Egy hosszú utazás után egy jó hangulatú verseny elé néztem, amely azonban sok szorongással járt, hiszen semmilyen okom nem volt a legkisebb magabiztosságra sem. Előzetesen nem tudtam, hogy mire számíthatok, mit értek az elmúlt hetek úszkálásai: a gyulai formámhoz képest romlottam-e, vagy legalább tartottam a szintet, esetleg valamelyest erősödtem? Most jött el az idő, hogy ez feketén-fehéren kiderüljön. Sőt, mivel minden korábbinál több, összesen 6 versenyszámban neveztem, így esélyem sem volt arra, hogy ha egy-egy számban össze is jönne valamiféle csoda, ez zsinórban ennyiszer megtörténjen.
A szombat első versenyszáma az 50 méteres gyorsúszás volt. Tudtam, ha ezen a versenyhétvégén a klasszikus számaim közül ez az egyetlen, amelyben egyéni csúcsot úszhatok, ezért alaposan átgondoltam az egész futamot, nehogy valamit elrontsak közben és a lehető legjobbat hozzam ki magamból. A rajtra is jól reagáltam, a medence fele körül vettem először levegőt, aztán toltam, ahogy csak bírtam, és a benyúlás is viszonylag jól sikerült. A kézi időmérő kecsegtető időt regisztrált, de elektronikus szerint végül is 7 századdal gyengébbet produkáltam, mint az eddigi legjobb. Sajnáltam nagyon...
A nap másik egyéni száma a 50 méteres hátúszás volt, aminél szerettem volna 37 másodperc környékén landolni, de mindenképpen 37-el kezdődő időt úszni. A rajtom itt is jó volt, a vízáttörésemnél viszont időt veszítettem, majd egy kicsit kapkodós lett a mozgásom, és rájöttem, hogy a melegítésnél csak a fordulóhoz szükséges kartempókat számoltam meg a zászlókat követően, a benyúláshoz viszont nem tudom, mennyit kell majd még úszni... 35 méter körül fel is néztem oldalt, hogy mennyi van még hátra, de a nagy csapkodásban rövidebbnek tűnt a dolog, mint amennyi még hátra volt, ráadásul a zászlókra el is felejtettem odafigyelni, így a következő felnézésnél - 7-8 méterre a faltól - már időt is veszítettem a tájékozódással, majd a benyúlásom sem sikerült: az egyik kezemmel még éppen nem értem el a falat, a másikkal viszont a kézfejem oldalát csaptam oda... Tökéletes ötven volt... Nem is csoda, hogy még a hódmezővásárhelyinél is gyengébb időt mértek.
A nap végén szokás szerint még egy 4*50 méteres gyorsváltóbeli fellépésem is volt, ahol befutóemberként először esett meg velem, hogy váltóban nem esett jól az 50 gyors. Annyira gyengének éreztem magam közben, hogy majdnem feladtam, rettenetesen elfáradtam, a váltónk pedig nehezen minősíthető 2:09-el ért célba. Ekkor a holnap reggeli 400-ra gondolva igencsak elkapott a félelem, pedig ha tudom, mi történik... De szerencsére nem tudtam még...
Miután a csapattársakkal a szállásként választott panziót véletlenül majdnem felgyújtottuk, egy nagyon nyugtalan és rossz álmokkal teli éjszakát követően a tavalyihoz hasonlóan erős fejfájásra ébredtem, ami több raklapnyi gyógyszer rohamát is sikeresen visszaverte. Szerencsére még az elviselhetőség határán maradt, így kénytelen voltam ép ésszel szembesülni azzal, hogy a hétvége legnagyobb próbatétele előtt állok.
A 400 méteres gyorsúszás előtt sok mindenről nem kellett gondolkoznom, taktikáról nem lehetett szó, mert nem volt mire építenem.
Az első hosszon nyugodtan, hosszú, de viszonylag erősnek ható húzásokkal mentem, ám feltűnt, hogy a mellettem úszók már az első ötvenen jelentős előnyre tettek szert. A különbség olyan nagy volt, hogy biztosra vettem, ezt az iramot lesz, aki nem fogja tudni tartani a vége felé, nekem majd ott lesz esélyem a felzárkózásra. Végül is a további hosszok során mentem, ahogy csak tudtam, de lassan már csak visszafelé úszó embereket láttam, előttem már nem volt senki, olyan különbségek alakultak ki... Ekkor már kezdett gyanús lenni a dolog. A vége felé mindent kiadtam magamból, jól belehúztam, és biztos voltam benne az utolsó hossz előtt, hogy itt nagyon sokan magukhoz - és a nevezési idejükhöz - képest igen remek időket úsznak. Aztán amikor becsaptam a célba és a kézi időmérő elmondta a helyzetet, olyan sokkhatás ért, hogy az még a tavalyi csongrádi döbbenethez sem volt fogható: 5:47.
Éreztem, hogy ezzel az idővel valami fantázián is túli mélységbe zuhantam, ez olyan elképesztően rossz eredmény, ami gyakorlatilag összehasonlíthatatlan bármilyen korábbi teljesítményemmel. Sokáig csak ültem a tanmedencében és néztem ki a fejemből, de elég hamar rájöttem, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy minél hamarabb elfogadom azt, hogy én erre az időre vagyok képes és nem arra a 20 másodperccel jobbra, amelyet egy éve ugyanitt úsztam, vagy az 5:20-as, szintén közel egy éves békéscsabai időmre. Én most nem egy ereje teljében lévő, 77 kilós, a legjobb időkért keményen dolgozó szenior úszó vagyok, hanem egy 84 kilós kövér disznó, aki ráadásul lusta és nem kellően motivált, és nekem most ez a sorsom, és kész.
Oké, lépjünk tovább, mert mindjárt a nyakamon a 100 méteres hátúszás. Ez debütáló szám nálam, így szerettem volna egy korrekt alapidőt úszni. Átgondoltam az 50 hát hibáit és igyekeztem jobban odafigyelni a medencére úszás közben, és ezt segítette is a 100 méter nyugodtabb irama. Jól sikerült a rajt, a kidelfinezés, az első hossz is, jó volt a fordulóm, de a végén nem mertem már nagyon csapkodni, inkább a pontos benyúlásra koncentráltam, ami most szépen ki is jött. Nem találtam sok hibát a mozgásomban, amit le tudtam volna faragni, úgyhogy az időm a pillanatnyi állapotomhoz képest a legjobbhoz közelít. Elsősorban erőnlétileg fogok tudni javítani ezen, és remélem, hosszútávon a technikám is javul még legalább valamelyest.
Mivel rá kellett hangolódnom a hátra az imént, és az időm elfogadható lett, ez kissé tompította az iménti döbbenetemet és elvonta a figyelmemet, főleg, hogy gyors egymásutánban jöttek a számaim. Először az 50 méteres pillangóúszás.
Ez akármennyire is sprintszám, ahol elvileg nem kellene annyira éreznem az edzetlenséget, mert olyan gyorsan véget ér, mégis megfigyeltem, hogy az egy hossz pillénél kizárólag akkor tudok jó időt úszni, ha az edzettségem is megfelelő. Most már az elején éreztem, hogy nemhogy nincs bennem erő, lehet, hogy teljesen összeesek a végére. Csökkent a húzóerőm, megnyúltak és lelassultak a tempóim, egy kínszenvedés volt az egész, össze is jött a minden eddiginél rosszabb időeredmény.
Ennyi csalódás után érthető, hogy az utolsó egyéni számban, a 100 méteres gyorsúszásban még szerettem volna rendesen helyt állni, hogy legalább egy picit megnyugodjak. Ennek megfelelően érzésem szerint jól kezdtem az első hosszt, és bár a forduló kissé lomhán sikerült és nagyon kellett szenvednem a második hosszon is, de úgy éreztem, talán kiszenvedtem a kitűzött célomat, az 1:07-en belüli időt. Villámcsapásként ért a "hír", hogy elképesztően borzalmas, "történelmi" időt úsztam, és elég sokáig tartott, míg agyilag össze tudtam párosítani ezzel az 1:08-al saját magamat. Az erőnlétemre nézve első pillantásra kissé megtévesztő lehetne, hogy Toldi Miklós előtt végeztem, mert ez azt jelentené, hogy innen van még lejjebb is, de ezt a helyzetet most már végképp a mélységek mélységének érzem.
Még egy 4*50 méteres vegyesváltóban is le kellett nyomnom egy hosszt, és bár most sokkal jobban bírtam, mint az előző nap, örültem, amikor a medence végére értem, hogy ma már nem kell többet úsznom...
Huhhhh, nem tudom, hogy mióta úszom, történt-e velem ennél ledöbbentőbb dolog, de ez a vasárnapi nap egyszerűen elképesztő volt. Még szerencse, hogy 100 háton nem volt korábban időm, mert legalább van egy kakukktojás is, de a másik három számban életem legbotrányosabb időit nyomultam, 400-on különösen elképzelhetetlen volt számomra, hogy belátható időn belül - értsd: a következő 10-15 évben - bármikor is 5:47-et úszok. Nesze neked 5:30-as szégyenhatár...
Most nincs semmilyen elhatározás, csak egy kis nyugalom, aztán majd meglátjuk, merre mozdulok el.
