Mélyen megrögzött véleményem, amely érvényes lehet talán az élet bármely területére is, de a sportra egészen biztosan, hogy ha az ember oktat, számos jellemzővel és ismerettel kell rendelkeznie, hogy a tudását, elhivatottságát és tapasztalatait át tudja adni az alanyoknak, de ami igazán előrevisz, az a kreativitás. Lehetsz szorgalmas, elhivatott, kitartó, felkészült, szeretheted azt, amit csinálsz, de egy dolgot nem pótol semmi más: a saját gondolkozást, az új utak keresését, az ötletelést, a dolgok továbbgondolását. Kell ehhez persze az összes tulajdonság, amit az előbb felsoroltam, de ezek csak az alapok. Ha nem vagy újító, ha mindig csak a kitaposott utakat követed, lehetsz Te a legjobb tanítvány, de a saját határaidat, a Rád váró legnagyobb sikereket soha nem fogod elérni, a valódi képességeidet soha nem fogod megtapasztalni.
Állj be a sorba és eggyé válsz a tömeggel, senki sem fogja látni azt a bizonyos fát az erdőtől. Közepes leszel mindig is, hiába gondolod azt bármilyen tényből, hogy több vagy. Szakmailag egy szürke eminenciás maradsz, Magadban hordozva mások tudását, mások kreativitását.
Valakit, valakiket megtanítottál valamire, és ez jó érzéssel tölt el? Hát légy őszinte Magaddal szemben: mennyi volt ebben a saját tudásod és mennyi a továbbadott "tananyag"? Milyen mértékben volt az oktatásban mindaz, ami egyedi és Belőled származik, és milyen mértékben voltál mindössze hírcsatorna?
Mit tettél hozzá a sportághoz? Mennyire vagy pótolható?
A különlegesség számomra az egyik legfontosabb cél és belső érték, ami tartást adhat. Nem kell róla tudnia senkinek, hogy mit tettél meg, mit értél el, vagy ha meg is tudják, ha el is mondod, nincs igazi jelentősége, mert nem tudják, korábban, az időszámítás előtt mit gondoltál Magadról, hány gramm volt az önbecsülésed, és honnan indultál el. Ezt csak Te tudhatod igazán, tehát Te vagy az, aki leginkább reálisan képes értékelni mindazt, amit elértél.
Különleges - akár csak a saját "mérőszalagoddal" mérve - pedig a kreativitásod által lehetsz, sehogy máshogy. Az elmúlt három hónap ezt csak még jobban megerősítette bennem, amíg egy másik sportágban számomra szerencsés módon sikerült önálló oktatói szerepkörben is kipróbálnom magam. Egyáltalán nem bántam meg, hogy emiatt halasztottam júniusra az eredetileg márciusra tervezett műtétemet, még úgy sem, hogy a Balaton-átúszást éppen ennek következtében buktam el.
Az elbukás tényét mivel rajtam kívülálló okokról van szó, nem volt különösebben nehéz elfogadni. Viszont megszokni még nem sikerült... állandóan visszatért a gondolat a napokban, hogy hogyan lehetséges, hogy mankó nélkül járkálok, szinte bármit csinálok már, amiről nem is álmodhattam, hogy 10 nappal a műtét után képes leszek rá, - de úszni esélyem sincs? Annyi mindent kitaláltam már korábban, úsztam én már varratokkal a lábamban is, szinte minden újítás bevált, éppen az alapos átgondoltság miatt... nem igaz, hogy most még csak meg sem dolgoztatom a kreativitásomat, és egyetlen ötlet és próbálkozás nélkül feladom...
Ha a következő sorokat olvasná az orvosom, azt a következő kontrollon biztosan meglátnám rajta az első pillanatban...
Először is az eddigi, laikushoz mérten nem kevés tapasztalatomat és ismeretemet igyekeztem bővíteni. Amit az LCA plasztika rehabilitáció protokoll címszó alatt a neten találtam, azt elolvastam. Mindezek alapján a gyógytorna gyakorlatok mindegyikének mechanizmusát átgondoltam, hogy tudjam, mely mozdulatfázisokat kell mindenképpen elkerülnöm a felépülés eme szakaszában. Át kellett gondolnom továbbá a gyorsúszás lábtempóját a térdízületre ható erők szempontjából, és az átúszás napjának minden részletét, hogy az összes lehetséges kritikus pontot ki tudjam szűrni.
Nagyon sok nehézséget gyűjtöttem így össze, és néhány olyan kérdés is feljött, amik bármelyikén önmagában is áll vagy bukik az egész.
Természetesen elsődleges a térdem biztonsága. Szó sem lehet a bal lábamat illetően lábtempóról, és arról sem, hogy megváljak a térdrögzítőtől, ami biztonságot nyújt az ösztönösen indított mozdulatoktól és megfelelően össze is tartja az ízületet annak laza állapotában is. Tíz napja volt a műtét, a protokoll szerint a teljes felépülés 6-8 hónap, az úszás legkorábban 6 hét után kezdődhet, jelenleg pedig még mankóval kellene járnom. A Balaton-átúszás szempontjából ez majdnem hogy azzal egyenlő, mintha most toltak volna ki a műtőből. Éppen ezért nagyon megfontolt, kipróbált és bombabiztos megoldásra van szükség, e nélkül nincs is miről beszélni.
Emellett két fontos nehézséggel együtt kell már alapból is terveznem.
Az egyik, hogy most még mozgáskorlátozottság nélkül is óriási teher lenne leúsznom az 5200 métert, hónapok óta mindenféle sportolás hiányában, edzetlen tüdővel, izomzattal, ráadásul a helyzetemet négyzetre emelik a sorvadt combjaim és az egyetlen bevethető lábam. Az "egy hajtóműves" állapotról már volt egy siralmas tapasztalatom: zalaegerszegi a 12 órás versenyen 9 óra úszás után a másik, sokszor műtött térdem adta fel a harcot, és ezek után mindössze 1400 métert tudtam fél lábbal úszni. Ez most bemelegítésnek is kevés lenne...
A másik az egyensúly. Mivel a láb nehéz testrész és mozgás nélkül süllyedésnek indul, muszáj valamit kitalálnom a kiegyensúlyozására, különben el sem érdemes rajtolnom, mert az első vitorlásig nem jutok el.
Végül pedig értelemszerűen a számomra legrosszabb forgatókönyvvel kell számolni, azaz hogy alig pár napom van egy komplex ötletre és egy tesztre.
Ez igazán testhezálló feladat számomra, amihez minden leleményességemre, tapasztalatomra és óvatosságomra szükség lesz. Átgondolni, kitalálni, kipróbálni, majd ha minden működik, már csak át kell úszni a túlpartra.
És ha egyáltalán odakerülök a rajthoz, az még mindig csak a könnyebb része a dolognak. Ott olyan kitartásra és elszántságra lesz szükségem, amelyet soha korábban még nem hoztam ki magamból, ebben biztos vagyok. Sem pihenni, sem taposni ezzel a térddel nem tudok, úgyhogy ha elfogyok, akkor nincs tovább, fel kell adnom. A célba éréshez folyamatos úszás kell, ami most akár két óránál is tovább tarthat, de az időeredmény "pályaúszásom" során először értelemszerűen egy tökidegen, értelmezhetetlen kifejezés lesz. Mindezek miatt azonban a sikeres teljesítés életem legnagyobb sportsikere lenne, nem is beszélve az egész érzelmi hozadékáról.
Egyelőre azonban mindez még csak fikció, de az agyam már beindult, és ez is sokkal több, mint a tőlem vadidegen könnyű halál, a gondolkodás nélküli lemondás. Jelen esetben a legfontosabb ellenségem a belső becsvágy, ennek csírája sem dolgozhat bennem, különben felégetném a feladás végső biztonságot jelentő hídját magam mögött, ami eszetlenség lenne. Lehet, hogy így is, úgy is feladás lesz belőle, de olcsón nem adom a bőröm, az biztos, és ez az, ami valóban elviselhetővé, megszokhatóvá tenné a kudarcot.
