Az az esemény, amely két éve rengeteg izgalommal töltött el és nagyon vártam, az ebben az évben nagy stresszként jelentkezett minden porcikámban. Ha őszinte akarok lenni, a jelenlegi formám alapján semmi keresnivalóm nem volt ezen a versenyen. Rossz volt előre átélni azt, ahogy magammal elszámolok majd a versenyszámok után az eredményeimet illetően, és legalább ennyire szégyelltem magam a közel plusz tíz kiló feleslegem és a csapattársaim és a klubelnökünk természetesen magukban tartott véleménye miatt (már aki képben van a korábbi eredményeimet illetően).
Lényeg a lényeg, a Balaton-átúszás a tegnap déli döntés szerint idén már nem kerül megrendezésre, így az OB mindhárom napján Gyulán voltam. A 8 számomból egyedül a 200 háton léptem vissza az indulástól a korábbi döntésemnek megfelelően, a többi viszont előttem tornyosult, a váltókról nem is beszélve.
Pénteken az első szám hagyományosan az 50 méteres pillangúszás volt, amelyben jól fogtam meg a rajtot, és hajszoltam is magam, ahogy csak tudtam, de már 35 méter körül teljesen kiment belőlem az erő és a végére még a mozgásom is majdnem szétesett. Alig tudtam megtartani a stílust és valahogy begyötörni magam, így a 35 mp-es végső elviselhetőségi limitet sem tudtam tartani, 35.34-el értem partot (76,72% teljesítmény százalék).
Emlékszám lévén az 50 pillét abszolút összehasonlításban is kiértékelték a 2009-es friss teljesítmény százalékok alapján, itt a 73 fős férfi mezőnyben alaposan megbújva a 47. helyre volt elég az eredményem. Sosem lesz az 50 pille a legerősebb számom, de az biztos, hogy ezt szeretem a legjobban.
Szerencsére csak két egyéni számom volt aznap, így a letargia csak mérsékelten telíthetett el a nap végére. A 200 méteres gyorsúszás két évvel ezelőtt felhőtlen boldogságot és életem alighanem egyik legnagyobb úszósikerét hozta, idén viszont féltem tőle, mint a tűztől. A viszonylagos elégedettségemet 2:32 és 2:34 közötti időhöz kötöttem, a végső határ pedig 2:35-ben lett meghatározva, de nem zárhattam ki egy ennél sokkal borzalmasabb befejezést sem.
Elkezdtem az első százat egy közepesen erős tempóban, és igyekeztem ezt az iramot hosszú húzásokkal és nyugtató gondolatokkal is úgy megtámogatni, hogy lehetőleg minél tovább tudjam ezt viszonylag erőlködésmentesen tartani. Még féltávig sem ment... Innentől kezdve inkább a borzalmas eredménytől való félelmem tolt tovább, valahogy levergődtem a harmadik hosszt is, de az utolsóra fordulva sem jött semmi plusz erő, csak az utolsó néhány kartempónál tudtam egy kicsit hajrázni. Ha nem is 2:35-ön belüli időt jöttem, de legalább ennyivel kezdődött az eredményem (2:35.98, 78,33%), így legalább azt el tudtam mondani magamról, hogy idén úsztam már ennél rosszabbat is... (Csongrádon, 2:38-at)
Mondjuk az a jelenlegi erős mezőny ellenére is megviselt, hogy míg két éve a korcsoportom élén, úgy most a végén találtam magam az eredménylistán - de hát mit is várhattam volna magamtól idén...
A nap végére egy számomra kecsegtető összeállítású mix gyorsváltóban is szerepeltem, amelyben viszonylag jó időt jöttünk, nagy különbséget tolva a korcsoportunk többi váltójára (itt az eredménylistán a születési évszámokat is sikerült elszúrnia a szervezésnek, csakúgy, mint ezen a hétvégén sok mást is).
Volt még egy váltó fellépésem, szintén gyorsot úsztam az egyik vegyesváltónkban. Szerintem itt is egész jó időt hoztunk, annak ellenére, hogy ez az ötven már igazán nem hiányzott, és el is fogytam a végére.
Az első versenynapot bár elég gyenge időkkel, de még kifejezett katasztrófaérzet nélkülsikerült átvészelnem, de tudtam, benne volt a pakliban, hogy ezekben a számokban még történhet meglepetés is, azaz hogy kissé jobbat kapok a medencétől, mint amit érdemlek.
Szombaton azonban nem volt mese, a 400 méteres gyorsúszás már színtisztán igazságosztó szám, itt már ismeretlen a csoda fogalma, nincs szerepe a rajtnak, mindegy, melyik lábbal keltem fel, jó időt csak felkészülten lehet úszni, mert ha nem vagy edzett, belehalsz. És ez így is történt.
Eleve lomhán kezdtem, de bele sem tudtam erősíteni az egész táv során, pedig mindent kiadtam magamból, de ritka nagy szenvedés volt az egész. Hajrára semmi erőm nem maradt, sőt, már az utolsó száz bukóinál is alig tudtam a faltól elrugaszkodni, holott kettes levegővel úszom. A medencéből kifele jövet szerettem volna, ha senki sem kérdezi meg, mit úsztam, de a nagy számok törvénye alapján persze sajnos akadtak olyanok, akiket érdekelt... sajnos... (5:44.50, 77,56%) A mezőny eleje most is igen jó időket úszott, a legjobb formámban sem kerülhettem volna a dobogóra, csak nagyon közel ehhez. De egy mondjuk 5:30-on belüli időnél engem nem nagyon érdekelt volna, hányadik vagyok, így viszont majdnem megint a korcsoportom végén landoltam, holott két éve csak 69 századon múlott a második OB elsőségem egy, a mostaninál 23 másodperccel - azaz egy örökkévalósággal - jobb idővel.
Itt is megalkották a teljes mezőny összehasonlíthatóságát, csúfos időmmel a 60 indulóból mindössze a 33. helyre voltam jó.
Túljutva ezen a borzalmon, már amennyire ez lehetséges, igyekeztem minél jobban összegereblyézni magam arra az egyetlen számra, amelyen reális esélyem lehetett az egyéni csúcs elérésére. Többször is átgondoltam, miken bukhat el a dolog, és milyen hibákat követtem el a legutóbbi alkalmakkor.
A rajt a csúszásveszély miatt óvatos volt, de annál több erőt adtam bele a kidelfinezésbe. Jól sikerült a vízáttörés is, nem veszítettem lendületet, és egészen jól haladtam is a hossz nagy részében. Közeledve a falhoz már csak a benyúlás legyen meg jól - gondoltam én... Azonban öt méterrel a vége előtt - miközben az ötös zászlókat vártam - teljesen váratlanul nekiúsztam a kötélnek, ami ugyan nem akasztott meg, de az iránykorrekció valószínűleg éppen annyit vett el a lendületemből, amennyi az egyéni csúcshoz kellett, arról ugyanis hét századdal lemaradtam (37.48, 77,97%).
Így már nem sok minden maradt erre a hétvégére, amely valamelyest megmenthette volna a becsületemet. Az 50 méteres gyorsúszás mindenesetre nem az volt, ebben legalábbis túl magasra tettem a lécet a két hónapja elért 28.61-es, jó eséllyel örökös egyéni csúcsommal.
E számnak megvolt az a pozitívuma, hogy elég népes mezőny gyűlt össze a korosztályomban, így a különböző minőségi szinteket jól kirajzolta az eredménylista. A minimum célom az volt, hogy mindenképpen 30 mp-en belül legyek, ahogy a második szenior versenyem óta minden alkalommal, a legtöbb pedig, amit várhattam magamtól, az egy 29:50 körüli idő. Nos, a rajtom nem hagyott kívánnivalót maga után, és bár a fejes utáni első levegővételt elrontottam, két tempó után újra vettem egyet, azzal pedig a medence nagy részét magam mögött hagytam. A végére sem fulladtam ki, legalábbis így éreztem, bár azért nyilván a táv második fele köszönő viszonyban sem volt a budapesti versenyen úszottal. Viszonylag jó időre számítottam, így egy kicsit meglepett, hogy az érzéseim félrevezettek, mert csak 29.84-el zártam (80,84%). Bár ebben a nekem egyébként sem testhezálló számban a mezőnybe vegyülve végeztem két csapattársam közé ékelődve, ez kissé csalóka, hiszen akiket csak ismerek a korcsoportomból, mindről tudom, hogy ennél sokkal jobb időket is úsztak már.
A szombatra is maradt egy váltó, amely mintha teljes ellentéte lett volna az egyéni számaimnak: ezúttal is győztünk a korcsoportunkban, köszönhetően elsősorban a két fiatalabb, képzettebb és felkészültebb csapattársamnak.
A harmadik nap előtt úgy tűnt, még talán a 100 háton lehet némi esélyem kierőszakolni egy egyéni legjobb időt, hiszen a másik számomban, a 100 gyorson tavaly ugyanitt egy azóta is trónoló, saját magam számára nagy időnek számító 1:05.13-at alkottam, amit azóta még csak megközelíteni sem tudtam. Ekkor még nem tudtam, hogy önhibámból nem állhatok rajthoz az utolsó versenynapon, így ez az országos bajnokság amilyen sikertelenül kezdődött, annál is csúfosabban zárult számomra.
