közülük néhány nagy név is. Ahogy éveken át figyeltem őket és javultak az időim, és bár mindig is nagy volt velük szemben a lemaradásom, de azért csípkedtem le a másodperceket, perceket ebből, most minden korábbinál messzebb éreztem magam tőlük. De ez még hagyján, nem ők voltak az egyetlenek, úgy éreztem, a mezőny további jelentős részének is ki vagyok szolgáltatva.

A rajt utáni helyezkedésem még sosem sikerült ilyen rosszul. Valahogy bekerültem a sűrűjébe, és egy jó ideig nem találtam a kiutat. Lassítani nem akartam, de attól is féltem, hogy valakitől kapok egy nagy kokit vagy hasbarúgást, és akkor lőttek az egész versenynek. Aztán ahogy szerencsére oszlott a felhő, egyszer csak feltűnt mellettem egy ismerős sapka: Lilla barátom és csapattársam tolta a vizet velem szinte teljesen azonos sebességgel. Láttam, hogy viszonylag sokat ad bele, ebből arra következtettem, hogy jó erőben van és mivel én védekezésképtelen vagyok, valószínűleg meg is fog előzni a végelszámolásban. Tudtam, hogy ha féltávig elmegy legalább 3-4 testhosszal, akkor azt már nem fogom tudni behozni.

Arra figyeltem, hogy egy olyan állóképesség híján, amelyre bármilyen taktikát is lehet alapozni, az egyetlen lehetőségem, hogy viszonylag elfogadható sebességet tudjak tartani, az az, ha a maximálisra növelem a húzáshosszaimat, minden izmot megmozgatva és a lehető legjobban elosztva rajtuk a terhelést. Bár eddig is ezt tettem, de most aztán végképp csak a saját iramomat voltam képes úszni, senki nem tudott inspirálni egyszerűen azért, mert nem voltak mentálisan megmozgatható tartalékaim.

Lillát körülbelül egy kilométerig tudtam kontrolláltan tartani, addig hol feljöttem rá teljesen, hol elment fél-egy-másfél testhosszal. A táv közepe felé közeledve azonban már folyamatosan és bőven előttem volt, egyes pontokon úgy éreztem, már nem is kell rá figyelnem, mert kikerült a képből, én pedig nem is próbáltam vele menni, csak a saját úszásomra figyeltem.

Még a rajt előtt sajnos túl későn és túl sokat reggeliztem, és tudtam, a táv első részében emiatt még akkor sem kapcsolhatok erősebb fokozatba, ha azt egyébként fizikailag bírnám. Félórához közeledve még mindig eléggé zavart a gyomortartalmam, ezért úgy döntöttem, kortyolok egyet-kettőt a tóból, hátha az lejjebb nyomja a tápot, és ez viszonylag jót is tett velem. Ezután nagyjából két kilométer körül, még nem látva a part felé fordító bóját sem, elhatároztam, hogy "elindulok". Ez az iramváltás kissé kockázatos dolog volt, ezután nagyjából két percenként volt olyan érzésem, hogy végem van, de valahogy mindig sikerült ezeken a holtpontokon átesnem és stabilizálnom a sebességem. Ekkor elkezdtem érezhetően felúszni Lillára, és közben három embert, aki körülöttünk úszott már jó ideje, mindketten magunk mögött hagytunk. Először egy picit utaztam Lilla lábvizében, majd fokozatosan felérve mellé egyre gyorsabb ütemben el is hagytam. Az utolsó néhány száz méter előtt már három-négy testhossz előnyöm volt, ezután már nem is nézegettem hátra, csak arra koncentráltam, hogy minden erőmet beleadjam és nehogy elgyengüljek közben. Az összes energiámat mozgósítottam, és totál kiúsztam magamból mindent, így biztos lehettem abban, hogy a hajrá alatt már nem előzött meg senki.

A várt simán 50-en belüli idő végül bőven nem lett meg, amiben én alaposan gyanítom a rajthelyen és a célban használt órák közötti időkülönbséget is, hiszen én magamnak 49-el kezdődő időt mértem, és eleve a legnagyobb királyok sem tudtak 40 percen belüli időt produkálni a megfelelő körülmények mellett sem, ami több mint beszédes.

A korcsoportom enyhén szólva nem volt válogatott brigád, és annak ellenére, hogy 27-en voltunk, 21 percen túli kilométerek is elegek lettek volna a dobogóhoz. Így nem volt nehéz a tavalyi győzelmem után újra nyerni, ezúttal bő 7 perccel voltam gyorsabb mindenkinél (vagy inkább kevésbé lassú...).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyilvánvalóan jó érzés, hogy a fűzfői átúszáson eddig négyből négyszer távoztam éremmel (2007-ben második, 2008-ban harmadik, 2009-ben első hely), és ez természetesen csábító gondolat a jövőre nézve is, de az idők összehasonlításában az idei egy egészen más kategória, mint a korábbiak, egyszerűen méltatlanul minősíthetetlen.

Egyelőre úgy tűnik, mégis kétszer teljesítem majd a Balaton-átúszást, a második alkalommal büntető jelleggel. Az egyetlen célom az első úszás másfél órán belüli teljesítése. Ez most igazán emberes feladat lesz - sajnos...

A hétfő reggeli edzést követően napközben elkezdett fájni a gyomrom, émelygés és általános elgyengülés lett úrrá rajtam, nagyon rosszul éreztem magam. És ez másnap sem múlt el, az egész kedd tulajdonképpen a túlélés jegyében telt, teljesen elment az életkedvem. Szerdán már kezdtem magamhoz térni valamelyest, de a hirtelen mozdulatok és a hajolás még szédüléssel járt, úgyhogy a tervezett heti edzéseimnek lőttek, így gyakorlatilag a múlt heti szegedi nyíltvízi 4 km volt az egyetlen normális támasztékom az almádi és a fűzfői versenyre.

Szombat reggel Balatonalmádiban folytatódott a napok óta tartó napos és nagyon meleg idő. A kilátástalan fizikai állapotomra "alapozva" megpróbáltam agyilag valamelyest felspannolni magam a kiírthoz képest fél óra késéssel indult versenyre. Ez annyiból állt, hogy rávettem magam egy erősebb tempóra, mint amennyihez elég bátorságom lett volna alapból, és megpróbálni ezt lehetőleg a végéig kihúzni. Tudtam, hogy ez vagy a nagyhalállal, vagy jobb esetben csak a végkimerüléssel lesz egyenlő, de azt is, hogy nem sok minden van, amit veszíthetek... Ezen a versenyen két éve voltam először és mindeddig utoljára, akkor kifejezetten jó erőállapotban, de igen cudar körülmények között (a komoly hullámzás az iránytartást és a sebességet, a délutáni napsütés pedig az utolsó száz métereken a tájékozódást nehezítette meg nagyon) a korcsoportom hét résztvevőjéből a második helyen értem célba 35:26-os, tárgyilagosan nézve elég borzalmasnak számító idővel (egy nappal később az egy km-el hosszabb távhoz nyugodt időben kevesebb mint 10 perccel volt csak többre szükségem).

A part közeléből indulva az első fordítóbójáig nagy tülekedés volt, de ahogy szoktam általában, viszonylag gyorsan kikerültem a húsdarálóból. Igaz, a bója után kissé kisodródtam balra, de aztán a parttal párhuzamosan, a táv túlnyomó részén zavartalan vizen nyomulhattam. Picit hullámzott csak a víz, egyszer-egyszer volt csak zavaró, de nem lehetett különösebb okom a panaszra. Az iránytartásommal főleg az első kilométeren gondok voltak, többször szokatlanul durván eltértem az egyenestől viszonylag kevés idő alatt is, és csak sok próbálkozással normalizálódott a helyzet. A mozgásom végig erőtlen volt, a húzásaim hosszát próbáltam a végtelenségig nyújtani, hogy minden izmot megmozgassak az iram érdekében, de ez csak vészmegoldás volt, az erő mindvégig hiányzott belőlem. Még azzal sem tudtam semmit kezdeni, aki ugyanolyan tempóban úszott körülöttem, egész egyszerűen szenvedtem... A végén semmit sem tudtam hozzátenni az iramomhoz, nem tudtam hajrázni, pedig kiúsztam magam alaposan. A kódleolvasással egy kicsit bénáztak az én hibámból, de az a néhány másodperc végül semmit sem befolyásolt, legfeljebb azt, hogy még a két évvel ezelőtti időmet sem értem el.

Abszolútban a 261 célbaérkezett közül a 19., a férfiak között 146-ból a 12., a korcsoportomban (1971-75 között születettek) pedig 18-ból a második lettem. Az első helyezett olyan időt úszott, mely a legjobb formámban is óriási kihívás lett volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dobogóra állhattam hát idén is, az érmeket Zubor Attila adta át, de az biztos, hogy egyrészt nincs igazi értéke a szememben ennek az éremnek, másrészt viszont szerencsére a barátaim közül többeknek is tapsolhattam, akik nálam ezt sokkal jobban megérdemelték.

Ma egy erős iramú edzéssel szerettem volna kezdeni a reggelt, ennek megfelelően egy lendületes 500 méterrel melegítettem, majd felvettem a kesztyűt.

Sajnos egy kilométer közelében ismét elkezdett fájni a derekam, ahogy mostanában előfordul, ezért megálltam és masszíroztattam a vízsugarakkal a hátam a másik medencében.

Visszatérve még egy kilométert lenyomtam, de itt nagyjából ugyanannál a távnál ugyanúgy éreztem ezt a nyomást a derekamon, úgyhogy le is álltam az úszással.

Kezd nagyon érni az, hogy száraz edzésekkel is megtámasszam az úszást, mert egy-két izomcsoport a nemlét határán vergődik a testemben, pedig úgy tűnik, nagy szükség lenne rájuk.

A napi össztáv 2.500 méter volt.

A szegedi Maty-éren rendezett versenyen a tavalyi alkalom után idén másodszor vettem részt. A két táv - 2.000 és 4.000 méter - közül természetesen a hosszabbikat választottam, ez nem volt kérdés és sohasem, semmilyen formámban nem lehet az. A várakozásaim szerint bíztam a legfeljebb 17 kilométeres átlagban, ami 1 óra 8 perc lenne, de persze felrémlett bennem a közeli 1:10-es korlát is, amelytől mindenképpen szerettem volna megmenekülni. Természetesen a tavalyi 1:05:12-es, akkor még szezoneleji, közepesnek számító idő még álomszerűen sem merült fel, ilyen időt most még 25-ös medencében sem lennék képes megközelíteni, pedig két éve a Balaton-átúszáson még 15:47-es nyíltvízi kilométerátlagot értem el.

A kezdet most különösen nehéz volt, sőt... Az első kartempók után már elnehezedett az egész mozgásom, és valami átható gyötrelem-érzet járt át, tulajdonképpen konkrét gondolattá vált bennem, hogy valahogy elnyöszörgök az első kör végéig, vagy talán még addig sem, és egyszerűen kiszállok. Leírhatatlanul rosszul esett az úszás még úgy is, hogy igyekeztem nem gondolni arra, milyen hosszú még az az egy kilométer is, amely a kétszer teljesítendő oda-vissza pálya egyik oldala volt.

Az iránytartással is gondjaim voltak. Mióta tartósan motiválatlanul edzek és nem úszom intenzíven, a stílusom is megváltozott valamelyest, és e változás kezdete óta most úsztam először nyíltvízen. Így az egyensúlyérzékemet is hozzá kellett szoktatnom ehhez a harcmodorhoz, és ez beletelt egy időbe. Többször is durván eltértem az egyenestől rövid távon is, volt, hogy átúsztam a szembe jövő sávba, de néhány száz méter után azért már konszolidálódott a helyzet. Próbáltam a szóba jöhető egyetlen dologgal megváltani a világot: a még nem szélsőségesen kényelmetlen leghosszabb kartempókkal csúsztatott gyorsot úsztam, ami folyamatosan életmentő lélegzetvételhez engedte jutni a húsrendszeremet. Enélkül, más stílusban biztosan szétmentem volna akár még a táv fele előtt is.

Az első ezer részideje kissé meglepett, de gyorsan taccsra vágtam a gondolatot, hogy ezzel tudnék esetleg számolni a táv további részében, hiszen ez az iram rengeteg energiát kivett belőlem. A második ezren kifejezetten szenvedtem, itt már néhány kartempónál durván elvettem a húzás erejét, mert képtelen voltam egyfolytában darálni. Ez a túlélés kilométere volt, ami látszott is az órámon, hiszen egy perccel gyengébb volt az elsőnél, ami azért igen durva különbség.

Féltáv után éreztem először halványan, hogy ritmusba kerültem (ez egy szavakkal nehezen körülírható érzés), itt egyre jobban ment a dolog, sokkal könnyedébben, egyre kevesebb gyötrődéssel mozogtam, de nagyon oda kellett figyelnem, hogy el ne kapassam magam, mert erőnlétem nem lévén pillanatokon belül mély hullámvölgybe is kerülhetek, ha túlhúzom magam. Így ment végig a harmadik kilométer, amely az érzéseim ellenére óra szerint érdekes módon a leggyengébb lett. Fordulás után viszont megint mintha a "szenvedés" kapcsolót nyomták volna be rajtam, bár ekkor már nem vehettem vissza, itt egy kissé emeltebb utazósebességet kellett választanom, nem lett volna indokolt a bizonsági úszás, előre kellett menekülnöm, nem volt mese. Az utolsó ötszáz méterhez érkezve semmi erőm nem volt már egy hosszú hajrát nyitni, aztán persze körülbelül mínusz kétszáz méternél mégis csak elkezdtem erőlködni az adrenalintól, de itt már úgy mozogtam, hogy ha ezt később mondjuk a híradóban látom, biztosan elsírom magam a borzalomtól. Teljesen kikészítettem magam, a célstégre alig tudtam kimászni, úgy szédültem az erőlködés után, majd imbolygó futás fel és kódleolvasás.  

 

 

 

 

 

 

A nettó úszóidőm a saját mérésem szerint 1:08:04 volt, a bruttó - a két kódleolvasás között - 1:09:12 lett (ez kerek 4 - azaz kilométerenként 1 - perccel gyengébb a tavalyinál), amely 92 eredményből a 11. helyre volt elég egy olyan mezőnyben, amelyben a tavalyi időm ugyanúgy a hatodik legjobb lett volna, mint egy éve volt. A tiszta úszóidőm 17:01-es átlaga még éppen hogy elég lehet a Balaton-átúszáson egy másfél órán belüli időre (ami egyre inkább kezd megfogalmazódni számomra), de nem kevesebb eséllyel ki is csúszhatok ebből a határértékből. Kis bátorítást adnak az addig még előttem lévő balatoni versenyek, amelyeken talán egy picit még javulhatok az iramot illetően.

Alaphelyzetben nyugi lenne két nappal egy verseny előtt, én viszont már nem tudok mit elrontani magamban, akármit is csinálok, ezzel a nyugalommal indultam el az uszoda felé a mai nap.

Nem terveztem sokat, de azt igyekeztem kicsit megnyomni, így jött össze végül is 500-as adagokban 2.000 méter, melyből 1.500 volt teával. Csikorgott a gépezet úgy, hogy majd' megsüketültem, nagyon nyögvenyelősen hasítottam ezt a becslésem szerint 16,5-17 km/perces iramot, ami fénykoromban még kényelmetlenül lassú sebességnek számított.

Persze így már, hogy a nyakamon a négy kilométer, nem tudom elhessegetni a találgatásokat a fejemben, hogy vajon milyen érzés lesz küzdeni, mire leszek képes, milyenek lesznek a holtpontok, lesz-e más, mint holtpont, lesz-e egyáltalán, amikor élvezni is tudom majd az úszást, stb. Az biztos, hogy erőből nem fogok tudni majd úszni, és ez megszokhatatlanul rossz érzés, ez szinte büntetésként hat. De hát meg is érdemlem a büntetést, ez kétségtelen.

A június során egy szenior versenyen vettem részt, melyen egy egyéni csúcsot sikerült felállítanom 50 méteres gyorsúszásban (28.61). Ez volt messze a legkiemelkedőbb - illetve tulajdonképpen az egyetlen ilyen - pillanata a hónapnak.

A versenyen kívül összesen hétszer csobbantam, ez 19.200 méter össztávot jelent, melyből 7.500 métert tenyérellenállással tettem meg, és 50-50 métert pillangóztam, illetve hátaztam (ezeket a versenyen).

Ez ahhoz képest nem is olyan rossz, hogy majdnem két hétig kényszerű nyugállományban voltam. Persze ahhoz képest meg a semmivel egyenlő, hogy mindjárt rám zúdulnak a tavi kilométerek, ahol már nem lehet lazsálni.

Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből... Illetve... Kíváncsi vagyok-e igazán?...

Folytatva a tegnap megkezdett munkát, ma reggel ismét csobbantam, és nyugodt úszással, egy hosszabb szünettel 2.000 métert úsztam, ebből ezerötszázat tenyérellenállással. Mivel a tegnapi terhelést éreztem még a karjaimban, ez most sokkal fárasztóbb volt és nem is esett olyan jól, de lényeg, hogy ma is úsztam valamennyit.

Muszáj is, mert ez a hét már az idei első nyíltvízi úszóversenyé, amelybe egyelőre bele sem merek gondolni, de nem is nagyon érdemes, mert képtelen lennék jobban kijönni belőle, mint ahogy belementem... Semmi bíztatót nem tudok mondani magamnak, így még magamban is kerülöm a témát.

Sok töprengés előzte meg azt a döntést, hogy ma lemenjek úszni. Szerettem volna már valami érdemlegeset is csinálni a vízben, ugyanakkor tudtam, hogy még nem teljesen járt le az orvosi tanács szerinti háromhetes türelmi idő az átmozgatás-jellegűnél erőteljesebb úszást illetően, éppen ezért hosszabb táv, de az intenzitás további részleges hanyagolása lett a téma a ma délutáni úszás során.

Négy ütemben, ezrenként megállva összesen 4.000 métert teljesítettem gyorsban, a harmadik kilométert tenyérellenállással. Az első ezer nagyon csikorgott, de aztán sikerült rendesen ellazítanom magam és érdekes módon a vártnál sokkal kevésbé fárasztott meg a teljes táv.

A tegnapi nap során a fejszerkezetem átesett egy EEG vizsgálaton, ami az asszisztens előzetes benyomása alapján semmiféle elváltozást, főleg nem epilepsziára utaló jeleket nem mutatott, de leletem csak a jövő héten lesz, nagyjóból egyidőben az MRI vizsgálattal.

A tegnapi viszonylag hosszú és meglepően könnyen lenyomott négy kilométer ma éreztette hatását, a fáradtságon túl abban is, hogy szépen kidörzsölődött a hónaljam és ez elég zavaró volt ma úszás közben. Ezért bár eredetileg sokkal többet terveztem, csak 500-500 métert tettem meg tenyérellenállással és anélkül.

A napi össztáv 1.000 méter volt.

A balesetem előtt úgy nézett ki a helyzet, hogy már kevesebb mint egy hónapra voltam csak a nyíltvízi versenyektől, és minden erőmet bele kellett volna adnom, hogy e rövid idő alatt olyan szintre érkezzek, amely eredményessé tehet. Az egész úgy nézett ki, mintha egy 12 menetes bokszmeccsen 7-8 menet előnyt adtam volna az ellenfélnek, ahonnan még meg lehet nyerni a mérkőzést, de már csak egy nagy hajrával, és kiütéssel. Ehhez képest egyszer csak én fogtam padlót. Szó sincs már a győzelemről, most már csak az lehet a cél, hogy egyáltalán felálljak, mielőtt kiszámolnak. Nem foglalkozom tehát semmilyen várható időeredménnyel, nem tűzhetek ki semmilyen célt a következő egy hónapra, de még csak a részvételemmel sem foglalkozhatok bármelyik nyári versenyt illetően. A legkorábbi komoly céljaim legfeljebb a nyár végéhez, az ősz elejéhez kapcsolódhatnak, már ha a motivációs tényező is megfelelő, természetesen.

A tegnapi, június 22-i üzemorvosi konzultációt követően ma először szálltam vízbe, 33-as kültéri medencében egy kis úszásra. Nyugodtan, semmit sem erőltetve, de lehetőleg lendületes úszással akartam annyi időt ázni, amennyi még nem volt gyanúsan megterhelő. Még legalább egy hétig nem mozoghatok a megszokott intenzitással, és ez azt is jelenti egyben, hogy minden mozdulatomra továbbra is tudatosan oda kell figyelnem. Egy ezrest úsztam szabad kézzel folyamatosan, és még egyet tenyérellenállással, majd tíz perc szünet után ugyanezt megismételtem. Az iramot a vége felé nagyon óvatosan fokozni is sikerült úgy, hogy közben a komfortérzetem is nőtt, egyre könnyedebben ment az úszás. A végén megpróbáltam egyet pillangózni is, de ez furcsa érzést keltett, valahogy a fejemben nyomást éreztem, ezért azonnal leálltam vele. Lehetséges, hogy ez semmit nem jelent és egy megszokott érzet, de csak most tűnt fel, hogy nagyon odafigyelek minden apróságra, de biztos ami biztos, nem vizsgálgattam a dolgot, mert nem is volt értelme.

A napi össztáv 4.000 méter volt.

Ma egy sima laza edzést tartottam: 5*500 méter váltakozó iramú, de főként nyugodt tenyérellenállásos szériát úszkáltam le, az etapok közötti 1-2 perces szünettel. Ezzel zártam a laza mozgásos fázist, és terveztem elgondolkodni a következő hónapokról, tekintettel a nyíltvízi úszások közelgő időpontjaira.

A napi össztáv 2.500 méter volt.

A következő nap viszont kicsit változott a helyzet.

Június 11-én kora reggel egy teljesen belátható, egyenes és ezerszer végigjárt szakaszon bringával nekihajtottam egy villanyoszlopnak. Az ütközéskori sebességem 20-22 km/h-ra saccolom a helyszínből és a normális ritmusomból fakadóan. Féknyom nem volt. Az ütközés a bal oldalamat érte, a következményei a mozgásomat még nem zavaró zúzódások a két combomon, a bal vállamon, a nyakam bal oldalán, illetve a bal fülemen, amelyet még egy, az oszlopra feltekert acéldrót is felszántott (ez az egy vérző sebem volt). Problémát az jelentett, hogy bár a fejem az oszlopot szemből elkerülte, de oldalról olyan erővel csapódott neki, hogy a fülkagylóm ütéstompítása mellett is komoly agyrázkódásom volt. Az eszméletemet nem veszítettem el, sőt, ezután két és fél kilométernyit toltam hazáig a bringát, otthon lefürödtem, átöltöztem, de látván a zavarodottságomat mentőt hívtak hozzám. Az első megmaradt emlékem az volt, amikor beszálltam a mentőbe. Ezt követően is maradtak még ki dolgok egy jó darabig, amelyek később sem tértek vissza, illetve örök homály fedi számomra mindazt is, ami a balesetkor illetve az azt megelőző egy-két órában történt. Utólag bejártam a lehetséges helyszínt és a kilométeróra-állásom segítségével végül megtaláltam a keréknyomomat egy oszlopon, ez alapján következtettem arra, mi hogyan történt velem. Ám az ütközést kiváltó okot máig nem sikerült valószínűsítenem.

A traumatológián CT és röntgenfelvétel készült, amely alapján beavatkozásra nem láttak okot, a kétnapos befekvéses megfigyelést azonban elutasítottam és saját felelősségre távoztam. A következő napokban egyhetes otthoni nyugodt pihenés volt az üzemorvosi utasítás, amelyet nagyrészt be is tartottam, azonban előttem áll még egy neurológiai elemzés a hozzá kapcsolódó koponya MR és EEG vizsgálat alapján, mely - ahogy megtudtam - elsősorban a baleset egyik lehetséges okát, egy esetleges kezdődő epilepsziát hivatott kideríteni.

Ettől nyilvánvalóan jóval több függ, mint hogy mi lesz az úszással, és egyáltalán a sporttal az életemben. Jelenleg elvileg autót sem vezethetek, amit én megpróbáltam átmenetileg "gyakorlatiasítani" a csak mindenképpen szükséges utakra vonatkozóan.

Természetesen zsigerből tudva, hogy a következő hétvégék tele vannak nyíltvízi versenyekkel, bár a reflexeim azt mondatnák, hogy komoly aggódnivalóm van emiatt, ami engem most mégis igazán foglalkoztat, az az, hogy őszintén reménykedem benne, hogy a hátralévő vizsgálatokat követően is egy ki nem deríthető tényező - például egy figyelmetlenség - marad meg a baleset legvalószínűbb okaként.

Július első hetében ez is kiderül.

Ma reggel szerettem volna négyezret letolni. Az iramnak nem volt különösebb jelentősége, de a távolságot meg akartam szerezni. 

Az első kilométert lazán úsztam, ennek ellenére pár száz méter után elkezdett fájni a derekam. 1000 méter után megálltam egy kicsit, majd a második ezret tenyérellenállással nyomtam, de eközben is ugyanaz a tompa fájdalom jelentkezett deréktájban. Megpróbáltam a masszázsmedencében megmozgatni a területet a vízsugarakkal, majd visszatértem a vízbe, de újabb teás 500 métert követően feladtam a dolgot, mert ismét bejelzett a hátam.

Nem tudom, mi lehetett ez, a gyanúm az, hogy a hátizmaim nincsenek még a terheléshez méretezve.

A napi össztáv 2.500 méter volt.

A Szigeti Sportvarázs rendezvénysorozat szenior úszóversenyére be sem neveztem előre, mert eleve nem is akartam rá készülni, és ha elkötelezem magam napokkal korábban, az nyomasztott volna, mivel mostanában semmilyen kitűzött céllal nem akarok foglalkozni az úszás tekintetében. Ha tartós és erős motivációm lesz, akkor majd igen, ha pedig a maradék is elfogy, akkor meg tárgytalan lesz az egész sportág nekem, - amíg ez eldől, addig viszont szabad akarok lenni, mint egy kerecsensólyom.

Egyelőre viszont úgy terveztem, hogy ezen a versenyen részt veszek, de még ha valami csoda folytán jó időket is úsznék, ez akkor sem jelent semmit a továbbiakra nézve - hiszen csak 50-es számok lesznek, amelyeken "emlékezetből" is lehet korrekt időket úszni.

A tavalyitól eltérően - amikor nagyon hűvös és esős időben zajlottak a történések - ezúttal igazi strandidő volt, tulajdonképpen szénné égtem a parton, amíg vártam, hogy sorra kerüljek. Pillén, háton és gyorsban indultam.

A versenyt végül ki nem deríthető eredetű csúszás miatt a kiírthoz képest másfél óra késéssel indították. A nevezések meglepően feldúsultak, 50 férfi gyorson például 11 futamot írtak ki. Nyilvánvaló volt, hogy a teljesen vegyes mezőnyben a "krémből" is többen képviseltették magukat, így a rajtlistákat elnézve - majd végül az eredménylistákat is - dobogóra kerülni minden számban kizárólag jelentős egyéni csúccsal és némi szerencsével lehetett esélyem.

Először 50 méteres pillangóúszásban szólítottak rajthoz. Imádom a Széchy medence rajtköveit, ez a gumiborítású döntött "kő" az atlétikai rajtnak is igen kedvező, a megcsúszás kockázata nélkül igen jól el lehet róla indulni. Csak egy pillanatra gondoltam arra, hogy milyen ciki lehet az edzetlenségem miatt kiszenvednem az utolsó 10-15 méteren, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, nehogy önbeteljesítő jóslat legyen belőle. Ha megtörténik, hát megtörténik - de hátha mégsem, 50-en sosem lehet tudni.

Feszülten figyeltem a rajtjelre, hogy amennyire lehet, csökkentsem a reakcióidőm, és jól is sikerült a csobbanás. A delfinmozdulatokat ezúttal igyekeztem kis amplitúdóval és gyorsan kivezetni, majd a felszínen laposan úszni kettes levegővel, és sűrűn kapkodni a mancsokat. Viszonylag haladósnak is éreztem a tempóm az utolsó 15 méterig, onnan viszont elkezdtem kipukkadni, de mivel ez sokkal lassabban járt át, ezért még tartani tudtam a stílust és a húzóerő javát is a célig. Bíztam benne, hogy nem lesz egy katasztrófális idő, de az nagyon meglepett, hogy 33.67-et mondott az időmérőm (ez 80.52 teljesítmény százalék), ami az idei békéscsabai egyéni csúcsomnál mindössze 2 századdal gyengébb. Ez azt jelenti, hogy még a mérési hibahatárt is beleszámolva ez majdnem biztosan 34-en belüli idő volt, ami kifejezetten elégedetté tett.

 

 

 

 

 

 

Ezt követően nem sokkal az 50 méteres hátúszás volt soron, amelyért most nem annyira voltam oda... Nyilván az égbolt kevésbé jó vonalvezető, mint mondjuk egy sátortető, és bár a rajtom a csattanós hátasomtól eltekintve jó volt és a kidelfinezés is segített, sok energiám elment arra, hogy egyenesen ússzak. Így nem is csodálkoztam rajta, hogy az időm egy gyenge 38.81 volt, nem is várhattam jobbat (75.30%).

 

 

 

 

 

A jó idő és a jó kedvem tette talán, de voltak várakozásaim viszont az 50 méteres gyorsúszás előtt. Persze ennél a számnál lehet a legkevésbé előre tervezni bármit is, mert csodák és nem várt csalódások itt érnek a legtöbbször, de nagyon szerettem volna egy elfogadható időt produkálni.

Érdekes volt a futamom, mind a 8-an kerek 30 másodperces idővel neveztünk, és mivel várható volt, hogy többen ez alatt fognak célba ütni, nem lehetett tudni, hol végzek majd a futamban, de szerettem volna nem nagyon lemaradni az elsőktől. A rajtra ezúttal is nagyon odafigyeltem és jól is reagáltam le, majd végül is ütöttem rendesen a vizet az első tempóknál, de olyan érzésem volt, mintha önkéntelenül tartalékoltam volna egy kicsit. Az egyes pályán nyomultam, közvetlen mellettem a nem éppen sprintképességeiről, annál inkább középtávú időiről és hosszútávú teljesítményeiről híres Orosz Gyuri, akivel lekövettük egymást majdnem féltávig, onnantól viszont mintha valami plusz hajtóművet kaptam volna, ilyet még sosem éreztem 50 gyorson: egyszerűen egyre erősebbeket tudtam húzni úgy, hogy a kezem is pörgött rendesen, és a célig ez csak fokozódott. Kicsit meg is ilyedtem, hogy eljátszottam egy potenciálisan jó időt a visszafogottságommal az elején, de teljesen ledöbbentem, amit a kézi időmérő mondott: 28.61 (84.31%)! Nyilvánvalóan a kézi időmérés szokott 2-3 tizeddel tévedni, de egyrészt a 28-al kezdődő időt egy barátom kézi mérése is megerősítette, másrészt ez mégis csak 88 századdal jobb idő, mint amit márciusban Békéscsabán úsztam. A lelátóról megerősítést nyert, hogy amíg közel féltávig együtt voltam a mezőnnyel, onnan majdnem egy testhossznyi előnyt szereztem mindenkivel szemben a végéig.

 

 

 

 

 

 

Hihetetlen, hogy az utóbbi két évben vért izzadtam századmásodperces javulásokért, és oly' sokáig bénáztam azért, hogy nagy nehezen, egy századdal végre 29.50-en belülre kerüljek, most pedig a semmiből vettem elő ezt a soha nem várt időt... Plusz meglepetés volt, hogy a tíz indulóból az előzetesen várt ötödik helyemből ezzel az idővel a harmadikra ugrottam előre, így begyűjtöttem egy egyéni érmet is.

A nap végére a klubunk még egy 4*50 méteres mix gyorsváltót is indított, amelyben három komoly képzettségű csapattársammal 2:03-as időt jöttünk, amelynél jobbat férfiváltóban is viszonylag ritkán úsztam idáig. Korosztályonként ezt nem értékelték, de összességében harmadik helyezést értünk el.

Ez a versenynap váratlanul nagy élmény volt számomra, mert amellett, hogy több kedves csapattársammal, ismerősömmel és barátommal is újra találkozhattam, egy viszonylag gyenge mellett egy egyéni csúcsközeli időt is úsztam, majd egy biztosan jelentős csúcsdöntést is spájzoltam. Külön öröm volt számomra, hogy a barátaim közül négyen is egyéni csúcsokat értek el.

Nem a szó lebecsülést sugalló értelmében mondom, de az ötven méterek számomra a játék kategóriába tartoznak, mivel most is bebizonyosodott, hogy akár mindenféle felkészülés nélkül és jelentős súlyfelesleggel is képes lehetek jól is teljesíteni ezeken. Az én kapcsolatom az úszással azonban soha nem a sprintversenyekről szólt, így most sem, a sprintszámoknak semmilyen "vízben tartó erejük" nincs rám nézve. Így ezen a 28.61-en semmi nem múlik tehát a továbbiakat illetően, ez semennyit nem jelent a tekintetben, hogy fogok-e úszni versenyszerűen még a jövőben.

Továbbra sem foglakozva a hétvégi Sportvarázzsal, a mai nap során háromszor ezer méter közepes iramú úszással gyarapítottam az idén megtett össztávolságot.

Ezzel együtt még csak 120 kilométernél tartok, ami előrevetíti a reális lehetőségét annak, hogy idén sem lépem túl a 300-at. Igazából ez most már nem is bánt, az sokkal jobban foglalkoztat, hogy mi legyen, mert lassan dűlőre kellene jutnom azügyben, hogy küzdjek-e valamilyen célért az idei nyíltvízi szezonban vagy sem, mert ha volna célkitűzés, akkor most van itt az idő a ritmusváltásra, különben nem lehetnek reális elvárásaim elfogadható eredmények tekintetében.

Májusban hat edzésen és egy kétnapos versenyhétvégén összesen 11.950 métert úsztam.

Ez fantasztikus.

Ebből tenyérellenállással 5.500 métert, emellett volt egy 400-as időmérés, 650 méter sprint, 400 méter sorozat, 350 méter pillangó és 250 méter hátúszás.

A leghosszabb egy 3 km-es edzésem volt, a többi mind 2 km alatti.

Huuuhhh......

500 méter bemelegítés, 200 méter hosszonként váltott sprint-laza gyors, kis pihenő, majd 500 méter iramúszás tenyérellenállással, végül 200 méter laza levezetés. Ma ennyi fért bele egy szűk félórába, csak ennyi időm volt úszni.

A napi össztáv 1.400 méter volt.

Sajnos mostanában nem futja hosszabb edzésekre, pedig már a hosszabb távokat kellene nyomnom. A Szigeti Sportvarázs szenior úszóverseny nem foglalkoztat, még fogalmam sincs, hogy nevezzek-e, bár az előnevezési határidő hamarosan lejár. Ha indulok rajta, a helyszínen nevezek, de most ez nálam abszolút nincs képben, így külön az 50-es számokra egyáltalán nem is készülök, vagy ha néhány gyakorlat egy nap során egybe is vág azzal, amit tenni kellene érte, az csak azért van, mert kedvem volt ezekhez.

200 méter bemelegítéssel kezdtem a napot, aztán a szokásosnak mondható 500 méter iramúszás tenyérellenállással, majd kesztyű le.

300 méter sprint-laza gyors váltogatás, ami nagyon szenvedősen, vérszegényen ment, majd 200 méter levezetés zárásnak.

A napi össztáv 1.200 méter volt.

A sprintek közben persze belegondoltam, milyen lenne ma 50 gyorsot úszni, hát ezen a napon végeláthatatlanul hosszú számnak tűnne, nagyon nem ízlene a dolog, az biztos, inkább a partról nézném a futamokat...

Ma úgyszintén alig fél órám volt, de hát ez van, ezt kell szeretni és kihasználni.

500 méter bemelegítéssel kezdtem, ami ma különösen nehézkes volt, valamiért nagyon elfáradtam tőle, össze kellett szednem magam, hogy érdemben tudjak ezt követően is úszni. 500 méter kesztyűzés emelt irammal, 200 méter pillangó és gyors (ebben minden pille hosszon szétcsaptam a vizet úgy, hogy egyszer pörgetve, egyszer pedig hosszú és erős húzásokkal nyomtam végig), levezetésként pedig 300 méter laza gyorsot követtem el.

A napi össztáv 1.500 méter volt, 100 méter pillangóval.

Ma belehúztam, bár most sem volt sok időm, de azt kitöltöttem teljesen.

500 méter erős bemelegítés, 500 méter iramúszás tenyérellenállással, ezután egy perc lélegzetvétel, majd szintén teával újabb 500 méter gyorsuló iram, a legvégén pedig váltott hát és gyors 200 méteren.

A napi össztáv 1.700 méter volt, 100 méter hátúszással.

Szűk fél óra úszás, de úgy éreztem, elég sok energiám adtam át a víznek ma.

Ma mindenféle távolra mutató cél nélkül jöttem le egy fél órára úszni, semmit nem tervezek, semmin nem gondolkodok, semmilyen közeli vagy távoli cél nincs előttem.

Már a vízbeszállás előtt nagyon feszült voltam, de ekkor még csak nyugodt bemelegítésről volt szó, de időközben fokozatosan felment bennem a pumpa, elöntött a düh. Felvettem a tenyérellenállásomat és melegítés nélkül hideg karokkal méregből nyomtam 400 métert hajrázás nélkül, 5:31 lett. Igaz, hogy kesztyűztem és 25-ösben úsztam, de ez akkor is 7 másodperccel jobb lett, mint amit a versenyen úsztam. Nyilván ez csak tovább fokozta az agyvíznyomásom.

Ezt követően 200 méter pille-gyorsot nyomtam, a pilléket szintén idegből, magamhoz képest repültem is, mint a kerecsensólyom.

A végére TEA-val egy 4*100-as sorozat jutott, itt sem kíméltem magam, de időt már nem mértem, mindegy is volt.

A napi össztáv 1.000 méter volt, 100 méter pillangóval.

Rossz ómen volt a verseny előtt, hogy az előző években rendre Csongrádon úsztam középtávokon az adott évek legrosszabb időit, most pedig még a korábbiakhoz képest is edzetlenebbül érkeztem a versenyre. Különösen tartottam a 200 és a 400 gyorstól, és fejben már előre aláírtam volna, ha a tavalyi, akkor még egészen borzalmasnak tartott időket sikerül elérnem.

Bár az eredményeimet egyáltalán nem befolyásolta, de az sem volt előnyös, hogy változékony időt ígértek a jósok a hétvégére az egyébként sem májust idéző előző napokat követően. Ez szintén nagyban eltért a tavalyi és tavalyelőtti igazi strandidőtől.

A megérkezéskor szerencsére csak erősen borult volt az idő, de az eső lába még nem lógott. Az Európa legborzalmasabb úszómedencéje címre is pályáztatható  tégely idén némi felújítást kapott, éppen a szükséges dolgokat: ki lett takarítva és a vonalak újra lettek festve, úgyhogy a körülmények megfelelőek voltak.

Mivel a teljesítményem miatti maximálisan jogos aggodalom töltötte ki az úszóversennyel kapcsolatos főműsoridőt az agykérgemben, ez nagyrészt elnyomta azt a csalódásérzetet, amely még a tavalyinál is szerényebb versenyzői létszám észlelése nyomán töltött volna el. Tulajdonképpen néhány idősebb korosztálybeli nagyágyú megjelenését leszámítva, sem színvonalban, sem létszámban nem voltam még jelen ilyen alacsony szintet képviselő versenyen. A korcsoportomban lézengés volt, nem is nagyon emlékszem, hogy lett volna olyan verseny az elmúlt bő két év során, ahol egy adott számban egyedül képviseltem a 35-39 éveseket, ezúttal azonban ez többször is megtörtént, ami nagyon elszomorított...

Persze nyilván ez nem lehetett hatással az időimre.

Számos versenyen az 50 méteres pillangóúszással kezdünk, a csongrádi is ezek közé tartozik. A célom a 34 másodpercen belülre kerülés volt, persze tudván, hogy ezért előzetesen vajmi keveset tettem... Már a fejes után éreztem, hogy nincs meg bennem az az erő, hogy pörgősebb kartempót is megengedhetnék magamnak, ezért igyekeztem hosszúkat húzni, de még így is nagyon lesántultam a végére, tulajdonképpen beszenvedtem magam a célba, ügyelve arra, hogy ez kifelé csak a legkevésbé tűnjön halálközeli élménynek. Próbáltam nem megnyerni a korcsoportomat, de erre egy szabályos teljesítéssel logikailag képtelen lettem volna. Az időm miatt nagyon borús lett a hangulatom, pedig ekkor még nem tudhattam későbbi önmagam tudományos-fantasztikus teljesítményeiről.

Következett a 100 méteres gyorsúszás. Itt azért már össze akartam kapni magam, a cél az 1:07-en belüli idő volt. Ennek megfelelően tudtam, hogy kockáztatnom kell, és nagyon neki kell esnem az első hossznak, mintha csak 50-et úsznék, majd valahogy beomlanom a célba a másodikon. Ennek megfelelően bele is húztam, úgy is éreztem, hogy megyek olyan iramot, ami ehhez kell, a fordulás is legalább közepes lett, és kiadtam magamból mindent, ami csak bennem volt az utolsó kartempókig, habár nagyon elgyengültem a záró 10-15 méteren. Kíváncsi voltam, hogy meglett-e az 1:06-al kezdődő idő, de amit az időmérő mondott, abban sajnos volt egy nyolcas is, és nem a törtmásodperces részében... Vissza is kérdeztem hitetlenkedve, hogy mennyi??? De ugyanazt a választ kaptam. Ezúttal még csak magamban káromkodtam egyet, nagyon dühített, hogy visszazuhantam a nyíregyházi hihetetlen szintre ebben a számban...

Mi lehet még a hab a tortára egy ilyen napon? Hát természetesen az 50 méteres hátúszás. Vonalvezetés semmi, az égbolt nem segítség, a kötelek kisméretű és nagyrészt elmerült elemekből álltak, ami nem igazán segített. A rajtom sem volt jó, a kidelfinezés rövid lett, és mivel egyfolytában az iránytartással voltam elfoglalva, ez a meglévő nem éppen temérdek energiámból is sokat elvett az előrejutás kárára. Zárásképpen a benyúlásom is borzalmas volt, elektromos panel talán le sem mérte volna, de lehet, hogy jobb is lett volna... Csak a szerencsén múlt, hogy nem 40-el kezdődő időt úsztam. A 100 gyors e tekintetben necces idejét a maga nemében túlszárnyalva háton sikerült alulmúlnom az eddigi leggyengébb időmet.

A végén még a szokásos 4*50 méteres gyorsváltót is letudtam, bár ez volt életem egyik legszörnyűbb 50 gyorsa, alig bírtam végigúszni.

Egy ilyen fantasztikus nap után mintha még az égiek is hangot adnának a bánatuknak, egy eszeveszettül nagy zuhi kapott el minket, amelynek nagy részét a kocsiban ülve kibekkeltük, ám amíg a szállásunk kertkapujának lakatját próbáltam minden igyekezetemmel oldani, e rövid idő alatt úgy megáztam, mintha előtte teljes menetfelszerelésben kellett volna nyomnom egy 50 pillét. Mondjuk meg is érdemeltem volna...

E minősíthetetlen széria után nem is sejtettem, hogy még a szombati nap volt a kevésbé sikertelen számomra. Bár igaz, tudtam, hogy amely számok leginkább minősíthetik az állóképességet, azok vasárnapra esnek, azért igyekeztem előzetesen nem belegondolni ebbe.

Szitáló eső fogadott a vasárnap reggeli bemelegítésnél. Egy ideig győzködnöm kellett magamat, hogy ne hanyagoljam el a nyitó középtáv és a hűvös idő ellenére sem a bemelegítést, aztán viszont jólesett a kellemes hőmérsékletűnek érződő víz.

A 400 méteres gyorsúszással kezdtünk, jó eredményről itt a legkevésbé sem álmodhattam. Nincs taktika, amely egy gyenge erőnléttel is levarázsolja a csillagokat az égről.

Azért belekezdtem... És nem is ment rosszul. Az első hossz után pedig nagyon figyeltem magamat, mert reszkettem az összeomlás érzésétől, de valahogy csak ment és ment, tartottam egy egész jó iramot százig. A második százra fordulva tovább készültem fejben arra, hogy az úszást mindjárt felváltja majd a küzdelem, de valahogy még mindig rendben voltam. A húzásaim elég hosszúak és erőteljesek voltak, ezen meg is lepődtem. Utólag kiderült, kétszáznál még alig voltam elmaradva egy olyan részidőtől, amelyet a legjobb formámban szoktam úszni, 2:41-re fordultam féltávnál. Ezután viszont már éreztem az elgyengülést, kétszázötvennél pedig már teljesen lemerevedtem, görcsösen, erőlködve úsztam, lerövidítettem a kartempót, nem volt már tolás, elfogyott a húzóerő, végem volt. Beszenvedtem magam a célba, hajrázásra semmilyen mozgósítható energiám nem maradt. Életem második legrosszabb idejét úsztam, miután a kézi időmérőt hallva már hangosan káromkodtam egyet, és az eredmények alapján csodálkoztam, hogy egy hozzám hasonló képességű kortársamnak hogyan sikerült még engem is jóval alulmúlnia.

Ezután persze, hogy örültem, hogy az 50 méteres gyorsúszást is ma játsszák, mert bíztam benne, hogy egy megfelelő idővel legalább valamennyire vissza tudom billenteni a hangulatomat a borzalmastól a mérsékelten borzalmasig. Azonban még ezt az egy hosszt sem tudtam teljesen végigdarálni erőből, mert elfogyott a muníció olyan kétharmad hossznál, és a vége olyan volt, mintha a medence legalább 60-70 méteres lenne. Nagyon kegyetlen érzés volt... Az időmre már csak legyinteni tudtam, már nem is mérgelődtem nagyon, szinte beletörődtem, hogy ma csinálhatok akármit, sehogy sem vagyok képes elfogadható dolgokat produkálni. A 29.91-nél is csak kétszer úsztam rosszabbat az utóbbi két szezonban.

A 200 méteres gyorsúszáshoz ellenben reményt adott a 400 gyors első féltávja. Azzal bíztattam magam, hogy a 2:41-es részidőnél csak tudok legalább 6 másodperccel jobbat, ami már egy ilyen helyzetben viszonylag elfogadhatónak tekinthető.

Ám már az első hossznál nagy különbség volt a mostani és a 400 gyors eleje közötti komfortérzetemben. Míg akkor sokkal erőlködésmentesebben vittem az iramot, most minden erőmre szükség volt, hogy nagyjából ugyanazt a ritmust nyomjam. Az egész táv egy rémálom volt, én még ilyen gyötrelmes kétszázat talán még edzésen sem úsztam, de versenyen biztosan nem. Az eredményem pedig minden idők messze legrosszabbja lett, ez a 2:38 idáig a rémálmaimban sem szerepelt, most viszont jegyzőkönyvezve lett...

Nehéz bármit is hozzáfűzni ehhez a hétvégéhez. Hosszú gondolkodásra késztetett mindaz, amit Csongrádon produkáltam, és arra jutottam, hogy ha én ennyit tudok összehozni, akkor nem érdemes folytatnom a versenyzést, mert nincs semmi értelme. Főleg az késztetett ilyen döntésre, hogy eleve úgy érkeztem a versenyre, hogy már közepes időkkel is elégedett lennék, és a végén már bele is nyugodtam a legrosszabbakba is. Ez így nem mehet tovább.

A játéknak vége.

Mivel roppantmód eltelt az idő a semmivel és máris a nyakamon van a csongrádi verseny, léleknyugtatásképpen még egy reggeli és egy esti, összességében edzéseknek tűnő csobbanással igyekeztem felpörgetni a szervezetemet az előttem álló próbákhoz.

200 méter bemelegítés után 3*200 méter laza-sprint változat TEA-val, majd 450 méter lélegzetelállító gyakorlat szintén TEA-val (4-6-8-6-4-6-8-6-4-os levegőkkel).

Ezután 750 méter laza, kis tempószámú TEA-s technikázás.

Késő délután újabb mártózás, ekkor 200 méteres etapokban bemelegítés, pillangó-gyors összeállítás, laza-sprint gyakorlat TEA-val, hát-gyors kombináció, végül pedig bójával és TEA-val gyors levezetés.

A napi össztáv 3.000 méter volt, 100-100 méter pillével és hátúszással.

Az április végre egy viszonylag tisztességes hónap volt legalább az össztávolság tekintetében: 12 edzésen és egy hosszútávú versenyen összesen 43.600 métert úsztam. Ebből 10 km volt a nagyatádi Cetrend úszóverseny, amire három alkalommal összesen 13.300 méternyi időméréssel készülgettem. Emellett a hónap során 400 méter sprintem és 1.300 méter sorozatom volt, ezzel együtt és emellett 5.300 métert úsztam tenyérellenállással, és kemény 350-350 métert pillangóztam és hátúsztam.

Ezek a mennyiségek...

A minőség pedig... Nem nagyon tudok pozitív dolgokba kapaszkodni. A Cetrenden bár harmadik lettem, aki itt komoly teljesítményre képes, az tudja, hogy az én 2 óra 45 percem nem az volt...

Mi fog vajon motiválni a továbbiakban?...

Ma 200 méter bemelegítéssel kezdtem, majd egy ötelemes százas sorozatba csaptam bele, 1:40-es indulási és 1:20-as szintidőkkel, TEA-val. Az első hármat meglepően jól lehoztam, 1:14, 1:15 és 1:16 lett, de ekkor valamiért nagyon elkezdett szúrni az oldalam, úgyhogy leálltam vele. Igaz, itt már a lufi is kidurrant volna, a következő elemnél már lehet, hogy az 1:20-ból is kicsúsztam volna.

Ezután egy rövid pihenés, majd egy 8*50-es sorozat, 60 másodperces induló időkkel, szintén tenyérellenállással. Az ötveneim rendre 35 és 36 másodpercesek voltak, ezeknél se jobbat, se rosszabbat nem hoztam össze.

Mára ennyi volt az intenzitás, a végén 300 méter laza levezetéssel zártam.

A napi össztáv 1.200 méter volt.

500 méter bemelegítés, majd 2*200-as sorozat, ezután kis pihenő és egy 2*100 sorozat is.

Témaváltás, 2*350 méter 2-8-2-es oxigénpiramis (katasztrófaérzet már a 8-as levegőnél is, a 10-est meg sem próbáltam), majd ugyanez 2*400 méteren (2-8-8-2) büntetésből, lendületesebb úszással.

Ezt követően 400 méter laza-sprint összeállítás, végül 200 méter levezetés.

A napi össztáv 3.200 méter volt.

Nagyon rossz, nagyon gyenge, és bár nem nagyon kevés, de... Ez is csak egy akarathiányos edzés volt.

A Cetrendre nem sokat rápihenve elkezdtem az edzéseket a csongrádi szenior versenyre, ahol legalábbis nem szeretnék nagyon rossz időket úszni. Igazából motivációnak ez nem túl bíztató, de igyekszem most nem a fejben játszódó dolgokra koncentrálni, hanem a mozgásra.

Rögtön 2*400 méterrel kezdtem, 6:15-ös induló idővel. Az elsőt még hosszú tempókkal, lendületesen, de kicsit visszafogottan úsztam, ez 6:00 lett, a másodiknál viszont már erőlködnöm kellett és viszonylag keményen bele is húztam, hogy legalább egy normális idő kicsússzon, de nagy meglepetésemre ez is csak 5:59 lett.

Ezután, hogy azért csak összehozzak valami kevésbé szégyenteljeset is, ugyanezt megismételtem kesztyűvel, de a segédeszközzel is csak 5:57 és 5:55 lett a két darab négyszáz... Borzalmas!

Ez annyira lehangolt, hogyelment a kedvem a további erőlködéstől és úsztam 200 méter lazát TEA-val.

Aztán mégis dühbe gurultam, nehezen emésztettem, hogy ennyire pocsék időkre voltam ma képes, és kesztyűvel 400 méter váltott laza-sprinttel kidühöngtem magam.

A napi össztáv 2.200 méter volt.

Ma még egyszer csobbannom kellett, amit reggel meg is tettem, fel akartam pörgetni magam még egy 3.000-el. Szépen is haladtam az első 30 percben, de szokás szerint megint csak benyilalt az oldalam, így éppen csak végigszenvedtem a három kilométert. Nem tudom, hogy fog ez menni majd élesben, de nagyon megtömöm majd mindenféle vitaminnal és nyomelemmel, hogy legalább ezen ne múljon... Ám a kellő edzettség hiányzik a biztos görcsmentességhez, ez kétségtelen. Sokat kell gondolkodnom majd azon, milyen erőbedobással nyissak, hogy fokozatosan adjam rá a terhelést a karokra, lábakra, nehogy elszálljak még az első félidőben.

A reggeli úszást letudva még este is elugrottam egy kis átmozgatásra, ami 700 méterből állt, főleg laza gyorsból, de ebbe 4-4 hossz pille és hát is belevegyült. 

A napi össztáv 3.700 méter volt, 100-100 méter hátúszással és pillangóval.

Ma az utolsó napon, amikor a Cetrend előtt még érdemes volt komolyabban edzeni, a korábban magammal megbeszéltek szerint egy BÁ-t küldtem le, a következő részidőkkel:

8:06, 8:16 (16:22), 8:03, 8:07 (16:10), 8:18, 8:12 (16:30), 8:18, 8:20 (16:38) 1:05:30, 8:26, 8:11 (16:37), 3:08.

Nagyon fáradtasan ment az egész, az első félórában még tudtam gyorsítani, utána viszont éreztem, hogy mégsem vagyok olyan egészséges, hogy ki tudjak tolni magamból legalább annyit, amennyit izomból bírok jelenleg. A végén már szinte csak becsületből úsztam, örültem, hogy egyáltalán végigment ez a táv, mert érzésre kifejezetten rosszul esett.

A vége így 1:25:19 lett, ami elég lagymatag idő, de még elég lehet a 2 óra 45 perces nevezési időmön belüli teljesítéshez a Cetrenden.

A tegnapi állapotomhoz képest váratlanul viszonylag rendbe jöttem, így be is  terveztem, hogy a nyugalmamhoz minimálisan szükséges BÁ távon egy relatíve elfogadható időt ússzak (1:25-ön belül), és ehhez a kellő elszántság is megvolt.

Neki is indultam hát, az elején 16:30-on belüli, majd fokozatosan gyorsuló 500-akkal szerettem volna elérni a kitűzött célt. Ez sikerült is egy darabig, majd 2900 környékén éreztem, hogy valamit elfelejtettem az úszás előtt, ami miatt biztosan nem tudom befejezni a BÁ távot... Még egy rövid ideig gondolkodtam, hogy mi legyen a "büntetés", és kitaláltam, hogy emiatt még hétfőn is le kell tolnom egy BÁ-t. Elmentem 3 km-ig, majd még egy százast rátoltam, végül megálltam és elsiettem súlyt csökkenteni...

Ettől teljesen elment a kedvem a további úszástól, bár még volt hátra vagy 20 percem... Nagyon rossz érzés volt, hogy meg kellett állnom.

A részidőim így alakultak:

8:11, 8:11 (16:22), 8:07, 8:07 (16:14), 8:03, 7:58 (16:01), 1:35

A 3.100 méter összideje 50:12 volt.

Mivel ma sem éreztem magam jobban, mint tegnap, de azért egy laza mozgásra egyszerűen muszáj volt este leugranom...

Többnyire úszkálásnak volt nevezhető a dolog, amibe elvegyítettem azért 6-6 hossz pillét és hátat, amelyekbe erőt is beleadtam. Ennél tovább viszont nem erőltettem a dolgot, mert így is éreztem, hogy pengeélen táncolok...

A napi össztáv 1.000 méter volt, 150-150 méter hátúszással és pillangóval.

Egy hét van hátra. A hétvégén nem megyek úszni, remélem, a két nap alatt rendbejövök annyira, hogy hétfőn már ne legyen gond, de az biztos, hogy egy megfelelő kondi esetén a verseny előtti optimális 4-5 napos pihenőből nem lesz semmi, mert ennél most drágább az idő.

Ma hajnalban csak terv szerint keltem fel, hogy úszni menjek, mert egyébként fájt a torkom és kissé émelyegtem is, nem éreztem magam jól.

Ettől függetlenül lementem úszni, és anélkül, hogy távot jelöltem volna ki, szerettem volna addig úszni egy legalább közepes iramot, amíg nem esik nagyon rosszul.

Ez végül is másfél kilométer körül be is következett, és bár elmentem két kilométerig becsületből, de ahogy a második ezres az első 16:17-e után már csak 16:33 lett, nem láttam tovább értelmét a szenvedésnek.

A napi össztáv így mindössze 2.000 méter volt.

Nem tudok mostanában zsinórban legalább néhány napon keresztül gond nélkül edzeni, mindig jut valami probléma, ami eléggé lehangol és rossz hatással van a célkitűzéseimre is...

Ma egy rövid esti csobbanás volt, inkább csak átmozgatás jelleggel. Ennek során 1.000 métert úsztam, benne hosszonként összesen 100-100 méter pillangóval és hátúszással. Ennyi még éppen jólesett, nem is terveztem semmi iramos úszást.

Még a héten mindenképpen szeretnék egy a tegnapihoz hasonló távot lenyomni, remélem, lesz rá lehetőségem. Ami kissé nyugtalanít, hogy bár gyűjtögetem szépen a kilométereket, nem érzem, hogy erősebb és gyorsabb lennék, nem látom még, hogyan tudnék tartósan is 16 perc körüli kilométerátlagot hozni majd 10 km-en, mivel egyelőre még féltávig is igen nagy feladat ezt elérnem.

Nagy küzdelmet folytatok a folyamatosságért, megpróbálom most már a hátralévő kis időt teljesen kihasználni legalább egy közepes edzettségi fok eléréséhez. Az eddigi edzéseimben ha őszinte vagyok magammal, túl sok bíztatót, kapaszkodót nem találok nemcsak a versenyen szükséges iramot, de még a táv közepes iramú leúszását illetően sem. Pedig a nevezési időm - 2:45 - teljesítése alapkövetelmény, elfogadhatatlannak érzem az ebből való kicsúszást, akármilyen formában is vagyok. Ahhoz pedig, hogy ne legyen fekete ló az, hogy a versenytáv döntő, második felében mire lehetek képes, pontosan tudnom kell, milyen érzés eljutni legalább a 10 kilométer feléig. Ezt ugyanis emlékezetből nem lehet visszahozni, csak a friss gyakorlat adhat megfelelő alapot nem is az önbizalomra, hanem a lelki nyugalomra.

Ma reggel éppen ezért egy 5-öst vállaltam be úgy, hogy holnap sem lesz pihenőnap.

Gondolkodtam rajta, hogy szabad kézzel nyomjam-e vagy kesztyűben, végül ez utóbbira szavaztam, hiszen itt az időnek úgysincs jelentősége.

Folyamatosan javuló időkkel szerettem volna úszni, ennek megfelelően egy nem gyenge első kilométer után egyre jobban rákapcsoltam erővel, de három és fél kilométernél az egyik kesztyűm felső pántja kicsúszott, így a hossz végénél gyorsan meg kellett válnom mindkét úszóhártyától. Ennek ellenére a részidőim nem csökkentek jelentősen, bár a vége felé már nagyon vártam a "célt", mert addigra a vércukorszintem már valahol a magmát szántotta.

A kilométeres részidők:

16:07, 16:06, 15:59, 16:10, 16:11. A 70%-os TEA-s öt kilométer így 1:20:33 lett.

Ez nyilvánvalóan elfogadható féltávos részidő lenne a jövő hét végén, ám két dolog sokat elvesz az értékéből: TEA-val mindvégig viszonylag komfortos érzés volt úszni elsősorban a tempószám alacsonyan tartása miatt. Viszont ahogy megszabadultam tőle, nagyon szenvednem kellett, hogy a korábbi iramból ne veszítsek sokat, és nagyon sokat kivett belőlem a befejező másfél kilométer.

A napi össztáv 5.000 méter volt.

Ma lazán szerettem volna egy hosszabbat úszkálni úgy, hogy teljesen magamra bíztam, mikor gyorsítok bele, egyáltalán belegyorsítok-e közben, vagy lazán végigúszom, mert a legcélszerűbbnek továbbra is azt tartom a versenyre való felkészüléshez, ha távban mérve minél többet úszok összességében. Természetesen mértem időket is, de persze csak érdekességképpen, nem motivációs vagy elemzési céllal:

8:31, 8:49 (17:20), 8:40, 8:40 (17:20), 8:40, 8:24 (17:04), 8:10, 8:03 (16:13). A 4 km teljes ideje: 1:07:57.

Bár nem volt igazi iram, mégsem esett valami jól a dolog, mert - mostanában nem először - nem éreztem valami jól magam az úszás előtt.

A végén még 500 méter laza teázással vezettem át magam az öltözőbe.

A napi össztáv 4.500 méter volt.

Ez egy szokatlan időpontú, péntek délutáni csobbanás volt, tulajdonképpen csak kilométer-gyűjtögetés, ami sosem árt, ha egyébként nincs idő, erő vagy kedv a komolyabb munkához. Időkontroll mellett 1.500 métert úsztam, a javuló részidők:

8:35, 8:22 (16:57), 8:13.

Mondjuk ilyen kezdés után nem nehéz javuló 500-akat úszni...

Megpróbálok még a hétvége során egyszer valami normális távot is összekalimpálni, mert már csak két hét a versenyig, és eddig, még a féltávig sem jutottam el, és nem csak irammal, de sehogy se nem... Így még egy gyenge közepes idő is irreális lehet Nagyatádon, a "cél a teljesítés" gondolatával pedig nem kellene megbarátkoznom...

Márciusban 11 alkalommal edzettem vagy edzegettem, és egy szenior versenyen is részt vettem. 

Az edzéseken 23.800 métert úsztam, ebből csupán 300 méter pillangó és 500 méter hátúszás volt, a többit gyorsban tettem meg (5.200-at tenyérellenállással), amiből 1.000 métert időméréssel, 1.200-at pedig sorozat részeként tudtam le.

A versenyen három úszásnemben, hat számban csobbantam, és a három sprintszámban - 50 gyors, hát és pille - egyéni csúcsot úsztam. Utoljára versenyen a tavalyi OB-n sikerült PB-t elérnem, ami azért már elég régen volt... Most messze legjobban az 50 pillémnek örültem, már csak azért is, mert erre számítottam a legkevésbé.

A hónapban összesen 25.650 métert úsztam, ez közel azonos az előző havi adagtól, de jócskán elmarad a kívánatostól.

Megint egy kicsit több nap maradt ki kényszerűen, mint ahogy előzetesen terveztem, így elvész a múlt heti folyamatosság értelme...

Ma is csak egy rövid esti úszkálgatásra volt időm, amibe 1.500 méter közepes iramú nyomulás fért bele, időkontrollal. Az 500-as részidők:

8:35, 8:19 (16:54), 8:16. Ez összesen 25:10 lett.

A napi össztáv 1.500 méter volt.

Igyekszem e héten még kétszer lejönni, remélem, sikerül...

A tegnap esti rövid úszást követően ma ismét egy hosszabb iramot, egy BÁ időmérést terveztem.

Az elején viszonylag lazán úsztam, aztán szépen fokozatosan adtam bele erőt az első fél óra végétől, hogy a részidők ne romoljanak, emellett pedig a húzások hosszára is odafigyeltem. 2.500-nál elkezdtem érezni a rekeszizmomat és tudtam, hogy be fog görcsölni. Ezért úgy döntöttem, nem szenvedem végig a távot, mert annak nincs értelme, ha csak csökkentett irammal úszhatok, inkább meghajtok még 500 métert és háromezernél abbahagyom.

Az 500 méteres részidők így alakultak (zárójelben az ezresek): 8:08, 8:16 (16:24), 8:16, 8:16 (16:32), 8:19, 7:57 (16:16). A három kilométer így 49:12 lett.

Ezután még ezret úsztam TEA-val levezetés gyanánt, olyan iramban, hogy a hasam ne okozzon már problémákat.

A napi össztáv 4.000 méter volt.

Ma 1.000 méter időméréssel kezdtem, ami nagy szenvedés volt, nagyon nem esett jól, de azért végigúsztam és 15:59 lett.

Ezután 200 méter folyamatos hátúszás, majd felpörgetésnek 200 méter pille-gyors kombináció. A pille nagyon jó volt, legtöbbször - ahogy most is - kifejezetten élvezem azt az erőbedobást, amit a pillangó igényel, valahogy megmozgat testben és lélekben is.

A végén 100 méterrel lazítottam le.

A napi össztáv 1.500 méter volt, 200 méter hátúszással és 100 méter pillangóval.

Máris újra uszoda, reggeli edzés, kapásból 3.000 méter időmérés. Az iram nem maximális, de viszonylag erős, a cél a tempó fokozása.

Az 500 méteres részidők (zárójelben az ezresek): 8:34, 7:55 (16:29), 8:05, 8:10 (16:15), 8:21, 8:06 (16:27). Összességében tehát 49:11-et úsztam.

Hát ez nem igazán jött össze, bár amitől féltem - hogy inkább lesznek közel az ezres részidőim a 17 perchez, mint a 16-hoz -, az szerencsére nem történt meg.

Mára ennyi volt, elég is volt, és bár tudom, ki tudtam volna jobban is úszni magam, ennél fontosabb most, hogy ne legyen leállás és minél többször jussak vízben, és minél több kilométert gyűjtsek össze, mert egyelőre állóképességi problémáim vannak, a gyorsasággal még nincs itt az idő foglalkoznom.

A napi össztáv 3.000 méter volt.

A versenyre 2-3 nap pihenő után szerettem volna gyorsan ráedzeni, de sajnos úgy alakultak a dolgok, hogy nem volt lehetőségem lemenni edzeni több mint egy hétig.

Egyelőre nem akartam nagyon nyúzni magam, de azért valamilyen érdemi munkát csak magam mögött szerettem volna tudni.

500 méter bemelegítéssel kezdtem, majd 2*1.000 méter időmérés mellett döntöttem, az elsőt lazán, a másikat erőből úszva. Az 500 méterenkénti részidők: 8:24, 16:33, és 7:56, 15:47. Első napra ennyi elég is volt, most a lényeg a folyamatosságon és a távolságokon lesz.

A napi össztáv 2.500 méter volt.

Közvetlenül a verseny előtt sem foglalkoztam azzal, vajon mire leszek képes, próbáltam lazán kezelni a dolgokat, mintha nem is versenyezni jöttem volna, mondván, attól úgysem leszek jobb, ha szétizgulom magam azon, hogy hogyan tudnék olyan időket úszni, amelyeket még fel tudok vállalni. Az uszodába késve érkeztünk, éppen befejezték a bemelegítést, amely a 100 hát miatt volt sajnálatos, mert így a megérzésemre volt bízva, hány kartempó jön ki a zászlóktól a fordulóig. A két versenynap számai egyenletesen lettek elosztva, ami előny az előző versenyhez képest, bár Nyíregyházán tapasztaltam, hogy még rossz formában sem azon múltak az időeredményeim például vasárnap, hogy aznap négy számban is indultam.

Sajnálatos módon az egyébként sem nagy létszámú szenior tábor tovább csökkenését Békéscsabán is tapasztalhattam, a korcsoportomban a különböző versenyszámokban mindössze ketten-hárman voltunk. Mivel minden számomban a nyíregyházi időkkel neveztem, egyetlen egyszer sem kerültem az adott szám legutolsó futamába, amelyben  a legjobb időkkel nevezett nyolc versenyző indult.

Ezen a hétvégén is hat számot vállaltam, mindkét napra három jutott, szombaton az első az 50 méteres pillangóúszás volt.

Igyekeztem nem mélyen belegondolni a rajt előtt a részletekbe, csak felsorolásszinten átgondolni mindazt, amire különösen oda kell figyelnem: feszített testtartás a rajt előtt, erős csípőemelések, lapos delfinezés, a nem levegős kartempóknál lehajtott fej.

A rajtot jól elkaptam, úgy érzékeltem, hogy jobban is, mint a mellettem lévők, és elég jól éreztem magam a hossz nagy részében, pörgött a karom, megvolt a húzáserősség is. Aztán úgy 35 körül elkezdtem elgyengülni, és nagyon úgy tűnt, hogy kifulladok a végére, le is lassult a kartempóm, de valahogy sikerült mozgósítani a tartalékokat és még rendezett mozgással beütni a célba. Békéscsabán nagy eredménykijelző van az érkezési oldalon, egyből azt vizslattam, 35 másodpercnél nem sokkal rosszabb időben reménykedtem, de teljes megdöbbenésemre 33.65-öt mutatott a vekker (80,57%), amit alig akartam elhinni, és madarat lehetett volna fogatni velem, annyira örültem neki. Fogalmam sincs, honnan vettem ezt az időt elő, mert nem készültem külön a pillére, februárban alig pár száz métert pillangóztam. Lehet, hogy az 50 pillének nem tesz igazán jót, ha előtte bemelegítek, és jobb, ha azt hidegen úszom, fogalmam sincs, de egyelőre nem találok rá más választ, hiszen azt nem lehet mondani, hogy életem formájában vagyok. A korosztályomban háromból a harmadik lettem, 8 századdal elmaradva a másodiktól, de ez érthetően cseppet sem foglalkoztatott.

Ezt követően a 100 méteres hátúszás került sorra, amit úgy kezeltem magamban, hogy sokkal rosszabb időt biztosan nem fogok úszni, mint Nyíregyházán, de sokkal jobbat sem valószínű.

A rajt az időmérő paneles oldalon volt, én pedig semmit sem sejtve igyekeztem a jeladás pillanatában minél erősebben elrugaszkodni. Ettől lecsúszott a lábam a panelt takaró vastag műanyag "lepedőről", és gyakorlatilag állva maradtam... Azonnal megpróbáltam álló helyzetből kidelfinezni, de persze ez így közel sem lett olyan lendületes és hosszú sem, mint amilyen terveztem és tudok is. Persze ilyenkor nagyon nehéz visszazökkenni abba az agyilag nyugodt állapotba, ami a rossz rajt nélkül valószínűleg meg is lett volna, de azzal, hogy erősen koncentráltam az iránytartásra és a technikára, az idegességem végül is nem zavart be sokáig. A fordulónál nagyon izgultam, de az végül jól sikerült. A második hosszba már majdnem belehaltam, és érezvén, hogy ez már nagyon nehezen megy, igyekeztem minél hosszabbakat húzni. A vége felé nagyon sasoltam oldalt hátrafelé, hogy melyik kartempónál kell majd benyúlnom, ezért nem vettem észre, hogy eltértem a menetiránytól, így az utolsó előtti kartempónál belenyúltam az ujjaimmal a kötélbe, ami megállított... Ekkor pánikszerűen elkezdtem lábtempózni és előrenyúlni a karommal, hogy beérjek, ami végül meg is történt, de ezzel megint csak időt veszítettem. Ez egy nagyon amatőr futam volt számomra, kezdő hibákat vétettem, ami miatt két másodpercet biztosan elveszíthettem. Az időm 1:26.26 lett (74,69%), ami szűk egy másodperccel gyengébb a három héttel ezelőtti alapidőmnél.

A szombati utolsó fellépésem a 100 méteres gyorsúszás volt. Normálisan nem lett volna bennem aggodalom emiatt, hiszen úsztam már nagyon jó időt nem igazán jó formában is, és csalódtam is akkor, amikor a nagy várakozásaim megalapozottak voltak.

Most csak annyit tudtam, hogy nem fog igazán jólesni a táv, mert egy jó időhöz még nem vagyok elég erős, de nagyon meglepett volna, ha a nyíregyházihoz hasonlóan borzalmas időt érek el. Az első hosszt keményen meghajtottam, de már a forduló sem volt olyan erőteljes, mint kellett volna, ezért egyre nagyobb lett a nyomás a búrámban, hogy kihajtsak magamból mindent, hogy elkerüljek egy rossz időt. A második hosszon már tényleg minden tartalékot mozgósítottam, és szerencsére nem mentem át erőlködésbe olyan szinten, hogy az a technika kárára ment volna, és a húzáserősségem is szinten maradt. Így ez a százas 1:06.48 lett (84,47%), ami teljesen elfogadható idő, sőt, 6 századdal jobb is annál, amit egy éve itt úsztam, akkor, amikor a máig fennálló 400 gyors egyéni csúcsomat is elértem. A különbséghez azért hozzátartozik, hogy amíg tavaly emiatt nagyon csalódott voltam, és nem értettem, miért csak ilyen gyenge időt eveztem össze, addig most ez teljesen rendben volt, mert tudtam, jobbra jelen pillanatban semmiképpen nem vagyok alkalmas.

Bár eddig minden versenyen minden alkalommal rendelkezésre álltam a csapat számára a váltókhoz, ezúttal nagyon kevés késztetést éreztem ehhez, így lemondtam a szereplést, és megtehettem, mert volt, aki tudott pótolni. Nem tervezem, hogy máskor is így tegyek, de most kifejezetten jólesett, hogy az egyéni számaimat letudva nem kellett már többet úsznom.

Vasárnap már odaértünk a bemelegítés vége előtt, ami szempont volt, mivel azért a 400 méteres gyorsúszásnak nem illett volna hideg tagokkal nekiesni. Próbálgattam az 50 hát rajtját is, szerencsére ez már a panelokkal ellentétes oldalról indul, ahol a csempékről nem nagyon akart lecsúszni a lábam és ez megnyugtató volt. A laza gyors hosszok közben rossz előérzetem volt, nem tudtam elképzelni, hogy zsinórban négy darab legalább 1:25-ös százat le tudjak nyomni, még mindig nagyon edzetlennek éreztem ehhez magam. Nyilvánvalóan taktikáról sem volt érdemes gondolkodnom.

Egy nagy ugrás, majd első érzetre megpróbáltam visszavenni a nagy lendületből, de aztán villámgyorsan rájöttem, hogy szó sem lehet arról, hogy visszavegyek, mert nem úszok gyorsan, csak ez is nagy erőfeszítésnek érződik, és ha lassítok, az elveszített időt már nem fogom tudni visszaszedni a táv második felében. Az első száz után visszafele néztem az egyik levegővételnél, és azt láttam a kijelzőn, hogy 1:21-re fordultam (ezt egyébként rosszul láttam, de utólag azt mondom, nem baj...). Ettől egy picit bepánikoltam, hiszen ilyen gyengén még Nyíregyházán sem kezdtem, arról nem is beszélve, hogy amikor jó időket úsztam, 1:14-1:16 között volt a nyitó százasom. Nagyobb erőbedobásra váltottam tehát, amit viszont hogy bírjak, meg kellett nyújtanom a kartempókat, hogy minden lehetséges izmot kihasználjak a sebesség tartásához. Így mentem egészen háromszázig (többször már nem néztem fel a részidőmre), amikor már mindent bele kellett adnom, de tartalékom nem maradt, így egy nagy szenvedés volt a befejező két hosszom. Hajrázni sem maradt erőm, becsaptam a célba és nagyon tartottam attól, hogy valami nagyon szomorú dolgot látok majd a táblán... Nagy megkönnyebbülés volt meglátni az 5:32.90-es időm (80,26%), ami még az állapotomat és az előzményeket figyelembe véve is elfogadható volt számomra, legalábbis ahhoz, hogy gyorsan el tudjam felejteni, hogy ezen a versenyen 400 gyorsot is kellett úsznom... Mert nem volt valami élvezetes dolog, az biztos. Érdekesség, hogy míg 50 pillén 8 századdal előztek meg, most a 400 gyorson 11 századdal, ami kifejezetten balszerencsének mondható, de ezzel nem sokat foglalkoztam, mert tudom, ha majd tényleg formában leszek, ennél sokkal jobb időkre leszek újra képes. Csak a jó időim érdekelnek igazán mások relációjában, a rosszak majdnem mindegy, mit érnek összehasonlításban, hiszen nem leszek attól boldogabb, ha mások is bénáznak. 

Emlékszám lévén teljesítmény százalékos kiértékelés is készült, melyben eléggé a középmezőnybe ékelődve vagyok megtalálható.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Teljesen abban a hitben éltem, hogy hátúszás következik, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő futamoknál a rajtkőről indulnak a víziemberek. Több úszó és a kinyomtatott versenyprogram együttes erővel tudtak csak meggyőzni arról, hogy most az 50 méteres gyorsúszás van soron, így sietve összekaptam magam és vártam, melyik futamban és melyik rajtkőhöz szólítanak...

A kimondott célom most már jó ideje a 29 és fél másodpercen belülre kerülés volt, akár csak egyetlen századdal is... Már csúsztam le erről egy, két és legutóbb nyolc századdal is, tehát ott voltam a tűz közelében, de mindig hiányzott egy pici... De most megint nagyon akartam, hogy meglegyen.

Annyira koncentráltam a rajtra, hogy elfelejtettem nagy levegőt venni az elugráskor a minél hosszabb levegő nélküli úszáshoz. Így máris a negyedik kartempónál muszáj volt levegőt vennem, utána viszont olyan keményen toltam, ahogy csak ment, és csak félpálya után cseréltem a gázt, innentől viszont már kettessel nyomtam végig. Egyéni 50 métert ennyire még sosem bírtam erővel, egy picit sem gyengültem el, mire jött a panel, úgyhogy fogalmam sincs, hogy tudnék ennél jobb időt úszni akár sokkal edzettebben is. Nagyon kíváncsi voltam, és... 29.49 (81,80%), hihetetlen... Éppen az az egy század volt meg, ami nekem a tökéletessel volt egyenlő abban a pillanatban! Ez volt a második egyéni csúcsom ezen a hétvégén, és még volt egy versenyszám hátra.

Ez is emlékszám volt, itt már viszonylag elől végeztem a listán, pedig ha valami nagyon nem vagyok, hát sprinter típus biztosan nem...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szó szerint hátra, mert az 50 méteres hátúszás zárta a versenyhétvégét számomra, amelyen a leginkább volt mit javítani, hiszen a legutóbbi két alkalommal nemhogy a 37 másodperchez nem közelítettem, de simán megmaradtam 38-on kívül, ami azért elég gyenge teljesítmény még magamhoz képest is, pláne a korosztályom általános mezőnyére nézve...

Jókor és jól elrajtoltam a csempés falról, erősen el tudtam rugaszkodni és a szükséges hosszú kidelfinezés is rendben volt. Inkább hosszú és erős húzásokkal úszok még mindig 50-et is, nem merem úgy igazán felpörgetni a karom, mert félek, hogy szétesik a mozgásom és a még egyébként sem egyszerű iránytartásomat is bizonytalanná tenné. Jó futamba kerültem, a szomszédos pályák is nagyon hajtottak, ettől még az is kijött a húzáserőmben, amit talán egyedül úszva nem is tudtam volna mozgósítani. A benyúlás most sem volt az ideális, de sok időt ezúttal nem veszítettem, a vége 37.41 lett (78,12%), amely az ezen a versenyen elkövetett harmadik egyéni csúcsom: közel egy másodpercet javítottam a korábbi 38.39-en. Ez volt egyébként szenior versenyeken az ötvenedik rajthoz állásom standard 50 méteres medencében az egyéni számokat illetően.

A hétvége összességében is kitűnő hangulatban telt, lelkileg ezúttal teljesnek éreztem magam. Egyedül a szerény csapatlétszámunk és általában az enyhén foghíjas mezőny árnyalt valamit a képen. Az időimről szólva egyrészt hihetetlenül fel vagyok dobva, hogy újra egyéni csúcsokat úsztam (főleg a pille ért teljesen váratlanul, de a hátnak és a gyorsnak is nagyon örültem), másrészt viszont a 400-as időm és főleg a közben átélt nagy szenvedés rámutatott, hogy az igazán jó állapotot csak a középtávú idők jelezhetik, amelyektől most még mindig elég távol vagyok. De legalább elindultam...

Ma egy be nem tervezett esti rövid csobbanást követtem el, de már olyan közel vagyunk a versenyhez, hogy inkább csak egy átmozgató jellegűben egyeztem ki magammal.

200 méter laza bemelegítés, 200-200 méter váltott hát-gyors, hát-pille, majd újra hát gyors, illetve 200 méter laza és sprint gyors volt az adag. Mindebből csupán a pillének adtam oda magamat.

A napi össztáv 1.000 méter volt, 200 méter hátúszással és 100 méter pillangóval.

Az egy héttel korábbihoz hasonlóan most szombaton is összejött egy hajnali csobbanás. A terv egy Balaton-átúszás táv volt, az előirányzat pedig 1 óra 25 perc.

Ma reggel nem voltam életérzésben a topon, nem voltam kialvatlan, mégis olyan nyúzottan, kicsit betegség-érzéssel nyomultam le ázni már szinte menetrendszerűen.

400 méter bemelegítés, majd újra ennyi, de ezúttal már teával és 8-as levegő-laza hosszok kombinációjával. Itt egyértelműen kiderült, hogy nem vagyok valami bíztató állapotban, mert ahogy a napokban a 14-es és a levegő nélküli hosszokat is gond nélkül bírtam, úgy most a 8-asokat is alig éltem túl.

Ezt 400 méter nyugodt kesztyűzéssel muszáj is volt lelazítanom, majd azért csak toltam még egy, a fentivel megegyező 8-as etapot, szintén teával.

Ezután úgy éreztem, lassan ott járok, amennyi még nem esik kifejezetten rosszul, úgyhogy még 400 métert megtoltam iramból tenyérellenállással, de tovább már tényleg nem gyötörtem magam és 200 lazával kivezettem magam a vízből.

A napi össztáv 2.200 méter volt.

Egy kis előre nem tervezett esti mozgásra volt ma lehetőségem, ami edzésnek is csak nagy jóindulattal mondható.

200 méter bemelegítéssel és 200 méter pille-háttal kezdtem, 50 méterenként meg-megállva, hiszen minden hosszba adtam erőt rendesen, mivel a technikai csiszolatlanság miatt - is - számomra mindkét úszásnem fárasztó.

Ezután 400 méter TEA úgy, hogy a teljes hosszos levegő nélküli és a sprint hosszokat váltogattam, majd még 200 méter kevésbé gyötrő laza és sprint váltogatás, ezúttal már kesztyű nélkül, végül 200 méter levezetés zárta a napot.

A napi össztáv 1.200 méter volt, 100-100 méter pillével és háttal.

A mai edzésre az elmúlt alkalmakhoz hasonlóan szintén jó hangulatban került sor, elkezdtem szívesen lejárni úszni, és jól is esik egy kis hajtás.

200 méter bemelegítés, majd 550 méternyi 4-14-4-es oxigénpiramis. Nagyon jólesett, bár a 14-es levegős hosszokat éppen hogy túléltem (14 levegő annyit tesz nekem a 25 méteresben TEA-val, hogy induláskor és közvetlenül a szemközti bukóforduló előtt veszek levegőt). A piramis csúcsától elkezdtem izomból is tolni, hogy ne csak a tüdőt dolgoztassam.

Ezt követően 200 méter laza, majd újra egy 550-es teás piramis, amelyet 100 méterrel lazítottam le.

"Különlegessége" a mostani edzéseimnek, hogy nem járok már ki közben szaunázni, és csak a mindenképpen szükséges pihenőt töltöm el a medence végénél, nem pihenem ki magam teljesen. Ez lenne mondjuk a normális, de nálam az elmúlt hosszú idők során nem volt az...

Egy rövid sorozattal zártam ezt a nem túl hosszú edzést:

4 * 100 méter, szintidő: 1:20, indulási idő: 1:35
1:19
1:20
1:21
1:20

A végén volt még 100 méter levezető.

A napi össztáv 2.100 méter volt.

Februárban egy versenyen és tíz edzésen összesen 25.450 métert úsztam. Ebből a pillangó 450, a hátúszás 3.050, a gyors pedig a maradék 19.950 méternyi volt. Tenyérellenállással 10.400 métert úsztam, emellett volt még 250 méter egyhosszos sprint, és összesen 1.200 méternyi időmérés. Ez is árulkodik az intenzitásról...

A versenytávok 950 métert tettek ki (6 egyéni és 2 váltó versenyszám).

A nyíregyházi versenyt első gondolatra jobb lenne elfelejteni, bár egyrészt ez szinte lehetetlen, másrészt pedig ha ennek emléke sem mozdít el a szinte a magmáig érő gödörből, akkor mi?... És igazából nem is akarom elfelejteni, eleve Békéscsabára is a Nyíregyházán teljesített időkkel neveztem, amellett, hogy ez így korrekt, hiszen most ennyit tudok, semmi sem garantálja, hogy ott jobban fog menni. Bár azért tudom, hogy mintha egy kicsit a hónap vége már más lett volna, mint a korábbi hónapok, de ez még nem jogosít fel semmilyen megalapozott reményre a tekintetben, hogy jobb időket is fogok úszni legközelebb.

Nagyon nyugtalanított, hogy a hétvégén is kellene találnom egy időpontot, amikor tudok úszkálni egyet, különben a most végre beindult gépezetnek túl sok pihenő lenne az a 4-5 nap, amely a következő edzésig eltelne. Végül is a szombat hajnal-reggel megfelelőnek tűnt, így ezt nem is hagytam kihasználatlanul.

200 méter bemelegítés, 1.000 méter laza kesztyűzés, majd ugyanez már fokozott iramban. Aztán jött 200 méter hátúszás-hátlábazás, majd ismét kétszer 1.000 méter teával. Az elsőnél még közepesen laza iramban úsztam, a tempószámot próbáltam a 25-ös medencében 15-ön tartani, így az első kilométer csak 18:10 lett. Utána már egy kicsit az iramra is odafigyeltem, bár ez az ezres már nem igazán esett jól, 16:23.es idővel fogtam partot. A legvégén 200 méter levezetőt úsztam, így a napi össztáv 4.600 méter lett, benne 200 méter hátúszással.

Bár a végére a reggeli hiánya okozta vércukor-elégtelenség kivette a karomból az erőt, mégis nagyon jól éreztem magam, hasznos volt ez az edzés a testemnek és a lelkemnek egyaránt.

Persze hogy valójában mennyire hasznos, az nem most fog kiderülni, és nem csak ettől az alkalomtól függ.

Csak egy napot kihagyva, ma egy viszonylag egyszerű edzésen zuhantam túl:

500 méter iramos bemelegítés után egy kilométert úsztam szintén jó iramban tenyérellenállással, majd ugyancsak kesztyűvel úsztam egyet időre is: ez 14:59 lett. Nagyon kellett küzdenem a 15 percért, mert már 400-nál kint jártam a 6 percből, de az utolsó 300 méteren visszahoztam magam a meccsbe, így végül éppen hogy, de összejött. Bár ez TEA-val volt, még így sem tudom, utoljára mikor úsztam 15 percen belüli ezret - igaz, csupasz kézzel ettől alighanem jócskán elmaradtam volna.

A végére még 500 méter kesztyűs, végig 6-os levegős iramúszás maradt, amitől végképp a jól végzett munka érzése járt át.

A napi össztáv 3.000 méter volt.

Egy nap pihenő után már nem bírtam ki víz nélkül és letoltam az arcomat a folyadékhoz.

A helyzet a következő: kiderült, hogy soha nem látott irgalmatlan mélységbe süllyedtem a teljesítményem alapján, és ebből nem lesz egyszerű kikecmeregni, innen nem egy kéthetes hajtás visz fel újra a jó idők közelébe. A békéscsabai verseny három hét múlva lesz, azaz az edzésekre fordítható bő két hét semmiképpen nem lesz elég ahhoz, hogy újból ambíciózus céljaim lehessenek a standard medencés számokat illetően. Éppen ezért már a következő esemény, az április 17-i Cetrend 10 km-es versenyre való alapozó felkészülést kezdem meg elsősorban érdemleges napi össztávokkal, de még a békéscsabai versenyre is hasznos gyakorlatokkal.

A nyíregyházi sokk után ma először egy kicsit más volt vízreszállni, mint máskor. Már a csobbanás előtt éreztem, hogy ez most egy kicsit más, de hogy mennyire, azzal még korai érdemben foglalkozni.

2.000 méter iramúszással kezdtem, a második felét tenyérellenállással. Nehezen melegedtem bele, de idővel egyre jobb iramot tudtam magamnak diktálni, ezért nagyon jólesett. Ezután 100 méter folyamatos hátúszás, ugyanez csak lábtempóval, és 35 méter 2-8-2-es oxigénpiramis. Mivel ezt szédelgés nélkül úgy is túléltem, hogy a 8-as utáni hosszokat egyre jobban megnyomtam, vállalkoztam rá, hogy 300 métert ússzak folyamatosan úgy, hogy az egyik hossz laza kettes levegővel, a másik pedig szintén lazán, de levegővétel nélkül működjön. Itt már majdnem kiköptem a tüdőmet, de csak kibírtam a dolgot. Ezt követően sem hagytam abba a tüdőm gyötrését, és üssük addig a vasat, amíg meleg mottóval egy újabb 350 méternyi 2-8-2-as partit játszottam. Ezúttal már sokkal elviselhetőbb volt a 8-as levegős 100 méter, mint az elsőnél.

A napi össztáv 3.200 méter volt, 200 méter hátúszással.

A semmiből érkezve ez kezdetnek jó.

Egy hosszú utazás után egy jó hangulatú verseny elé néztem, amely azonban sok szorongással járt, hiszen semmilyen okom nem volt a legkisebb magabiztosságra sem. Előzetesen nem tudtam, hogy mire számíthatok, mit értek az elmúlt hetek úszkálásai: a gyulai formámhoz képest romlottam-e, vagy legalább tartottam a szintet, esetleg valamelyest erősödtem? Most jött el az idő, hogy ez feketén-fehéren kiderüljön. Sőt, mivel minden korábbinál több, összesen 6 versenyszámban neveztem, így esélyem sem volt arra, hogy ha egy-egy számban össze is jönne valamiféle csoda, ez zsinórban ennyiszer megtörténjen.

A szombat első versenyszáma az 50 méteres gyorsúszás volt. Tudtam, ha ezen a versenyhétvégén a klasszikus számaim közül ez az egyetlen, amelyben egyéni csúcsot úszhatok, ezért alaposan átgondoltam az egész futamot, nehogy valamit elrontsak közben és a lehető legjobbat hozzam ki magamból. A rajtra is jól reagáltam, a medence fele körül vettem először levegőt, aztán toltam, ahogy csak bírtam, és a benyúlás is viszonylag jól sikerült. A kézi időmérő kecsegtető időt regisztrált, de elektronikus szerint végül is 7 századdal gyengébbet produkáltam, mint az eddigi legjobb. Sajnáltam nagyon...

A nap másik egyéni száma a 50 méteres hátúszás volt, aminél szerettem volna 37 másodperc környékén landolni, de mindenképpen 37-el kezdődő időt úszni. A rajtom itt is jó volt, a vízáttörésemnél viszont időt veszítettem, majd egy kicsit kapkodós lett a mozgásom, és rájöttem, hogy a melegítésnél csak a fordulóhoz szükséges kartempókat számoltam meg a zászlókat követően, a benyúláshoz viszont nem tudom, mennyit kell majd még úszni... 35 méter körül fel is néztem oldalt, hogy mennyi van még hátra, de a nagy csapkodásban rövidebbnek tűnt a dolog, mint amennyi még hátra volt, ráadásul a zászlókra el is felejtettem odafigyelni, így a következő felnézésnél - 7-8 méterre a faltól - már időt is veszítettem a tájékozódással, majd a benyúlásom sem sikerült: az egyik kezemmel még éppen nem értem el a falat, a másikkal viszont a kézfejem oldalát csaptam oda... Tökéletes ötven volt... Nem is csoda, hogy még a hódmezővásárhelyinél is gyengébb időt mértek.

A nap végén szokás szerint még egy 4*50 méteres gyorsváltóbeli fellépésem is volt, ahol befutóemberként először esett meg velem, hogy váltóban nem esett jól az 50 gyors. Annyira gyengének éreztem magam közben, hogy majdnem feladtam, rettenetesen elfáradtam, a váltónk pedig nehezen minősíthető 2:09-el ért célba. Ekkor a holnap reggeli 400-ra gondolva igencsak elkapott a félelem, pedig ha tudom, mi történik... De szerencsére nem tudtam még...

Miután a csapattársakkal a szállásként választott panziót véletlenül majdnem felgyújtottuk, egy nagyon nyugtalan és rossz álmokkal teli éjszakát követően a tavalyihoz hasonlóan erős fejfájásra ébredtem, ami több raklapnyi gyógyszer rohamát is sikeresen visszaverte. Szerencsére még az elviselhetőség határán maradt, így kénytelen voltam ép ésszel szembesülni azzal, hogy a hétvége legnagyobb próbatétele előtt állok.

A 400 méteres gyorsúszás előtt sok mindenről nem kellett gondolkoznom, taktikáról nem lehetett szó, mert nem volt mire építenem.

Az első hosszon nyugodtan, hosszú, de viszonylag erősnek ható húzásokkal mentem, ám feltűnt, hogy a mellettem úszók már az első ötvenen jelentős előnyre tettek szert. A különbség olyan nagy volt, hogy biztosra vettem, ezt az iramot lesz, aki nem fogja tudni tartani a vége felé, nekem majd ott lesz esélyem a felzárkózásra. Végül is a további hosszok során mentem, ahogy csak tudtam, de lassan már csak visszafelé úszó embereket láttam, előttem már nem volt senki, olyan különbségek alakultak ki... Ekkor már kezdett gyanús lenni a dolog. A vége felé mindent kiadtam magamból, jól belehúztam, és biztos voltam benne az utolsó hossz előtt, hogy itt nagyon sokan magukhoz - és a nevezési idejükhöz - képest igen remek időket úsznak. Aztán amikor becsaptam a célba és a kézi időmérő elmondta a helyzetet, olyan sokkhatás ért, hogy az még a tavalyi csongrádi döbbenethez sem volt fogható: 5:47.

Éreztem, hogy ezzel az idővel valami fantázián is túli mélységbe zuhantam, ez olyan elképesztően rossz eredmény, ami gyakorlatilag összehasonlíthatatlan bármilyen korábbi teljesítményemmel. Sokáig csak ültem a tanmedencében és néztem ki a fejemből, de elég hamar rájöttem, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy minél hamarabb elfogadom azt, hogy én erre az időre vagyok képes és nem arra a 20 másodperccel jobbra, amelyet egy éve ugyanitt úsztam, vagy az 5:20-as, szintén közel egy éves békéscsabai időmre. Én most nem egy ereje teljében lévő, 77 kilós, a legjobb időkért keményen dolgozó szenior úszó vagyok, hanem egy 84 kilós kövér disznó, aki ráadásul lusta és nem kellően motivált, és nekem most ez a sorsom, és kész.

Oké, lépjünk tovább, mert mindjárt a nyakamon a 100 méteres hátúszás. Ez debütáló szám nálam, így szerettem volna egy korrekt alapidőt úszni. Átgondoltam az 50 hát hibáit és igyekeztem jobban odafigyelni a medencére úszás közben, és ezt segítette is a 100 méter nyugodtabb irama. Jól sikerült a rajt, a kidelfinezés, az első hossz is, jó volt a fordulóm, de a végén nem mertem már nagyon csapkodni, inkább a pontos benyúlásra koncentráltam, ami most szépen ki is jött. Nem találtam sok hibát a mozgásomban, amit le tudtam volna faragni, úgyhogy az időm a pillanatnyi állapotomhoz képest a legjobbhoz közelít. Elsősorban erőnlétileg fogok tudni javítani ezen, és remélem, hosszútávon a technikám is javul még legalább valamelyest.

Mivel rá kellett hangolódnom a hátra az imént, és az időm elfogadható lett, ez kissé tompította az iménti döbbenetemet és elvonta a figyelmemet, főleg, hogy gyors egymásutánban jöttek a számaim. Először az 50 méteres pillangóúszás.

Ez akármennyire is sprintszám, ahol elvileg nem kellene annyira éreznem az edzetlenséget, mert olyan gyorsan véget ér, mégis megfigyeltem, hogy az egy hossz pillénél kizárólag akkor tudok jó időt úszni, ha az edzettségem is megfelelő. Most már az elején éreztem, hogy nemhogy nincs bennem erő, lehet, hogy teljesen összeesek a végére. Csökkent a húzóerőm, megnyúltak és lelassultak a tempóim, egy kínszenvedés volt az egész, össze is jött a minden eddiginél rosszabb időeredmény.

Ennyi csalódás után érthető, hogy az utolsó egyéni számban, a 100 méteres gyorsúszásban még szerettem volna rendesen helyt állni, hogy legalább egy picit megnyugodjak. Ennek megfelelően érzésem szerint jól kezdtem az első hosszt, és bár a forduló kissé lomhán sikerült és nagyon kellett szenvednem a második hosszon is, de úgy éreztem, talán kiszenvedtem a kitűzött célomat, az 1:07-en belüli időt. Villámcsapásként ért a "hír", hogy elképesztően borzalmas, "történelmi" időt úsztam, és elég sokáig tartott, míg agyilag össze tudtam párosítani ezzel az 1:08-al saját magamat. Az erőnlétemre nézve első pillantásra kissé megtévesztő lehetne, hogy Toldi Miklós előtt végeztem, mert ez azt jelentené, hogy innen van még lejjebb is, de ezt a helyzetet most már végképp a mélységek mélységének érzem.

Még egy 4*50 méteres vegyesváltóban is le kellett nyomnom egy hosszt, és bár most sokkal jobban bírtam, mint az előző nap, örültem, amikor a medence végére értem, hogy ma már nem kell többet úsznom...

Huhhhh, nem tudom, hogy mióta úszom, történt-e velem ennél ledöbbentőbb dolog, de ez a vasárnapi nap egyszerűen elképesztő volt. Még szerencse, hogy 100 háton nem volt korábban időm, mert legalább van egy kakukktojás is, de a másik három számban életem legbotrányosabb időit nyomultam, 400-on különösen elképzelhetetlen volt számomra, hogy belátható időn belül - értsd: a következő 10-15 évben - bármikor is 5:47-et úszok. Nesze neked 5:30-as szégyenhatár...

Most nincs semmilyen elhatározás, csak egy kis nyugalom, aztán majd meglátjuk, merre mozdulok el.

Egy rövid esti mozgásra volt még lehetőségem, utoljára a hétvégi verseny előtt.

200-200 métereket úsztam először egy, majd két, végül négy hosszonként váltva gyorson és háton. Ezt követően volt még 200 méterem pille-gyorsra és 200 méter levezetésre.

A napi össztáv 1.000 méter volt, 100 méter pillangóval és 300 méter hátúszással.

Nem tudom, mit hoz a hétvége, de úgy igazából a 100 háttól és még inkább a 400 gyorstól tartok. Ez utóbbin tulajdonképpen a lehető legkisebb elvárással megyek Nyíregyházára: szeretnék a tavalyi csongrádi eredményen belül úszni, ami messze a leggyengébb volt eddig (5:35). Ez talán sikerülhet, bár elég neccesnek érzem, nagyon ki kell, hogy jöjjön a lépés, hogy ez gond nélkül meglegyen. Nem mertem ugyan mostanában lemérni az usziban, mit tudhatok, de reménykeltő visszaemlékeznem a tavaly novemberi hódmezővásárhelyi versenyre, ahol szintén nagyon rossz formában csak kifacsartam magamból egy 5:28-at.

100 gyorson 1:07-en belül szeretnék maradni, ami szintén egy elég visszafogott célkitűzés, 50 gyorson és méginkább 50 háton az egyéni csúcs a cél, 50 pillén pedig egy közepes idő - 35,5 mp körül - már elégedetté is tenne.

Meglátjuk nem sokára...

Ma egy kicsit többet úsztam, mint általában, de ez csak mennyiségileg volt több, hasznosságban megint nem tudom őszintén mondani, hogy többet is jelentett volna.

500 méter bemelegítés után ugyanennyi TEA, majd 200 méter iramúszással melegítettem újabb 200 méter időmérésre, ami meglehetősen gyatra lett (2:50), pedig ezen csak hajrázással szépíthettem volna 1-2 másodpercet, ma nem volt bennem több ennél.

Utána 200 méter lazaság, 400 méter hát-gyors, ugyanez TEA-val, majd 350 méter 2-8-2-es oxigénpiramissal, és ez kesztyűvel is megismételve. Alig bírtam a 8-as levegőt, rövidültek a húzásaim is, pedig törekedtem arra, hogy ne így legyen, de hát a tüdőm...

A napi össztáv 3.000 méter volt, 400 méter hátúszással.

Most kicsit besűrűsödtem, nem tudom még, hány alkalmam lesz úszni Nyíregyházáig, de félek tőle, hogy ez lesz az egyik utolsó.

400 méter bemelegítéssel kezdtem, ezután 200 méter hátláb-gyors jött. A lábazás eléggé fárasztó, legalábbis ha erőt is beleadok, ezért nem ártana gyakrabban csinálnom, mert 50-en ha nem is fogy el, 100-on már eléggé széteshet a mozgásom, ha elfogy a lábamból az erő. Érdekes, mert nagyon hasonlónak tűnik a lábazás a gyorshoz, mégis sokkal fárasztóbbnak érzem, mint hasra fordulva.

Ezután 100 méter lazítás, majd 350 méter "oxigénpiramis": folyamatos úszással 50 méterenként váltott 2-4-6-8-6-4-2-es levegővételű gyors. Nagyon érződik tőle, hogy a tüdőmmel mi újság: a 8-asnál már a bőrömmel is levegőt akartam venni. Viszont utána, visszafelé lépkedve sokkal jobban esett a 6-os és a 4-es is, ezeket már keményen meg is toltam. Kis szusszanás, majd tenyérellenállás fel, és ugyanezt megismételtem kesztyűben is, jól is esett, hasznosnak is éreztem.

A napi össztáv 1.500 méter volt, 100 méter hátúszással.