A gondolkodás nem maradt eredménytelen, esélyesnek tűnő elképzelés kerekedett belőle.

Még mindig egyfolytában emlékeztetem magamat, hogy a legfontosabb az, hogy megőrizzem a "képességemet" arra, hogy bármely ponton objektív döntést tudjak hozni, azaz egy adott pillanatban azonnal fel tudjak állni és hátat fordítani az egésznek.

Amíg ez így van, addig viszont mindenféle nyomás nélkül nyugodtan tervezhetek.

Viszonylag egyszerű az ötlet: természetesen rögzítőben úszok. Ehhez nagy segítség, hogy egyrészt még a műtét előtt kölcsönkaptam egy korszerű darabot az egyik ismerős sorstársamtól, másrészt napokkal ezelőtt megtaláltam a saját régi darabomat, amely az úszáshoz mindenképpen elégségesnek tűnik.

A lábam minimális, rögzített térdhajlításban lesz - az előrehaladás tekintetében előnyösebb teljes extenzió most még veszélyes lenne -, ez a helyzet a brace fixálásával egyszerűen megoldható. A kiegyensúlyozáshoz szükséges megoldásnak több  szempontból - kényelem, biztos rögzítés, megfelelő felhajtóerő, közegellenállás - is állnia kell a sarat. Néhány elvetett ötletet követően jött egy jónak tűnő eszköz: polifoam-ból méretre vágott csíkot tekerek a lábam köré, majd erre jön a rögzítő. Egy vagy két réteg jöhet szóba, ennél több már vagy zavar a vastagsága miatt az úszásban, vagy a brace pántjai nem fogják elegendő átlapolással körbeérni. Elivekben ez az egy-két réteg elég is lehet, ha pl. a cáparuhák felhajtóerejére gondolok.

A következő mozdulatom az előzetes orvosi engedély beszerzésére irányult. Az üzemorvosom azonnal közölte, hogy túl azon, hogy nem javasolja a részvételt, természetesen a nevét sem adja hozzá (számítottam erre a verzióra, úgyhogy nem lepett meg, de felírtam magamnak fejben, hogy akkor innentől ez is egy megoldandó feladat...). Részleteztem neki, hogy mi a tervem, és hogy biztonságban lesz a térdem, de ezzel csak a kiváncsiságát keltettem fel és megkért, hogy jövő héten keressem fel és mondjam el, hogyan sikerült.

Jól van, hát, ezt a békát is le kell nyelni. Belegondolva természetes, hogy én magamnak sem adtam volna hozzájárulást ehhez, ha orvos vagyok, éppen ezért nem is nehezteltem egy pillanatig sem rá, de tudva, hogy végtaghiányos, mozgássérült, vak, stb. teljesítőket is láttam már, biztos vagyok benne, hogy az "alkalmassági" igazolás szempontjából nem lehet tényező a térdem állapota, illetve hogy az ezzel kapcsolatos problémákat milyen módon oldom meg.

Úgyhogy a nevezésen túl fogok jutni, és pont.

Ennél jelentősebb kérdőjel lesz számomra egy 2 km-es nyíltvízi teszt, amit hamarosan megejtek. Itt egy az egyben ki fog derülni, hogy használható-e az elgondolás, illetve hogy a terhelés alapján elképzelhető-e egyáltalán, hogy nem vagyok teljesen esélytelen megoldani a feladatot.

Ennél a két kilométernél nem úszhatok többet, hiszen már nagyon közel van a szombat, edzetlenül egy ennél nagyobb távot már nagyon megéreznék a karjaimban,  viszont kevesebbet sem, hiszen az viszonyítási alapnak lenne elégtelen.

Ami biztos, hogy ha egyáltalán eljutok a Balaton vízéig, amit abban művelek majd, azt technikailag pontozni minden értelmet nélkülözne. Nem éppen stílusozás lesz, az biztos... Fontos kérdés lesz, hogy mennyire és meddig lesz erőm a húzásmintát folyamatosan változtatgatni azért, hogy a vállaim ne égjenek szét a terheléstől. Felrémlik bennem az a bizonyos nyíltvízi próba hat évvel ezelőttről, amikor az első háromszoros úszásom előtt bizonyosságot akartam előzetesen szerezni arról, hogy ez sikerülhet, és a teljes össztávot egyben toltam le a budakalászi kavicsbánya tavakban. Az utolsó kilométereken akkor is szinte minden kartempóm más mintán haladt, annyira kész volt a vállam.

Hát most valami ennél nehezebb várhat rám.

Nem lesz egyszerű eset...