Az idei átúszás számomra merőben különbözött az összes eddigitől. 1998 óta három alkalom kivételével (kétszer elmaradt az esemény, tavaly pedig éppen külföldön voltam) minden évben úsztam, olykor többször is, és volt, hogy időhiány miatt felkészületlen voltam, de olyan még nem fordult elő, hogy tudtam volna edzeni rá, mégsem tettem. Teljesen motiválatlanul, több mint fél éve egyetlen valamire való edzés nélkül, tisztán hagyományból neveztem be, és semmilyen célom nem is volt az egésszel, csak hogy átérjek, aztán ahogy lehet, el is jöjjek a helyszínről, mert sem hangulatom, sem jó érzéseim nem voltak az egésszel kapcsolatban.

Mivel nem időben jöttem, hanem egy kicsit később, mint szoktam, majdnem fél órát álltam az orvosi sátor előtt. Azt hiszem, jó lett volna egy-kettővel több vérnyomásmérő hely és ugyanennyivel kevesebb nevezési sátor, az egész így gördülékenyebben haladt volna. A rajtot már fél nyolc után elengedték, én fél kilenc körül értem végre a kikötőbe, és a kódleolvasás után a lépcsőkön ácsorgó tömegen átvágva egyből nekiindultam. Pont úgy tettem, mint akinek fontos, hogy lemérje, mire volt elég a felkészülés, de ez csak egy automatikus művelet volt, a vízben már nem volt mit ügyeskedni.

Szépen csendesen, nyugodtan úsztam, kifejezetten nyugdíjas tempóban, hiszen most ez volt a biztonságos maximum. Nem arról volt szó, hogy ha közepes erőt adok a húzásba, az kitarthat-e a túlpartig. Az első három kilométeren semmilyen erőt nem adhattam bele, mert a legkisebbtől is összeeshettem volna. Emlékeim szerint legalább két éve nem úsztam egyben ekkora távot, fél éve pedig még egy kilométert sem. Tegnapelőtt lementem uszodába, hogy mégis legyen fogalmam arról, mire vállalkozok, és mindössze két kilométert sikerült összeszenvednem úgy, hogy összesen ötször álltam meg, ebből két alkalommal is több mint tíz percre. Ez elég beszédes. Lehet azt mondani, hogy majd az adrenalin, meg a motiváció, de BÁ távon csodák nincsenek, ha nincs tüdő és izom, akkor legfeljebb néhány száz méteren mutathatna az egész úgy, mintha lenne bennem valami, ennek viszont látványos összeomlás, akár feladás is lenne az ára. Én pedig csak végig akartam úszni, teljesíteni, ráadásul hangulatom is színtelen-szagtalan volt, úgyhogy a táv első fele nézelődéssel, gondolkodással, kikapcsolódással telt, oda sem figyeltem az iramomra, legfeljebb annyira, hogy azt kényelmesnek érezzem.

Az első ötszázas bóját észre sem vettem, valószínűleg elbambultam és eszembe sem jutott. Az ezrest már igen, itt az órám egy reális 17:50-es tempót mutatott, és ugyanilyenekre is számítottam a továbbiakban, ami a táv e korai szakaszában 1:33-as teljesítést prognosztizált. Ezt úgy fejben el is fogadtam, hiszen mi mást is tehettem volna, tudtam, hogy sem erőm, sem kedvem nem volt egy hosszú hajrára. Rengeteg mellúszót is kerülgetnem kellett, és nem volt megoldás az úszósáv szélére nyomulás sem, mert mindenhol felbukkantak, csak az utolsó kilométeren volt viszonylag tiszta vizem. A mellúszást egyébként is betiltanám Magyarországon, nem csak hatékonysági szempontból, hanem mert most is kaptam néhány igen kemény rúgást, amikor igyekeztem elúszni néhányuk között.

A második kilométer a túl nyugodt úszásom miatt már 18 perc felett volt, a harmadik viszont 17:24, de mivel ebbe semmivel nem adtam bele több erőt, mint a korábbiakba, valószínűleg csak némi pontatlansággal helyezték el a hármas bóját. Az ötszázasok csapnivalóan voltak elszórva, azokat nem is vettem komolyan, de talán a 3,5 km-es jelzés valamennyire stimmelt a számításaimmal, és örömteli volt, hogy ezt 1 óra 1 percnél értem el. Jó érzés, hogy a jövő heti Öbölátúszás távján teljesen edzetlenül is megközelítettem az egy órás határt, így ezt mint célt újra ki is tűzhetem majd.

Az első három és fél kilométer alatt valahogy rájött a testem, hogy innen már muszáj kiúsznom a partig, nincs vészkijárat, és mintha könnyebben engedte volna azokat a mozdulatokat, amelyekkel elég szűken tudtam mozogni. Eddig is igyekeztem kerülni a széles mozgást, de most végre ez már könnyedebben is ment. Az erőt továbbra is nélkülöztem, a húzás látványra és érzetre is csak egy nyugodt karmozdulatnak tűnt, de még így is inkább volt kellemetlen érzés ennyit úszni, mint kellemes. Mivel az ezt követő távjelzések megbízhatatlanok voltak, néha ránéztem az órámra, hogy időben hol tartok. 1:22-nél még a célkapuban sem voltam biztos, hogy azt látom, és a parton várakozók is egybefolytak, holott volt már olyan is, amikor e pillanatban olvasták le a kódomat a célban.

Nagyon lassan jött a part, és érezhetően alacsony volt a vízállás, mert elég korán le-leért a kartempóm a homokba. Ez egyre zavaróbb volt, de mindenképpen végig akartam úszni a korlátig, így teszek már 1999 óta, amikor olimpiai bajnokunkat, Kovács Ágit láttam a sétálók tömegében ugyanígy koppanásig úszni. A hasam csak nem akart leérni, így valóban a korlátnál álltam fel, és rutinszerűen elügettem a kódolvasóig.

Az időm 1:33:42 lett (a 10 085 célbaérkezőből ez a 142. legjobb időeredmény).

Ez az idő természetesen borzalmas, vagyis hát inkább úgy fogalmazok, hogy minősíthetetlen. Egyetlen szempontból jelent valami pozitívat is: ezt a mai nap képtelen lettem volna alulmúlni, más szóval ez az az idő, aminél rosszabbat nem tudtam volna úszni. És ez azért egy kicsit jó érzés: a felkészülés totális hiányában, nullkilométeresen is képes vagyok olyan időt hozni, aminél jobbat 2007 előtt - azaz az első nyolc próbálkozás során - a legjobb fizikai állapotomban sem tudtam. Ez egyértelműen az úszástechnikai különbségekből adódik.

Az időm mindössze 4 perccel maradt el a másfél órától, ez kilométerenként 43 másodperc, ami ha jó kondiban lettem volna, nem kis különbség, így viszont egy valamire való felkészüléssel ez simán ledolgozható. A hátam a csütörtöki naphoz képest - amikor egy-egy lehajolás után alig bírtam felegyenesedni - kevésbé fájt, de így is nagyon gyötört. Két nappal később egy földmunkánál egy idősebb ember azzal biztatott, hogy nyugodjak meg, ez csak rosszabb lesz.

Hát akkor majd a kispályás foci és az úszás helyett átállok a sakkra.

A partraszállás után igyekeztem mielőbb távozni. Sajnos a csomagomat fél órával megelőztem, és az első hajóra nem is fértem fel, a sorban állás közben pedig enyhébb napszúrást is kaptam, örültem, amikor végre elindulhattam Révfülöpről. Vissza se néztem.