Úszás 2008-

Bár én az idei rendezvényen csapatban neveztem és indultam, mégis csaknem egy egyéni indulással összemérhető mennyiségű új gondolat és tapasztalat birtokába jutottam, melyeket a jövőre való tekintettel vetettem virtuális papírra elsősorban a saját felhasználásomra, de szeretném megosztani veletek is. Az alábbiak csak a saját megfigyeléseimet és gondolkodásomat tükrözik, így természetes, hogy lehetnek benne tévedések és ezekre alapozott helytelen következtetések, melyek azonban remélhetőleg az érintetteket nem sértik, legalábbis ilyesmi nem állt szándékomban.

Ami a 12 órás egyéni úszásról mindig az eszembe jut, az Doktor úr (Rentka László) tavalyi disszertációjának első sora, amely így hangzott: „Az egyéni 12 órás éjszakai úszás jelentős erőpróba”. A „jelentős” szó erre a teljesítményre vonatkozó valódi jelentése felől már a tavalyi egyéni indulásom előtt sem volt kétségem.

Mint minden erőpróbát, így a 12 órást is megpróbáltam először definiálni, mit is jelent a teljesítése, ez az én fogalmaim szerint mikor sikeres és mikor nem az. Ezek alapján az idei hat egyéni induló közül mindössze három sikeres teljesítőt tartok számon: Bálint Lórántot, Bujna Lillát és Rentka Lászlót. Ők voltak azok, akik - tudomásom szerint - egyetlen percet sem töltöttek úszás nélkül úgy, hogy azt kizárólag pihenésre fordították volna. Lehet az felmelegítő zuhanyzás, görcsoldás, újrazsírozás, evés-ivás, szemüvegcsere, lazítás valamely fájdalom csökkentése érdekében, stb., de a kizárólag pihenés célú megállás az én szememben olyan, mintha valaki a Balaton-átúszás közben a tó közepén kikapaszkodik akár csak egy percre is egy vitorlásra: ez így nem egy BÁ, hanem két darab fél BÁ. (Nem hiszem, hogy az elveim túl szigorúak, tekintettel arra, hogy a nyíltvízi hosszútávúszásban még a kísérő csónak megérintése is kizáró ok.)

 

Mindhárom sikeres teljesítő új tapasztalatokat hozott számomra, egyszersmind cáfolt is bennem néhány korábbi elképzelést.

Bár én eddig csak egyetlen sikertelen próbán vagyok túl, amit tavaly követtem el, a történtek alapján akármilyen reménytelennek is tűnt, hogy ez nekem valaha is sikerülhet, gondolatban nem adtam fel a dolgot, csak hagytam érlelődni. Biztos voltam benne, hogy a következő alkalommal - idén - nem indulok egyéniben, de abban is, hogy a helyszínen leszek…

Az idei 12 órás úszás előtti hetekben el kellett döntenem azt, hogy mi lesz velem jövőre (hogy idén mennyire kell a saját és a csapattársaim úszásán kívül másra is figyelnem), és egyértelműen megerősödött bennem a vágy, hogy a következő alkalommal újra neki kell esnem ennek a jelentős erőpróbának. Így hát a semminél valamivel jobban próbáltam nyitva tartani a szemem az egyéni indulóktól nyerhető új tapasztalatok érdekében.

Az idei év októberének első hétvégéjéig elég határozott gondolataim voltak szinte minden apró részletet is illetően, ami az egyéni próbázók megfontolásának tárgya lehet. Mindezekkel megpróbáltam a nemcsak a DSZÚK-ban, de a Bármit Megúszók között is csapattársam, Bujna Lilla segítségére lenni, aki idén először barátkozott meg a gondolattal, hogy nekimegy ennek a fél napnak. Éppen ezért, bár ahogy mondtam, én nem terveztem, hogy idén egyéniben indulnék, és ezt sem korábban, sem utólag nem bántam egy pillanatig sem, mégis úgy készültem erre a versenyre fejben, mintha én is egyéniben neveztem volna.

A fő elvem az volt, hogy az időkeret első felében az embernek annyira szét kell spórolnia magát, amennyire csak lehetséges, tehát a fegyelem a legfontosabb, hogy a főleg az első órákban domináló úszásszeretet-érzést és a kellemes közérzetet annyira kordában tartsa, hogy az ne forszírozzon ki több energiát az emberből, mint amennyi a „létminimumhoz” szükséges. A második „félidőben” pedig - nyilván ha nincs semmilyen szervi probléma, vis maior - az akaraterő dönt, amely vagy legyőzi a holtpontokat, vagy alulmarad velük szemben.

Igazából nem nagyon mertem belegondolni, hogy mennyi esélyt adok neki, hogy végigússza a 12 órát, mert nyilván csak a saját holtpontjaim, erőlködéseim, fájdalmaim emlékeiből, illetve Doktor úr tapasztalataiból és tanácsaiból - melyeket tavaly velünk is megosztott - indulhattam ki, és ez nem sok jót ígért valakinek, aki még csak előtte áll e tapasztalatok megélésének és kihívásainak. Be kell vallanom neki és mindenkinek, hogy én azért szorítottam, hogy leússzon egy tisztességes távot és eljusson a verseny második feléig, hogy ne maradjon benne egyértelműen rossz emlékként ez a próba, amikor majd feladja, mert egyetlen dolgot sem tudtam magamban felhozni előzetesen, amely kapaszkodót jelentett volna ahhoz, hogy legalább egy pici kis esélyt adjak neki magamban a 12 óra teljesítését illetően.

Az elején nagyjából félóránként figyeltem jónéhány hosszon keresztül az úszását, minden kis apróságot, amelyből ki lehetett olvasni, hogy érzi magát és mennyi energiát használ fel. A verseny előtti hetekben elég sokat beszéltünk nagyon sok mindenről, amelyet át kellett gondolnia, éppen ezért eleinte csodálkozva és csalódottan észleltem, hogy bukófordulózgat, integet a vízből, kiszól a hosszok végén, a kartempója pedig láthatóan húzó-toló, nem pedig nyugodt „hátraeresztős”, takarékos. Ezt a párjával, Ferivel többször is „egyeztettük” a parton, majd egy idő után be-beszóltam neki úszás közben is, hogy szerintem ezt meg ezt nem nagyon kéne, mert pár óra múlva nagyon vissza fog ütni ez a felelőtlenség. Őszintén szólva egyre mérgesebb is voltam rá, csalódtam benne, hogy ilyen naiv és fegyelmezetlen, annak ellenére, hogy amiket sorozatban „elkövetett”, azokról mind-mind beszéltünk korábban, mint kerülendő dolgokról.

Ami mindenképpen pozitív volt, az az, hogy amikor csak kellett, megállt, nem akart mindenképpen addig úszni, amíg már nagyon éhes lett volna. A bukófordulózásról is nagy nehezen sikerült egy idő után lebeszélni, a folyamatos örömködésről és a kartempói lendületességéről viszont a határozottságom ellenére sem volt hajlandó lemondani. Amit el tudott követni azért, hogy akik szorítanak érte, a végsőkig aggódjanak, azt el is követte. Nem is tudom, talán a következő lépcsőfok a pillangózás lett volna, de ez szerintem csak nem jutott az eszébe… ekkor még…

De azért még tudta fokozni: volt, hogy kiszólt nekem a vízből, hogy „gyere, ússzunk egyet!”, amire már tényleg kezdtem dühös lenni (hiszen úgy szerettem volna, ha minél messzebbre jut, mintha én magam úsztam volna helyette), és arra gondolni, hogy egyrészt ha visszamehetnénk az időben, meggondolnám, hogy egyáltalán bármit is mondok neki a tapasztalataimból, mert mint a falra hányt borsót, olyannak éreztem, másrészt pedig próbáltam magam felkészíteni arra a pillanatra, amikor vége lesz, amikor feladja és kijön a vízből, hogy ne vágjam a fejéhez, hogy „a fene egye meg, nem hiszem el, hogy ennyire nem tudtál előre gondolkodni!!!”. Ami pedig végleg kicsapta a biztosítékot nálam, az az volt, amikor úgy a harmadik órája vége felé én is a vízben voltam - a mellette lévő pályán - és éppen tizenöt és fél perces kilométerátlaggal úsztam, és amikor az egyik hossznál utolértem, láthatóan felvette a sebességem és jött velem két hosszt… Ezt már idegileg sem bírtam és kiszóltam a következő hosszom végénél a többieknek, hogy „EZT MIÉRT CSINÁLJA?!?”

Ezután váltottam „hozzáállási taktikát”, és csendben kivárva figyeltem, mit csinál, illetve mi fog történni vele. Négy óra után már jóval visszafogottabban, de még mindig a szerintem az első órában szükségesnél is erősebben húzott, és láthatóan és hallhatóan továbbra is nagyon élvezte az úszást. Úgy éreztem, nem sokára már komolyra fog fordulni a helyzete, jönnek majd a fájdalmak, a fáradtság, és minden, ami ennyi úszás normális velejárója.

Közben figyeltem Doktor urat és Bálint Lórántot is. Előbbit illetően nem gondoltam volna, hogy új dolgokat látok tőle, de meglepően tapasztaltam, hogy egyre többet úszik gyorsban, amiből komolyabb problémákra következtettem, majd teljes meglepetésemre mellben is megtett egy-két hosszt. Ez már nagy bajra utalt nála, és ebből arra számítottam, hogy az utolsókat rúgja…

Lóránton pedig már az első órában elképedtem. Egy tavalyi szenior versenyen tapasztaltam már, hogy milyen kiváló úszó, amikor vagy 20 mp-et kaptam tőle 400 gyorson, most viszont… Alig hittem a szememnek: az első kilométere kerek 14 perces (az én eddigi legjobb egyetlen ezrem 14:09, de amikor ezt úsztam, nem állt előttem további 11 óra 46 percnyi „játékidő”…), az első órája pedig 4.250 méteres volt. Mindezt folyamatos bukózással tetőzte, amitől már Doktor úr is óvta ilyen távon a társadalmat. Egyrészt nem értettem, hogy valaki, aki már úszott végig 12 órás versenyt, tényleg nem tanult abból eleget ahhoz, hogy ne ilyen iramban kezdjen, másrészt pedig kíváncsi voltam, hogy mikor fog szétégni és ezt milyen látványosan teszi majd, egyáltalán hogy fog szenvedni majd néhány óra múlva, amikor a java még mindig hátra lesz. Teltek a fél órák, az órák, és bár az irama csökkent valamelyest, de nem látványosan, nem érződött rajta az, hogy a következő percekben meghalni készülne, és a stílusa sem változott. A kartempója ugyanaz a kaszálós, erőteljes maradt, én ilyen stílusban úszva már régen beadtam volna a kulcsot, nem is beszélve arról, hogy a bukófordulózásról még ekkor sem mondott le.

Közben az ötödik-hatodik órába érkeztünk, Lilla teljes meglepetésemre még mindig élvezte a dolgot, bármilyen holtpontnak, fáradtságnak halvány látszatát sem mutatva. Időnként meg-megállt inni és szőlőt enni, ekkor röviden, de kedélyesen elbeszélgetett a többiekkel. Ez most már kifejezetten érdekessé kezdett válni számomra, hiszen én a verseny e részében már nagyon keményen benne voltam a szenvedős szakaszban, és hogy neki nemhogy holtpontja nem volt, de egyenesen élvezi az úszást még a félidőben is, hát erre agyilag ott helyben nehéz volt magyarázatot találni. Ha valóban teljesen lazán, „okosan” úszott volna idáig, akkor azt mondom, nagyon szerencsés, hogy idáig elkerülték a fájdalmak, a komolyabb fáradtságérzet, - ez esetben ez még benne lett volna a pakliban. De ő szórakozott a vízben, pazarolta azt a drága energiát, és ezért nemhogy bűnhődnie nem kellett idáig, továbbra is a medence szemébe röhögött...

A másik két debreceni csapattársunk közben változatos-változatlan előadást produkált. Doktor úr csak nem adta fel, pedig ekkor már túlnyomórészt gyorsban láttam őt úszni. Aztán az egyik megállásánál levette a szemüvegét, és megdöbbenve láttam, hogy gennyesre gyulladt a jobb szeme és teljesen körbetáskásodott, feldagadt a gyulladástól a szemkörnyéke. Mondtam neki, ezt jobb lenne, ha megmutatná egy szemorvosnak, de ennél több iróniára a látvány durvasága miatt nem is futotta tőlem. Tudtam, hogy amíg bármennyit is lát, addig tűrni fog és megy, de még ismerve a csendes akaraterejét is, erősen valószínűsítettem, hogy belátható időn belül hősi halált fog halni, és kijön magától, esetleg úgy húzzák majd ki a medencéből. Úgy éreztem, a szeme állapota csak hab a tortán, ettől függetlenül lehet még valami testi problémája, ami miatt főleg gyorsban úszik, de néhol még mellre is átvált. Lóránt még „féltáv” körül is fáradhatatlanul kaszálta a vizet, a húzásai még ekkor is szögletesek, azaz erősek voltak annak ellenére, hogy a kezdetek óta már sokat lassult. A bukófordulókat viszont még mindig nyomta, ami hihetetlen volt számomra. Ekkortájt emlékeim szerint körülbelül másfél kilométerrel járt Doktor úr előtt.

Lilla sokat közelített a számomra ideálisan takarékosnak gondolt mozgás felé, ám amikor - öt óra úszást követően - felvette a vízhatlan mp3 lejátszómat, kissé megint változtatott a ritmusán, élvezte a zenét. Vártam folyamatosan és kissé aggódva, hogy elkezd majd görcsösebbé válni a mozgása, amit a gesztusaiból igyekeztem időben felfedezni, de egyszerűen nem történt semmi észrevehető változás, pedig az idő - a körszámláló lappal egyetemben - csak telt és telt. Már nyolc óra úszáson is túl volt, amikor végképp elfogadtam magamban, hogy itt most valami újat fogok tanulni, és lehet, hogy egy előre teljesen valószínűtlennek tartott verzió válik valóra a szemem láttára. Annyira kiegyensúlyozottan jó volt a hangulata, és már régen túl volt azon két időponton, ahol nekem komoly mélypontjaim voltak tavaly, hogy kezdtem elhinni, ez az állapot számára jó eséllyel ki is tarthat "az idők végezetéig". Ekkor már egyáltalán nem zavart, hogy még mindig túl erős a húzása, hogy vidámkodik, énekelget, és integet a parton állók felé. Az etapom közben többször is összemosolyogtunk, aztán a parton pillangózásra bíztattuk, - tulajdonképpen feloldódtunk a hangulatában.

Doktor úr az utolsó egy-két órában - amikor szerintem már lassan sürgősségi esetté kezdett válni - hősiesen küzdött önmagával, a mozgásából is ítélve nagyon magas szintű akaraterőre következtettem benne. Azóta sem tudom, milyen problémái voltak már az első „játékrésztől” kezdve, de én a tavalyi majdnem 40 kilométeres eredményéhez képest az idei teljesítését nagyobb értékűnek és a kitartás szempontjából igazi példának, etalonnak tartom. Érdekesség volt számomra, hogy a verseny záró szakaszában még aziránt érdeklődött nálam, hogy Lilla hogyan áll hozzá képest… Úgy érzem, most már értem a kérdését, ettől függetlenül akkor csak megráztam a fejem és azt mondtam neki, hogy ez már ne foglalkoztassa, mert Lilla élvezi az úszást…

Ekkor már Lóránt is nagyon küzdött önmagával, úgy hallottam, hogy a vállára panaszkodott, amely nem lepett meg, mindössze azon csodálkoztam, hogy az ő húzásaival hogy bírta nem hogy eddig, de a verseny töredékéig is… Elképesztő, ahogy „túlélve” azt a kezdeti gyilkos tempót, végig (!!!) bukófordulózva a 12 órát - ami az ő esetében több mint 1.500 fordulót jelentett - végül is 38 kilométert teljesített. Biztos vagyok benne, hogy ennél ő taktikusabb versenyzéssel sokkal - értsd: 2-3 kilométerrel - többre is képes, így viszont számomra új tapasztalatokat hozott. Ha valaki egy kimagasló időkre képessé tévő, de kívülről nem elég lazának látszó és erőteljes technikával kizárólag gyorsúszásban is végig tudja úszni a fél napot, akkor ha csak ezen múlik, számomra - legalábbis e verseny tekintetében - nem feltétlenül kell, hogy létkérdés legyen a hátúszás olyan szinten való elsajátítása, hogy ebben kellően pihentető legyen akár komoly távokat is végigúsznom. A tavalyi úszásidőből számomra még kimaradó utolsó két és fél órányi „elmaradt” tapasztalat előzetes „szellemi pótlásához” ez fontos segítség volt.

Lilla az utolsó két órában is folytatta az örömúszását. Erre tényleg nem illik jobban más szó, mert minden mozdulatából, gesztusából, szavából érződött, hogy ezt a próbát mintha neki találták volna ki. Egy ideje már nem is csodálkoztam rajta, sőt, azon gondolkoztam, jöhet-e bármi közbe neki, ami kétségessé teheti számára az úszóidő teljesítését, de már semmit nem tudtam elképzelni, ami ilyen helyzetbe sodorná. Bár ekkor már úszás közben többször is az ég felé nyújtotta a karját, hogy azt visszafeszítve megmozgassa elgémberedett felkarját, vállait, de ez a néhány „gyakorlat” egyáltalán nem jelzett előre semmiféle problémát. Sőt, annyira stabilan úszott, hogy az utolsó órában nagy számolgatásba kezdtünk, és úgy tűnt, ha sikerül még valahonnan összeszednie egy kis tartalékot, könnyen megtörténhet, hogy eléri a 36 kilométert a végén. Csodálattal néztük, ahogy komolyan veszi a dolgot és amennyire lehetett, felgyorsította a tempóját és a fordulóit is, annak ellenére, hogy fél órával a verseny vége előtt, hat és fél óra működés után „elfogyott” a zenegépe. Pár perc volt már csak hátra, amikor mi már tudtuk, hogy a 36 kilométer már nem kihívás, mégis ezt - eléggé el nem ítélhető módon - el nem árulva neki próbáltuk belőle kihozni a legtöbbet… Az utolsó dupla hossz előtt kórusban próbáltuk pillangózásra késztetni, és egy 25-öst szépen le is lepkézett, feltéve a koronát a félnapos csodálatos teljesítményére.

Az eseménnyel kapcsolatban már megjelent írásokat olvasva is van még egy gondolatom: én nem követném el azt a hibát, hogy Lilla 36,1 kilométerét nagyvonalúan leosszam és óraátlagként minősítsem úgy, mint bármely csapatban szereplő úszóét, így az enyémet is, hiszen a teljesítménye így értékelve és ebben a vonatkozásban csalóka. Egyrészt az úszásidőhöz képest ugyan elenyésző, ám egy korrekt átlagszámításhoz már jelentékenynek számító időt töltött megállásokkal különböző célokból (ám egyszer sem kizárólag pihenés okán), másrészt pedig ő 12 órás iramban úszott, mi pedig 30 ill. 60 percesekben, ami nyilvánvalóan összehasonlíthatatlanná teszi a választott utazósebességeket és távokat. Lilla 25-ös medencében 60 perc alatt közel 4 kilométerre képes, ezt ráadásul számomra is bizonyítottan akár 10 kilométeren is tartani tudja, mely képességeket azért én már mindenképpen minőséginek gondolom, túl azon, hogy az önértékelését is példásan egészségesnek ismerem.

Sokat gondolkoztam már a hetedik-nyolcadik órájától kezdve, hogy mi is a titka, hogy fájdalmak, holtpontok nélkül, nem apadó élvezettel tud úszni a verseny második felében is. Rájöttem, hogy míg Orosz Gyuri, Bálint Lóránt és Doktor úr technikája egyaránt kívülről láthatóan is eltér az ideálistól - nem is beszélve az enyémről -, addig Lilla minden úszásnemben, így a gyorsban is látványosan hibátlan, teljesen szimmetrikus, szemet gyönyörködtető stílusban úszik. Valószínűleg ez a hatékonysági különbség adja meg neki azt a képességbeli pluszt, hogy amíg számunkra ez a verseny mind fizikailag, mind szellemileg igen jelentős kihívás, erőpróba, hatalmas küzdelem önmagunkkal, addig számára ez nem nagyságrendileg több, mint egy időben hosszasan elnyúló vízi kirándulás. Ő nem távolságra úszott, nem számolgatta a hátralévő időt és a már megtett távot, nem kapkodta el, nem szűkítette le a megállásait a mindenképpen szükséges minimumra, nem törekedett a minél hosszabb folyamatos vagy szinte folyamatos úszásra. Egyszóval nem hajtotta őt a tatár, és úgy érzem, maradt benne bőven tartalék arra az esetre, ha az idei célba érkezésén felbátorodva legközelebb esetleg már konkrét távolsági céljai is lesznek, - és még így is hölgy létére 36.100 métert teljesített.

A jövő évi egyéni nevezéshez tehát nagyon sokféle és vadonatúj, esetenként ellentmondásosnak látszó, valójában azonban egymással jól megférő, párhuzamos tapasztalatokat gyűjtöttem, amelyeket önmagukban sem könnyű fejben „konyhakészre” tisztítani, alakítani, nemhogy még az én korlátozott képességeimet és adottságaimat is hozzáadva egy olyan tervvé összeállítani, amelyben hinni tudok, amely elég támaszt nyújt ahhoz, hogy sikeresen teljesíthessem ezt a jelentős erőpróbát.

Füzi László (Medve)”