Az egri szenior versenyt már nagyon régóta vártam, már csak azért is, mert csupán kétévente szokták megrendezni, anyagi okok miatt. Hallottam már többeket is dícsérni az uszodát, azonban most nekem is lehetőségem nyílt megcsodálni: tényleg gyönyörű, és minden szempontból megfelelő egy szokásos létszámú szenior verseny megrendezésére.
Ami nem nyerte el a tetszésemet, az a versenyszámok sorrendjének összeállítása. Igaz, erre most csak azt mondom, hogy nem volt optimális, azonban egy megfelelő erőnlét esetén nagyon zavart volna, hogy a 400 gyorsot - mint erőnléti számot - nem a második versenynap elejére, hanem az első végére tették.
A szombat a 100 méteres hátúszással kezdődött. Konkrét elhatározással álltam rajthoz, még pedig hogy javítsak az eddigi legjobb időmön. Ennek volt is némi realitása, hiszen azon 8 szám közül, amelyet szabályosan teljesíteni tudok, ebben a leggyengébb az egyéni csúcsom relatív értéke.
Próbáltam persze fejben is felkészülni, ahogy szoktam is. Összegyűjtöttem, min bukhat a dolog, hogy osszam be az erőmet, és igyekeztem nem elszalasztani az alkalmat, hiszen végre újra épített uszodában úszhattam hátat, ami az iránytartás szempontjából nem elhanyagolható előny a nyitott medencékhez képest.
A rajtommal nem volt semmi gond, úgy éreztem, jól fekszem a vízen, szépen haladtam is az első hosszon, nem volt semmi probléma. Amitől tartottam, az a forduló volt, de ez is jól sikerült. A végéhez közeledve fokozatosan rá is dobáltam a tüzelőt, és a benyúlásom is rendben volt. Azt hiszem, ma ennél többet nem tudtam volna kihozni magamból, és végül is ez elég is volt egy nagyjából egy másodperces javításhoz.
Jó volt sikerrel venni az első akadályt, nagyon megnyugtató volt újra egyéni csúcsot úszni egy számban.
Következett az 50 méteres gyorsúszás, ahol hasonló tervem már nem lehetett, mert ehhez nem voltak meg a szükséges fizikai képességeim. Már a rajt utáni kartempóknál éreztem, hogy ez valami gyötrelem lesz, igazából az egészet végigerőlködtem, majdnem teljesen ki is fulladtam a falig, így kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy 30 mp-en belül maradtam.
A 400 méteres gyorsúszás irgalmatlan mészárszéknek érződött, nagyon féltem tőle, és volt is miért. Nem is tudom, miben bízhattam volna, igazából csak valahogy túl akartam élni egy nem teljesen tragikus idővel, de semmilyen tervem nem volt ennek elérésére. Nekiindultam egy közepes, nyugodt tempóval, de már az első száz méter után elborzadtam a terheléstől, és attól, hogy még hat hosszom van hátra. Százötvennél - szenior versenyen életemben először - megfordult bennem a gondolat, hogy a hossz végén kijövök a vízből, feladva a számot (szélső pályán úsztam), és talán csak egy hajszállal győzött az a verzió, hogy mégis tovább megyek. Persze nem valamiféle fizikai vagy lelki tartalék jött elő belőlem, egyszerűen csak büntetni akartam magam amiatt, hogy ennyire felkészületlen vagyok. Ahogy vánszorogtak alattam a csempék, elmúlt már belőlem minden elvárás az időt illetően, gyakorlatilag lefürödtem a számot. Teljesen olyan érzésem volt, hogy ezt 6:10-nél olcsóbban nem fogom megúszni, ezzel szemben meglepetés volt az 5:48-as időm, de persze ez cseppet sem nyugtatott meg. Mire célba értem, a futamomban indulók (ez volt a legerősebb futam) szinte már meg is száradtak.
Nem dilemmáztam sokat, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy a jövőben csak és kizárólag akkor indulok bárhol is 400 gyorson, ha kifejezetten erre a számra is alaposan felkészültem.
A nap végén még a gyorsváltónkban is kellett nyomni egy ötvenest, ami kifejezetten rosszul esett, szinte ezt is feladtam közben, egy pillanatra el is ernyedtek a karjaim úszás közben, de aztán szerencsére bevillant, hogy váltó révén itt nem csak rólam van szó, ezért kutya kötelességem megszakadni a többiekért. Nem úsztunk igazán jó időt.
A nagyon felemásra, de inkább borzalmasra sikerült szombat után vasárnap egy pezsdítő számmal, az 50 méteres pillangóúszással folytatódott a verseny. Csakúgy, mint az egy hossz gyorsnál, itt is sokszor az dönt, milyen lábbal keltem fel, vagy melyik házban van éppen a Jupiter. Van, hogy végig megmarad a hullámmozgás élvezete és az erő a hossz során, van, hogy már a fele előtt erőlködéssé válik és egy rossz időért is szinte szétszakadok. A bemelegítés során igyekeztem nem pillézni, de a végére csak úsztam egy fél hosszt, és nagyon könnyednek tűnt az egész, ami elvárásokkal töltött el.
A rajt után úgy tűnt, talán valóban jó napom van, de a utolsó tíz méteren hirtelen elnehezült a mozgásom és különösen belassultam, alig tudtam összetartani a technikám valahogy. Előzetesen még egy 35 mp-en belüli idővel is kiegyeztem volna, de a csapnivaló befejezés miatt még ez sem jött össze, így nehezen megismételhető bravúrral a négy fős korosztályomban sikerült lemaradnom a dobogóról is.
A 100 után az 50 méteres hátúszásban is egyetlen célért, az egyéni csúcs eléréséért igyekeztem hasítani, és szinte biztos voltam benne, hogy ennek sikerülnie kell, pláne, hogy a dupla távon is jól jöttem ki a dologból.
A rajtnál egy picit beragadtam, utána viszont annál jobban sikerült a kidelfinezés (ez - a háton delfinezés, különösen bukóforduló után - szerintem az egyik legélvezetesebb mozzanata a sportágnak). Hajtottam, ahogy csak bírtam, és félszemmel - szó szerint, mivel surranópályán úsztam - láttam is, ahogy úszósebességben jobb is vagyok, mint a 7-es és 6-os pálya. Ez csak plusz erőt adott, és készültem a benyúlásra. Jött is a zászlósor, ekkor kiszámoltam a benyúlást, majd egy erős lábtempóval benyúltam hátra.
... de semmi sem történt, a fal sehol sem volt...
Ezen teljesen ledöbbentem, és megfordulva láttam, hogy el sem érhettem volna. Benyúltam gyorsan másodszorra is, de persze ekkor már tudtam, hogy ezt nagyon elrontottam, és ezúttal közöm nincs az egyéni csúcsomhoz. Roppant dühös voltam...
Aztán rájöttem, hogy mit bénáztam el. A tegnapi bemelegítés alatt, mivel először a 100 hátra kellett készülnöm, a falnál mindig bukófordulóztam - miután szépen gondosan kiszámoltam a zászló után szükséges kartempókat -, ami a sima benyúláshoz képest egy kartempó mínusz. Vasárnap viszont mire átöltöztem, a bemelegítésnek már vége volt, így nem maradt lehetőségem kipróbálni a benyúlást, és csak a szombaton kimért tempószám maradt meg bennem. Ez viszont az 50 végén kevés volt, nem is lehetett elég... Bosszantó hiba volt, mert úgy éreztem, enélkül ha szorosan is, de megfogtam volna a korábbi legjobb önmagam.
Az egyéni versenyszámok közül még a 100 méteres gyorsúszás volt hátra. Ez azon számok körébe tartozik, amelyben viszonylagosan felkészületlenül is történhetnek kisebb csodák (persze kérdés, hol a viszonylagosság határa...)
100 gyorson éppen ezért mindig van létjogosultsága a taktikának. Most inkább a lelki békém átmentésére gondoltam, amikor úgy döntöttem, az első ötvenre nem fekszem rá, csak a forduló után kezdek el kihajszolni magamból mindent, amim még megmarad addigra.
Így is tettem, ismét szélső pályán indulva hosszú tempókkal kezdtem, szinte unalmas iramban, de a félelem nagy úr, éppen ezért nem is foglalkoztatott, hogy a középső pályákon közel fél testhosszal elléptek tőlem a bukóig. Átfordulás után viszont amennyire csak tellett tőlem, nagyon keményen odaraktam magam, a futamban átvettem a vezetést és végig tiszta erőből tolva értem célba. A második hossz miatt végül több mint egy testhosszal előztem meg mindenkit, ami jó érzés volt, ám az időm így is kiszorult az előzetesen elfogadható 1:07-en belüli zónából, úgyhogy az a bizonyos lelki béke nem igazán maradt meg.
A versenynap legizgalmasabb száma ezúttal a vegyesváltó volt számomra, ahol a szokásoktól eltérően nem gyorsúszóként számoltak velem: a pille és a hát között volt némi fejtörés, és végül pillangóra lettem kijelölve. Sosem úsztam még pillét váltóban, viszont ezt az úszásnemet szeretem a legjobban, így különösen örültem, hogy csapatban is lejátszhatok ebben egy hosszt.
Ellentétben az egyéni számban úszottal, ezúttal végig sikerült erőből lenyomnom a pillét, nem fáradtam el a végére, és a kézi mérések szerint is több mint egy másodperccel jobb volt ez a hosszom, mint reggel. Ez eléggé bosszantó volt, de persze nincs mit tenni ellene... Megpróbáltam kihozni belőle a jót arra emlékeztetve magam, hogy lám, tudok én jobbat is, mint amit mértek nekem.
Az egyik dolog, ami nagyon tetszett a versenyen, az a kiértékelés. Már az eredménylisták is úgy készültek, hogy az idők mellett az aktuális teljesítmény százalékok, illetve a teljes férfimezőnyön mért relatív és abszolút helyezési számok is szerepeltek rajta, de a kiírt egyéni abszolút pontverseny miatt végül az összes versenyző minden eredményét magában foglaló mutatók alapján létrejött ranglistát is elkészítették.
A pontversenyben az indulások száma és az időeredmények relatív értéke egyaránt számít. A férfi mezőny 108 tagjából én a nyolcadik legtöbb pontot szereztem, ami nyilván elsősorban a hat egyéni és két váltóbeli szereplésemmel értem el, és bár senkit nem előztem meg, aki nálam több számban indult, de legalább azt elmondhatom, hogy a másik négy 8 futamos közül én szedtem össze a legtöbb pontot úgy, hogy egyetlen számot sem hagytam ki, amit ne tudtam volna szabályosan leúszni.
A teljesítmény százalékok átlaga alapján felállított sorrend már kicsit beszédesebb, itt a 108-ból 38-an úsztak nálam átlagosan értékesebb időket.
A lista eleje:
