Az idei első hosszútávú versenyem ideje is eljött, és bár a felkészülésem megint nem telíthetett el önbizalommal, mégis kifejezetten vártam ezt az eseményt.
A tavalyelőttihez képest ezúttal a verseny előtt közvetlenül nem akartam 240 km-t vezetni, ezért az utazás át lett helyezve péntek délutánra/estére. Ez jó döntésnek bizonyult, mert így nem kellett kora hajnalban kialvatlanul kómásan kelni.
Az izomgörcsöktől - főleg a nem túl acélos hasizmok miatt a rekeszizom görcstől - igencsak tartva péntek délután két-két pezsgőtabletta Ca-Mg magamba lett borítva, majd este még két magnézium kapszula, és még a verseny előtt fél órával is négy Ca-Mg komplex tabletta. Ennyi biztosan nem lett volna szükséges, hogy ha a tervezett távok a megfelelő irammal le lettek volna tolva az elmúlt hetekben (hiszen a tapasztalataim szerint a magnézium is csak egy bizonyos edzettségi szint felett képes megelőzni az izomgörcsöket), de sajnos ez nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Az energia utántöltést illetően két tasakos, 50 ml-es energiazselét vittem a medence partjára, emellett pedig reggel frissen bekevert banánturmixot készítettem egy teljes zacsi szőlőcukorral megbabonázva. Ebből fél litert még reggel megittam, a maradékot pedig egy fél literes kulacsba töltöttem, amely a verseny alatt szintén a medence végéből sasolt rám. Egyéb doppingszert nem használtam, a SwiMp3-at hosszú gondolkozást követően eleve otthon hagytam, egy ilyen, potenciálisan kiélezett medencés verseny alatt nem lett volna sportszerű használnom.
Barátainkkal, ismerőseinkkel együtt szűk egy órával a verseny kezdete előtt, elsőként értünk a helyszínre, ami a múltkorihoz képest megnyugtató volt, hiszen akkor az utolsó pillanatokban estünk be...
A pályabeosztást előzetesen tanulmányozva arra az érdekes megállapításra jutottam, hogy Bujna Lillával (aki a teljesítménye, én pedig inkább a testsúlyom kapcsán voltam predesztinálva a Cetrendbe kerülésre) már megint hihetetlen mázlink van, hiszen olyan mezőnyben indulhatunk, melyben mindkettőnknek van esélye a dobogóra kerüléshez. Az utóbbi 6-8 alkalomból olyan időkkel, amit mi úszunk, csak a másfél évvel ezelőtti alkalom volt még hasonló, az összes többin csak 4-6. helyezésekre lettünk volna jók.
A négy pálya közül a kettesre lettünk vezényelve. Az egyesen egy előzetesen nálunk mindenképpen sokkal jobb triatlonos úszott, de a két másik pályatársa a korábbi eredményeik alapján egy jó idővel eséllyel megfogható volt. A mi pályánkon aki még számíthatott a végelszámolásban, az egy szintén triatlonos, igencsak kidolgozott testfelépítéssel, vele kapcsolatban viszont bíztam abban, hogy a megfelelő kezdősebessége ellenére a rutintalansága - mint megtudtam tőle, még nem úszott ekkora távot - segíthet nekem a táv második felében. A dobogósoknak járó kupákra a medencetérbe menet rábandzsítottam kissé, de nem mertem azzal foglalkozni, hogy nem lehetetlen, hogy valamelyik nem sokára az én birtokomba kerülhet, mert ha így teszek, nagy csalódás érne, ha valami mégsem jönne úgy össze, mint ahogy azt elképzeltem.
Lillát illetően a felkészülésünk alatt váltottunk néhány szót, kilométerenként gyakorlatilag 20-30 másodperccel jobbakat úszott tartósan, mint én, bár ő sem ment féltáv, azaz 5 km fölé az elmúlt hetekben. Én nem tudtam, hogy éles helyzetben milyen tartós iramot leszek képes diktálni, csak azt, hogy a tíz kilométernek izomból több okból sem szabad nekimennem, és legfeljebb 5 km-től növelhetem az erőbedobást, persze ekkor is csak érzés szerint. Abban viszont majdnem biztos voltam, hogy az utolsó 1-2 kilométeren ritmust tudok váltani, kérdés volt még, hogy ebben motivál-e majd valami (ergo lesz-e értelme például egy helyezés miatt). Lillával kapcsolatban úgy gondolkoztam, hogy mivel alapvetően az utazósebessége is, pláne az indulóirama sokkal erősebb, mint az enyém, a verseny elején biztosan ellép tőlem, de ha 5 km-ig nem gyűjt össze 150 méternél nagyobb előnyt, akkor még lehet némi esélyem vele szemben. Saccra 20%-ot adtam arra, hogy meg tudom előzni, de ebből is 19% csak abban az esetben, ha valami oknál fogva - szemüvegigazítás, energia utánpótlás - megáll a verseny vége előtt. Magyarul vele kapcsolatban csak a csodában bízhattam, de ha őszinte voltam magammal szemben, esélyem igazából csak a tisztes helytálláshoz lehetett a mi relációnkban. A tisztes helytállás pedig néhány hossz hátrány, de legfeljebb 100-150 méter. A vele való lépéstartás azért is fontos volt számomra, mert aki közülünk előbb ér be, csak annak szinte biztos a dobogós helye, a másik viszont ha egyáltalán pályázik a még kiadónak tűnő, harmadiknak járó serlegért, azt harmad- vagy negyedmagával teszi...
Az utántöltési terv annyi volt, hogy ha hatnál úgy érzem, hogy hiányom van és meg kell állnom, akkor ezen kívül még nyolcnál is megállok, ha hatnál még minden rendben van, akkor viszont csak egyszer, hétnél tankolok. Azt biztosan tudtam, hogy meg fogok állni, mert muszáj lesz, és ez felkészültségtől független törvényszerűség, és azt is tudtam, hogy Lilla akár megáll, akár nem, mindkettőből profitálhatok a végén (ha még lesz miért). A se nem szilárd, se nem vízszerűen híg anyag előzetesen jó döntésnek tűnt, mert amellett, hogy jó tápértékű és gyorsan bomló anyagokat kapok, ezeket még gyorsan és az úszás közbeni többszöri emésztés veszélye nélkül tudom magamba tölteni.
A rajtnál elengedtem a sávtársaimat, beálltam negyediknek, de csak száz métert vonatoztunk így, mert úgy láttam, hogy a két sráctól Lilla kezd nagyon elszakadni, nekem meg nem szabadna feleslegesen elvesztegetnem az időmet és a szükségesnél is több hátrányba kerülni az elején, mert ettől függenek a későbbi esélyeim. Úgyhogy két erős hosszal magam mögött hagytam őket, és bár ekkor Lilla már egy teljes hosszal ellépett, tudtam, hogy most csak magamra kell odafigyelnem, felvennem a saját ritmusomat, és lesz ami lesz, ennél többet úgysem tehetek, majd meglátjuk, mi történik. A triatlonos egy jó darabig jött szorosan mögöttem, sokszor kellett hátranéznem, hogy vajon vissza akar-e valamikor előzni, de végül nem tette, sőt, két-háromszáz méter után kezdett lassan elmaradni tőlem.
Az utóbbi időkben elég sok volt a gondom a sapkámmal (pedig füstszűrős...), sokszor lecsúszkált a hajszerkezetemről úszás közben, így előre gondolkozva a hét elején be is estem egy határozott rőzseigazításra a helyi Figarohoz, és a sapit is alaposan megtisztogattam, illetve ráhúztam a búrámra. Ennek ellenére most is elkezdett felcsúszni a fejemen, ami roppant dühítő volt. Az egyik hossznál úszás közben fogtam és lerántottam a fejemről, a medence végén kidobtam és úsztam tovább anélkül. Talán egy perc sem telt bele, de szóltak kintről, hogy sapka nélkül nem úszhatok, aminek mondanom sem kell, mennyire nem örültem... Meg kellett állnom, szemüveg le, sapi fel, majdnem a lapockámig lehúztam hátul, hemü újra fel, majd a ritmust elveszítve irány vissza. Eközben persze újra visszaestem a sávomban utolsónak, de aztán viszonylag gyorsan visszaszereztem a helyemet. Ekkor Lilla már másfél körrel előttem járt és eszeveszett tempót diktált.
A másik erős pályán úszó három versenyző közül az egyik nagyon, de a másik kettő is valamivel gyorsabb volt, mint én, vagyis az első kilométer után csak az ötödik helyen álltam. Lilla másodszor is lekörözött, azaz egy kilométeren száz métert kiosztott rám. Ebből több következtetést is levontam. Az egyik, hogy vele már nem kell számolnom a továbbiakban, mert biztosan több száz méterrel meg fog előzni a végén, akár megáll táplálkozni, akár nem. A másik, hogy a kényszerű sapkaigazításom miatt is, és mert valamilyen oknál fogva nyilvánvalóan nem tudok olyan tempót úszni, mint amilyet terveztem, lassabb vagyok, mint ami kívánatos lenne az elején.
Pedig dehogy voltam lassabb... 16:15-16:20-as kezdő kilométert terveztem, és 16:10 lett belőle úgy, hogy ebben a megállás is benne volt. Még szerencse, hogy nem számoltam a hosszokat és úgy beszéltük meg, hogy kívülről is csak 5 km után kapok infót arról, hogy hol tarthatok, különben biztosan megzavart volna, hogy Lilla egy őrült 14:41-es ezerrel kezdett.
Mentem hát tovább, az iram rendben volt, ekkor még 17-es tempószámmal úsztam a hosszokat, és nem is éreztem rosszul magam a vízben, bár igaz, folyamatosan nagy erőfeszítésembe került, hogy ne szürküljön be az úszásom. Három kilométerig ebben az erőlködés meghatározta hangulatban úsztam, nem tudtam egy picit sem élvezni a dolgot, mert minden lelkierőm az úszásra való koncentrációra ment el, és ez nem igazán a jó erőállapot jele... Eddig a kilométeres részidőim is folyamatosan romlottak, mert bár az iramom megmaradt, a fordulóim idővel lomhábbak, erőtlenebbek lettek.
Az egy órán túljutva egy kicsit kezdtem ösztönösen is felébredni, kicsit jobban esett már az úszás, a sebességen is próbáltam óvatosan tolni kissé, és figyeltem, ahogy az egyes pályán az egyik úszóval szemben már tisztán gyorsabb vagyok egy ideje és le is hagyom, pedig korábban még előttem járt. Rájöttem, hogy igazából a harmadik helyért leszek, lehetek harcban szintén az egyes pálya egy sárga sapkás triatlonosával szemben, a többiek vagy tisztán jobbak nálam, vagy már biztosan nem fognak tudni behozni engem, hiszen a verseny közepe felé haladva nincsenek előttem. A sárga sapkás viszont idáig picivel gyorsabb volt, mint én és kezdett kritikus előnyre szert tenni, már 60-70 méterrel előzött meg engem.
Nagysebességű Lilla négy kilométer után már több mint 250 méterrel előrébb volt, és ekkor még mindig olyan erős húzása volt, amitől én már egy kilométer után kifeküdtem volna, úgyhogy még várnom kellett azzal, hogy berántassam vele egy erősebb fokozatba magam, egyszóval nem volt még értelme beállnom a lábvizébe. Már 1 óra 22 percnél jártam, amikor bemutatták nekem az ötöst, ebből gyorsan kiszámoltam, hogy ha így folytatja, 2:38 körül fog landolni, amivel még a múltkori csodás teljesítményét is durván átrajzolja.
Körülbelül öt és fél kilométernél elkezdtem magam kifejezetten jól érezni, élveztem az úszást, gyorsultam is, és nagyon óvatosan, lassan, de hoztam is a bronzos meccsbéli ellenfelemen. Ez azonban nem tartott sokáig, mert elkezdtem érezni, hogy nem sokára tápegységre szorulok, meg kellene még időben állnom bedobni a kikészített üzemanyagokat. Ezt a 6 kilométerhez igazítottam, egészen pontosan egy hosszal előtte hajtottam végre, és csak pár másodpercet vett igénybe két tasak zselé és talán két deci banánturmix érkeztetése, és mehettem is tovább.
Ekkor úgy az állóképességemet figyelembe véve minden rendben látszott, Lilla következő körözésénél be is álltam mögé nagyjából tíz percre, de ez még mindig akkora erőfeszítést jelentett számomra, amin muszáj volt csökkentenem, mert nem voltam benne biztos, hogy ezt végigbírnám-e. Ellenben a sárga sapkáson további métereket sikerült hoznom, de még mindig több mint egy dupla hossz volt az előnye, ami rettenetesen soknak, behozhatatlannak tűnt, ráadásul nekem nyolc kilométernél még volt egy betervezett gyors tankolásom is.
Akárhogy is számolgatok, 7 és 8 kilométer között egy dupla hosszt biztosan elnéztek a számlálók nekem, bár igazából ennek a végeredmény tekintetében csak statisztikai jelentősége van. Az biztos, hogy nem ekkor úsztam a legjobb ezret, de az is, hogy egy perccel nem volt gyengébb a többinél. A verseny e szakaszában volt a legnagyobb dilemmám, szó szerint elúszni látszott a harmadik hely, kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy nem leszek képes behozni a hátrányomat. Valahogy mégis arra az álláspontra jutottam, hogy mi van, ha mégis rosszul számoltam, vagy a srác megállt már korábban tankolni, csak nem vettem észre, netán meg fog még állni? Ki is néztem egy kartempómnál a másik pálya végéhez, hogy hány kulacsot látok és csalódottan tapasztaltam, hogy a három delikvensnek összesen egy tápszere van... Nem apellálhattam arra, hogy biztosan az én emberem lesz az, aki meg fog állni...
Mégis tovább mentem, és csodálkozva vettem észre, hogy bár egyre nagyobb erőt adok az úszásomba, az előbb elengedett Lillát utolértem. Ráadásul pár hosszt úszva mögötte kezdett már útban lenni, és az egyik hosszon végül iramot váltva vissza is köröztem magam. Nem tudhattam, hogy folyamatos talpgörcsei voltak, csak azt láttam, hogy ekkor meg is állt, és nagyon érdekelt, hogy mennyi időre, mert nagyon szorítottam neki a 2:38-as időhöz. Amikor már másodszorra értem a falhoz, ahol megállt és még mindig ott volt, megdöbbentem, és ki is szóltam neki, hogy mindenképpen menjen tovább, mivel azt hittem, csak a vércukra nincs rendben, mert túl későn állt meg (eredetileg nekem azt mondta, megállás nélkül tervezi a távot, amit én kissé átgondolatlan döntésnek éreztem). Végül aztán újra nekiindult, és lassan felvette az iramot, úgyhogy miatta már nem aggódtam.
Az utolsó előtti kilométeren nagyon jó iramot úsztam, erőt is éreztem magamban -természetesen a pillanatnyi kondimhoz képest -, és jó volt arra gondolni, hogy most már száz hossznál bőven kevesebb van hátra, ami már kézzel (vagy inkább aggyal) fogható távolság volt. Már túl voltam a szükséges második tankoláson, aminél a banánturmixos flaskával telefecskendeztem a szájtérfogatomat, és mindez csak néhány másodpercet vett el az életemből, viszont elég hamar újra feltöltődtem tőle jól érezhetően, és egy végső hajrába kezdtem úgy, hogy nem is igazán tudtam, miért teszem ezt... Az időeredményem sem lehetett jó, ráadásul nem is tudtam, hogy az addig harmadik helyen evező sárga sapkás triatlonos srác nálam sokkal hosszabb, végül döntőnek számító időtartamot töltött el a sávja végén szintén tankolással. Igazából már csak a végét vártam és azért hajtottam magam, mert tudtam, hogy már nagyon kevés van és egyszerűen végig akartam vinni egy olyan tempót, amelyet kicsit hosszabb távon már biztosan nem bírtam volna, de pár száz méterig még működőképes. Érdekes volt, mert azt hittem, gyorsulok, de óra szerint nem ez történt, és úgy éreztem, hogy hosszúakat húzok, mégis 21-22-es tempót számoltam magamnak hosszonként, ami megdöbbentett... Szóval ekkor már csak erőlködtem... De toltam neki, vártam, hogy Lilla készen legyen, mert tudtam, utána már csak 10-12 hosszom lehet hátra. Hosszú volt ez a 10 kilométer most nagyon, annak ellenére, hogy a verseny második felében jobban éreztem magam, mint az elején. Már csak azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan állok a sárga sapkáshoz képest, és ő mikor fejezi be a távot. Nem voltak illúzióim, de azt kisilabizáltam, hogy ha az utolsó dupla hosszom megkezdésekor még mindig a vízben van és mögöttem úszik, akkor csak előtte kell maradnom és harmadik vagyok! Már hat, illetve négy hossz volt csak hátra, amikor kinéztem a számlálókra, de még mindig nem kaptam jelet, aztán a következőnél már igen, hogy csak 50 méterem van hátra. Ekkor átnéztem a másik sávba, hát a srác egy testhosszal úszott éppen előttem... Ekkor már tudtam, hogy harmadik leszek, és ettől annyira beindultam, hogy minden erőmet összeszedtem és lenyomtam egy szerintem biztosan 33-34 mp-en belüli 50-et úgy, hogy már az első hosszon beértem, a másodikon pedig tisztán otthagytam őt, és úgy értem célba, hogy enyém a harmadik hely!
Nyilván én a biztonságra törekedve úsztam ki magam a végén, mert nem tudhattam, hogyan állunk egymáshoz képest, de a végén kiderült, hogy ekkor már három perc előnyöm volt vele szemben. Lillától néggyel, a győztestől pedig tizenhárommal kaptam ki.
Ami a részidőimet illeti, a másfél évvel ezelőttihez nem is hasonlíthatók, és a négy és fél perc romlás még csak nem is érzékelteti a különbséget, hiszen ha anno nincs az az utolsó kilométeren történő kényszerű másfél perces leállás, akkor ez hat perc lett volna, ami igen jelentős differencia. Jellemző, hogy tavalyelőtt a tíz kilométeres részidőmből öt 16 percen belüli volt, idén viszont egyetlenegyszer sem tudtam e szint alá menni (az első kilométeren talán sikerült volna, ha nem kell megállnom a sapkám miatt).
Sokkal tovább azonban nem érdemes elemezni a dolgot, egyáltalán nem lehetek büszke az időmre, és nagyon remélem, hogy a nyíltvízi versenyeken már nem ilyen átlagokat fogok úszkálni, mert ezzel nem sokra megyek.
A rendezvényen egyébiránt nagyon jó volt a hangulat, a társaság, három sávtársam közül kettő nagyon sportszerű volt, és szívesen visszatérek majd máskor is ide, nem ez volt az utolsó Cetrendem, ha csak rajtam múlik, bár azért nagy hiányérzetem is volt a versennyel kapcsolatban.
