Kis csúszással, de végre időt szakítottam a talán legfontosabb lépés megtételére a Balaton-átúszás felé.

A feladat: a már leszabott polifoam csíkból és a régi térdrögzítőmből álló kombó használhatóságának nyíltvízi tesztje, és ennek függvényében lehetőleg két kilométernyi gyakorlás, edzés.

Az egész szuperül kezdődött, mert ahogy leértem a vízpartra, máris eszembe jutott, hogy a segédeszközöket otthon hagytam. Nagyjából ez volt az egyébként sem jól kezdődő nap betetőzése, ugyanis a reggeli kontrollon egy megalázó, őrületes lebaszást kaptam a dokimtól, hogy nem követtem szorosan az utasításait és önkényesen állítgattam a rögzítőm flexió határolóját és hanyagoltam a mankót.

Valami csoda folytán a kölcsönkapott másik rögzítőmet viszont elhoztam, úgyhogy ezért csak vissza kellett cammognom a kocsihoz. Értelemszerűen kérdéses volt, hogy a polifoam csík nélkül egyáltalán tudok-e normálisan úszni akár pár métert is...

Fix 10 fokos flexióval és szorosra húzott pántokkal aztán a vízbe merültem, és elindultam a túlpart felé. Kerek 500 méteresnek mért távon eleinte kicsit nehézkesen, túl feszesen úsztam, az egyensúlyozással meggyűlt a bajom, de meglepetésre a lábam nem lógott túlságosan és nem zavart a felhajtóerő hiánya sem.

Szépen, nyugodtan lepergett két "hossz", és egy kilométer után még egyáltalán nem éreztem a halálomon magam, bár az igaz, hogy nagyon megterhelő volt úszni. A jobb lábammal tempóztam ugyan, de a bal merevsége miatt ez inkább egyensúlyozás volt, mint drill, ami annyit tesz, hogy az előrehaladásomat szinte kizárólag a kartempóm adta.

Emiatt muszáj volt nagyon hatékonynak is lennem, a húzásminta nagyon hosszú, szűk és lapos volt, semmi felesleges vagy széles mozdulat, minden lehetséges fázisrészlet a pihentetésre kihasználva.

A harmadik hosszt is teljesen nyugalmas tempóban úsztam, aztán az utolsóra, a negyedikre már kíváncsi voltam, ez milyen tempó, úgyhogy az óra elindult. Féltávig laza, kényelmes túra, majd fokozatos erőbedobás és egy maximum pár száz méterig bírható, olyan 70%-os hajrát dobtam be az utolsó 200 méteren: így 9:50 lett ez a negyedik 500-as. Nem is olyan rossz!

Persze járt az agyam, hogy ez mire elég, de aztán gyorsan lekapcsoltam magam: semmire. Az égvilágon semmilyen következtetést nem lehet belőle levonni egy adott, elérendő időcélt illetően, ez összességében annyira kis táv volt.

Mindenesetre ez a két kilométer fél lábbal rendkívül meglepő módon igazán könnyedén csúszott le, nem mondanám, hogy komolyan elfáradtam volna. Igaz, régen úsztam már ilyen lassan, de az is, hogy hónapok óta nem láttam vizet, nem használtam érdemben a lábaimat, a rögzítőnek pedig súlya és ellenállása is van, ami miatt folyamatosan plusz egyensúlyozásra is szükség van.

Meg tudom csinálni, nincs több kérdés, nincs egyetlen kérdőjel sem már.

Mivel így az akaraterőmnek elolvadt a legfőbb céltáblája, egy az egyben a lehetséges legjobb időeredmény elérésére fog irányulni.