A balesetem előtt úgy nézett ki a helyzet, hogy már kevesebb mint egy hónapra voltam csak a nyíltvízi versenyektől, és minden erőmet bele kellett volna adnom, hogy e rövid idő alatt olyan szintre érkezzek, amely eredményessé tehet. Az egész úgy nézett ki, mintha egy 12 menetes bokszmeccsen 7-8 menet előnyt adtam volna az ellenfélnek, ahonnan még meg lehet nyerni a mérkőzést, de már csak egy nagy hajrával, és kiütéssel. Ehhez képest egyszer csak én fogtam padlót. Szó sincs már a győzelemről, most már csak az lehet a cél, hogy egyáltalán felálljak, mielőtt kiszámolnak. Nem foglalkozom tehát semmilyen várható időeredménnyel, nem tűzhetek ki semmilyen célt a következő egy hónapra, de még csak a részvételemmel sem foglalkozhatok bármelyik nyári versenyt illetően. A legkorábbi komoly céljaim legfeljebb a nyár végéhez, az ősz elejéhez kapcsolódhatnak, már ha a motivációs tényező is megfelelő, természetesen.
A tegnapi, június 22-i üzemorvosi konzultációt követően ma először szálltam vízbe, 33-as kültéri medencében egy kis úszásra. Nyugodtan, semmit sem erőltetve, de lehetőleg lendületes úszással akartam annyi időt ázni, amennyi még nem volt gyanúsan megterhelő. Még legalább egy hétig nem mozoghatok a megszokott intenzitással, és ez azt is jelenti egyben, hogy minden mozdulatomra továbbra is tudatosan oda kell figyelnem. Egy ezrest úsztam szabad kézzel folyamatosan, és még egyet tenyérellenállással, majd tíz perc szünet után ugyanezt megismételtem. Az iramot a vége felé nagyon óvatosan fokozni is sikerült úgy, hogy közben a komfortérzetem is nőtt, egyre könnyedebben ment az úszás. A végén megpróbáltam egyet pillangózni is, de ez furcsa érzést keltett, valahogy a fejemben nyomást éreztem, ezért azonnal leálltam vele. Lehetséges, hogy ez semmit nem jelent és egy megszokott érzet, de csak most tűnt fel, hogy nagyon odafigyelek minden apróságra, de biztos ami biztos, nem vizsgálgattam a dolgot, mert nem is volt értelme.
A napi össztáv 4.000 méter volt.
