A tegnapi borzalmas, 18 percet megközelítő kilométer-átlag után mindenképpen javulást vártam magamtól 3 kilométeren.
A pálya idén ismét a fűzfői öblön keresztül vezetett, szerencsére a tavalyi csak kivétel volt, amikor a kiszámíthatatlan szélviszonyok miatt tisztán Almádiban került kialakításra. Tudtam, hogy idén a közelébe nem érek a két éve, szintén a standard pályán úszott legjobb időmnek (45:08, ezzel 24-ből a harmadik lettem a korcsoportomban), de legalább a 48-49 percet szerettem volna valahogy elérni.
A mezőnyben a létszámhoz képest viszonylag szép számmal jelen voltak általam ismert felnőtt és szenior versenyzők, közülük néhány nagy név is. Ahogy éveken át figyeltem őket és javultak az időim, és bár mindig is nagy volt velük szemben a lemaradásom, de azért csípkedtem le a másodperceket, perceket ebből, most minden korábbinál messzebb éreztem magam tőlük. De ez még hagyján, nem ők voltak az egyetlenek, úgy éreztem, a mezőny további jelentős részének is ki vagyok szolgáltatva.
A rajt utáni helyezkedésem még sosem sikerült ilyen rosszul. Valahogy bekerültem a sűrűjébe, és egy jó ideig nem találtam a kiutat. Lassítani nem akartam, de attól is féltem, hogy valakitől kapok egy nagy kokit vagy hasbarúgást, és akkor lőttek az egész versenynek. Aztán ahogy szerencsére oszlott a felhő, egyszer csak feltűnt mellettem egy ismerős sapka: Lilla barátom és csapattársam tolta a vizet velem szinte teljesen azonos sebességgel. Láttam, hogy viszonylag sokat ad bele, ebből arra következtettem, hogy jó erőben van és mivel én védekezésképtelen vagyok, valószínűleg meg is fog előzni a végelszámolásban. Tudtam, hogy ha féltávig elmegy legalább 3-4 testhosszal, akkor azt már nem fogom tudni behozni.
Arra figyeltem, hogy egy olyan állóképesség híján, amelyre bármilyen taktikát is lehet alapozni, az egyetlen lehetőségem, hogy viszonylag elfogadható sebességet tudjak tartani, az az, ha a maximálisra növelem a húzáshosszaimat, minden izmot megmozgatva és a lehető legjobban elosztva rajtuk a terhelést. Bár eddig is ezt tettem, de most aztán végképp csak a saját iramomat voltam képes úszni, senki nem tudott inspirálni egyszerűen azért, mert nem voltak mentálisan megmozgatható tartalékaim.
Lillát körülbelül egy kilométerig tudtam kontrolláltan tartani, addig hol feljöttem rá teljesen, hol elment fél-egy-másfél testhosszal. A táv közepe felé közeledve azonban már folyamatosan és bőven előttem volt, egyes pontokon úgy éreztem, már nem is kell rá figyelnem, mert kikerült a képből, én pedig nem is próbáltam vele menni, csak a saját úszásomra figyeltem.
Még a rajt előtt sajnos túl későn és túl sokat reggeliztem, és tudtam, a táv első részében emiatt még akkor sem kapcsolhatok erősebb fokozatba, ha azt egyébként fizikailag bírnám. Félórához közeledve még mindig eléggé zavart a gyomortartalmam, ezért úgy döntöttem, kortyolok egyet-kettőt a tóból, hátha az lejjebb nyomja a tápot, és ez viszonylag jót is tett velem. Ezután nagyjából két kilométer körül, még nem látva a part felé fordító bóját sem, elhatároztam, hogy "elindulok". Ez az iramváltás kissé kockázatos dolog volt, ezután nagyjából két percenként volt olyan érzésem, hogy végem van, de valahogy mindig sikerült ezeken a holtpontokon átesnem és stabilizálnom a sebességem. Ekkor elkezdtem érezhetően felúszni Lillára, és közben három embert, aki körülöttünk úszott már jó ideje, mindketten magunk mögött hagytunk. Először egy picit utaztam Lilla lábvizében, majd fokozatosan felérve mellé egyre gyorsabb ütemben el is hagytam. Az utolsó néhány száz méter előtt már három-négy testhossz előnyöm volt, ezután már nem is nézegettem hátra, csak arra koncentráltam, hogy minden erőmet beleadjam és nehogy elgyengüljek közben. Az összes energiámat mozgósítottam, és totál kiúsztam magamból mindent, így biztos lehettem abban, hogy a hajrá alatt már nem előzött meg senki.
A várt simán 50-en belüli idő végül bőven nem lett meg, amiben én alaposan gyanítom a rajthelyen és a célban használt órák közötti időkülönbséget is, hiszen én magamnak 49-el kezdődő időt mértem, és eleve a legnagyobb királyok sem tudtak 40 percen belüli időt produkálni a megfelelő körülmények mellett sem, ami több mint beszédes.
A korcsoportom enyhén szólva nem volt válogatott brigád, és annak ellenére, hogy 27-en voltunk, 21 percen túli kilométerek is elegek lettek volna a dobogóhoz. Így nem volt nehéz a tavalyi győzelmem után újra nyerni, ezúttal bő 7 perccel voltam gyorsabb mindenkinél (vagy inkább kevésbé lassú...).
Nyilvánvalóan jó érzés, hogy a fűzfői átúszáson eddig négyből négyszer távoztam éremmel (2007-ben második, 2008-ban harmadik, 2009-ben első hely), és ez természetesen csábító gondolat a jövőre nézve is, de az idők összehasonlításában az idei egy egészen más kategória, mint a korábbiak, egyszerűen méltatlanul minősíthetetlen.
Egyelőre úgy tűnik, mégis kétszer teljesítem majd a Balaton-átúszást, a második alkalommal büntető jelleggel. Az egyetlen célom az első úszás másfél órán belüli teljesítése. Ez most igazán emberes feladat lesz - sajnos...
