A hétfő reggeli edzést követően napközben elkezdett fájni a gyomrom, émelygés és általános elgyengülés lett úrrá rajtam, nagyon rosszul éreztem magam. És ez másnap sem múlt el, az egész kedd tulajdonképpen a túlélés jegyében telt, teljesen elment az életkedvem. Szerdán már kezdtem magamhoz térni valamelyest, de a hirtelen mozdulatok és a hajolás még szédüléssel járt, úgyhogy a tervezett heti edzéseimnek lőttek, így gyakorlatilag a múlt heti szegedi nyíltvízi 4 km volt az egyetlen normális támasztékom az almádi és a fűzfői versenyre.
Szombat reggel Balatonalmádiban folytatódott a napok óta tartó napos és nagyon meleg idő. A kilátástalan fizikai állapotomra "alapozva" megpróbáltam agyilag valamelyest felspannolni magam a kiírthoz képest fél óra késéssel indult versenyre. Ez annyiból állt, hogy rávettem magam egy erősebb tempóra, mint amennyihez elég bátorságom lett volna alapból, és megpróbálni ezt lehetőleg a végéig kihúzni. Tudtam, hogy ez vagy a nagyhalállal, vagy jobb esetben csak a végkimerüléssel lesz egyenlő, de azt is, hogy nem sok minden van, amit veszíthetek... Ezen a versenyen két éve voltam először és mindeddig utoljára, akkor kifejezetten jó erőállapotban, de igen cudar körülmények között (a komoly hullámzás az iránytartást és a sebességet, a délutáni napsütés pedig az utolsó száz métereken a tájékozódást nehezítette meg nagyon) a korcsoportom hét résztvevőjéből a második helyen értem célba 35:26-os, tárgyilagosan nézve elég borzalmasnak számító idővel (egy nappal később az egy km-el hosszabb távhoz nyugodt időben kevesebb mint 10 perccel volt csak többre szükségem).
A part közeléből indulva az első fordítóbójáig nagy tülekedés volt, de ahogy szoktam általában, viszonylag gyorsan kikerültem a húsdarálóból. Igaz, a bója után kissé kisodródtam balra, de aztán a parttal párhuzamosan, a táv túlnyomó részén zavartalan vizen nyomulhattam. Picit hullámzott csak a víz, egyszer-egyszer volt csak zavaró, de nem lehetett különösebb okom a panaszra. Az iránytartásommal főleg az első kilométeren gondok voltak, többször szokatlanul durván eltértem az egyenestől viszonylag kevés idő alatt is, és csak sok próbálkozással normalizálódott a helyzet. A mozgásom végig erőtlen volt, a húzásaim hosszát próbáltam a végtelenségig nyújtani, hogy minden izmot megmozgassak az iram érdekében, de ez csak vészmegoldás volt, az erő mindvégig hiányzott belőlem. Még azzal sem tudtam semmit kezdeni, aki ugyanolyan tempóban úszott körülöttem, egész egyszerűen szenvedtem... A végén semmit sem tudtam hozzátenni az iramomhoz, nem tudtam hajrázni, pedig kiúsztam magam alaposan. A kódleolvasással egy kicsit bénáztak az én hibámból, de az a néhány másodperc végül semmit sem befolyásolt, legfeljebb azt, hogy még a két évvel ezelőtti időmet sem értem el.
Abszolútban a 261 célbaérkezett közül a 19., a férfiak között 146-ból a 12., a korcsoportomban (1971-75 között születettek) pedig 18-ból a második lettem. Az első helyezett olyan időt úszott, mely a legjobb formámban is óriási kihívás lett volna.
Dobogóra állhattam hát idén is, az érmeket Zubor Attila adta át, de az biztos, hogy egyrészt nincs igazi értéke a szememben ennek az éremnek, másrészt viszont szerencsére a barátaim közül többeknek is tapsolhattam, akik nálam ezt sokkal jobban megérdemelték.
