Tavaly a Balaton-átúszást illetően két meredeknek tűnő célt tűztem ki magam elé. Az egyik, hogy sikerüljön végre a másfél órán belüli teljesítés (korábban többszöri próbálkozás ellenére is minden esetben kudarcot vallottam és még csak igazán közel sem tudtam kerülni ehhez az időhöz). A másik pedig, hogy megpróbáljam háromszor teljesíteni a távot, úgy, hogy soha még kétszer sem úsztam át egy nap a tavat. Ha a cél a kettő lett volna, arra még csak külön nem is kellett volna különösebben készülnöm, azt gondolom, a három viszont már olyan komoly távnak tűnt, amellyel kapcsolatban komoly kétségek között maradtam volna egészen a Balaton-átúszásig, ha nem találok ki valamit a standard edzések mellett is saját magam megnyugtatására.
Úgy gondolkodtam tehát, hogy az egyetlen dolog, ami megszüntetheti az aggodalmamat, az az, ha leúszom a háromszoros távot egyben valahol (medencében vagy nyílt vízen). Végül is a választásom a tőlem nem messze található kavicsbánya tóra esett, ahol a Google Earth-el három pont között kimértem kétfajta tószélesség-távolságot és így terveztem meg a 15.600 méternyi úszást. A próba napja június 11-én, egy hétfői napon jött el.
Mivel soha megközelítőleg sem úsztam ennyit, konkrét elvárásom nem lehetett az időeredmény tekintetében, de mindenképpen szerettem volna valamennyivel 5 órán belül teljesíteni. Amit biztosan tudtam, hogy ennyit nem lehet energiapótlás nélkül úszni (valahol 3 és 3,5 óra között van az a határ, amennyit még lehet), ezért vittem magammal folyadékot és szénhidrátot is, de két vagy három villámgyors tankolással mindenképpen meg akartam úszni a dolgot, hogy még egyben történő teljesítésnek számíthassam az úszást.
Másnap reggel készítettem egy leírást, hogy még sokáig pontosan visszaidézhessem magamban a történteket, ugyanis nagyon fontos és új tapasztalatokhoz jutottam közben.
"Kb. 5 felé értem le a tóra bringával, fél liter magnézium, két bounty szelet és egy zacsi szőlőcukor társaságában.
A két úszópályából 6-szor terveztem az 550-es távot oda-vissza, aztán még 9-szer az 500-ast.
Az elején még magasan járt a csillagunk, és elég nehéz volt az oda-távon irányt tartani, mert nagyon szembe sütött. Ráadásul picit még hullámzott is a víz, ami további görbületeket rajzolt az úszópályámba.
Az első kör (oda-vissza) elég döcögősen ment, még úgy is, hogy teljesen nyugodt tempóban úsztam, nulla erőlködéssel. A második-harmadiknál picit jobban belejöttem, ekkor sokat gondoltam a csapatunk tagjaira. Éreztem, hogy kevés az, ha csak 6-
Aztán nagyon sokára lejött a következő három kör is, ez már eléggé megviselt a végére, de örültem, hogy irányt válthatok, és arra gondoltam, a 2*500 méter azért még mindig kevesebb, mint a 2*550. Ja, 6.600-nál 1.54-en álltam, azaz a második
Aztán a hetediknél (azaz az első 1.000 méteres körnél) éreztem, hogy nincs különbség érzésben a két táv között… Ennek a végén már 7.600-nál tartottam, és egyrészt kezdtem már nagyon fáradni, másrészt pedig amikor arra gondoltam, hogy még a felénél sem tartok, az rettenetes volt. A nyolcadik még úgy-ahogy ment, a kilencedik viszont már katasztrófa volt. Eddig csak görcs-jelzéseim voltak, mostantól viszont már komoly izomfájdalmaim is. A felkaromban és a vállamban csontig hatoló fájdalom nőtte ki magát, már nem tudtam hogy rakosgatni a karomat, mert kétszer ugyanolyan karmozdulattól már-már teljesen elzsibbadt a karom. Borzasztó érzés volt… Azon gondolkoztam, mi jöhet még, mert még elég sok volt ahhoz, hogy ha ez fokozódik, akkor feladásközeli állapotba jussak, egyszerűen a fizikai fájdalom miatt (az, hogy az akaratom mekkora, már régen taccsvonalon volt. Akinek nincs lába, az nem tud járni, akárhogy is akar…).
Éreztem, hogy fizikailag túl nagy lépcsőfokot választottam, optimális körülmények között szépen fel kellett volna építeni ezt a távot mondjuk másfél vagy két km-enként, de erre most nincs elég idő a BÁ-ig.
Mindemellett viszont
Úgy éreztem, egy görcs biztosan megállítana, mert erőm már nem volt másra, mint a normális úszómozgásra. Ha meg kell állnom, akkor vége a dalnak, örülök, ha kievickélek valahogy a legközelebbi partra.
A tizedik hossznál már teljesen kész voltam, mindenféle szempontból, ráadásul valahogy a jobb oldalamon kijött egy rekeszizom görcs is. Nem tudom, hogy, de kb. kétszáz méterig szenvedtem ezzel, aztán valahogy visszafejlődött annyira, hogy már csak nagyon nyomott oldalt. Aztán a nyakam jobb oldalán egy rost szintén beállt, emiatt kénytelen voltam máshogy venni a levegőt, mint normálisan, ami pedig éppen ebben a szakaszban hiányzott a legjobban…
Az egész végjáték olyan volt, amit soha nem akartam átélni. Amikor úgy éreztem, legfeljebb még 3 km-t bírnék ki, akkor volt még 7. Amikor kettőt, akkor még öt. Szinte agyonnyomott ez a tudat, amikor eszembe jutott az, hogy végül is mi a fenét keresek itt, amikor már minden napozó, fürdőző, horgász elhúzta a csíkot, csak én úszom itt a naplementében… és hihetetlen csend lehet kint a parton, amit lehetne élvezni, de én a folyamatos csobogástól ezt nem hallom, nem élem át, ehelyett majd’ leszakad a vállam tőből, fáj az egész hasfalam és körben a mellkasom, az alkaromon hirtelen egy pénzérme felületen égető fájdalom, ami néhány mp-ig marad, majd enyhül és szép lassan eltűnik, a bal lábfejem készül leválni a lábszáramról, a csípőízületem jobb oldala mélyen és tompán fáj, a nyakamat szinte már el sem tudom fordítani, csak a törzsemmel együtt, stb., stb.
Aztán szerencsére ez a gondolat egy pillanat alatt elmúlt, mert a következő az volt, hogy én a BÁ-ra készülök és ha a testem engedi, nekem ezt akkor is végig kell úsznom, ha már tervbe vettem, ha rossz emlék is marad az egész.
A tizedik hossz után még egy gyors és végső utántöltés, néhány szőlőcukor kivételével minden maradék tápanyag a szervezetbe jutott. Táv:
Ha még lett is volna táplálékom, kedvem nem maradt már kijönni a vízből a későbbiekben.
A tizenegyedik és a tizenkettedik hossz volt a legmélyebb pont, itt még mindig majdnem egy BÁ táv volt hátra, amely egyben elém vetítve valami kegyetlen igény volt magammal szemben… már semmi ösztönzőt nem tudtam felhozni, már csak be akartam fejezni az egészet és hazamenni. Nem érdekelt a teljesítés, mert tudtam, ez egy totálisan elszúrt tervezés volt, ez a táv még idő előtti, abszolút nem reális elvárás magammal szemben, mert felkészületlen vagyok ehhez. Tudtam, hogy nem fog örömet okozni, amikor vége lesz, csak annak fogok örülni, hogy nem kell tovább úszni.
Ez a két kör (11. és 12.) igazán szétszedett. Tiszta agónia volt, már csak vegetáltam agyilag és fizikailag is, bár ez szerintem csak enyhén látszott az úszásomon. Mondjuk a lábtempóm már teljesen víz alatti volt, az utolsó 5-6 km-en meg sem érintettem vele a víztükröt… A karomat néha alig tudtam a víz fölé emelni, néha pedig egy-egy dühöset csaptam, mert annyira bosszantott az a nehezen tolerálható fájdalom, amit a karomban éreztem. A végtelen semmi vett körül, se ember, se semmilyen élőlény nem volt a környéken, totálisan egyedül voltam ott testileg és már gondolkodni is fárasztó volt, azt is befejeztem. Olyan együgyű mechanikus mozgás volt az egész, mint egy gép, amelynek a tankjában még lötyög valamennyi pancsolt benzin, éppen annyi, hogy még ne fulladjon le alapjáratban.
A tizenharmadiknál olyan érzésem támadt, hogy bár még három km hátra van, és bár azt sem tudom, hogy fogom azt az egyet levergődni, már biztosan nem fogom feladni. A görcskezdemények és az éles fájdalmak átmentek tompa, de erős nyomásba, ami nem volt sokkal kellemesebb érzés, de valahogy már kevésbé vonta el a figyelmemet. Vagy lehet, hogy már az érzékeim tompultak le odáig, nem tudom… A tizennegyediknél már erősen kezdett sötétedni, az utolsónál pedig már szinte teljessé vált a sötétség. Nemhogy nem volt erőm hajrázni, még kedvem sem volt hozzá, mert nem maradt olyan izomdarab a testemen, amelyet még mozgásba bírtam volna hozni. Olyan érzésem volt, ha egy-két hirtelen vállmozdulatot teszek, le fog válni az egész karom a testemről… Ez 100%-ig valós érzésként hatott, ezért még próbából sem mertem egy erősebbet húzni, annyira valóságosnak tűnt.
Alig tudtam felvánszorogni a bringához, az időm 4 óra 39 perc lett. Ez futóidő, tehát a háromszori egy perces kajálást leszámítva átlagban 1:32-es BÁ-kat teljesítettem, még a komoly agonizálás ellenére is.
Ez borzalmas volt. Nem lehetek rá büszke, ez most több volt, mint amennyit ésszerű volt azon a szinten úsznom, mint ahol most tartok. Csak azért mentem végig, mert úgy éreztem – és érzem most is -, hogy amit egy adott alkalommal már elkezdtem, azt akkor be is kell fejeznem, különben nagyon visszavetne lelkileg az egész felkészülésben, egyszerűen át sem tudom egészen látni, mennyire, de nagyon tartok ettől.
Most könnyű a helyzet, mert ezt kudarc nélkül letudtam, és a 3*5,2-es főpróbát előre félredobhatom, nincs rá szükség, hogy a fenti tapasztalatok megismétlődjenek."
Az idei októberi célomat - 12 órás úszás - illetően ez a táv mindenképpen csak egy lépcsőfok lesz, tavaly azonban ezelőtt még csak 10 km volt a legtöbb, amit egyhuzamban teljesítettem, és amikor nekivágtam a 15.600 méternek, a képességeim még csak kb. 11-12 km-re voltak meg. Úgy éreztem, hogy a maradék távot már csak a lélek hajtotta ki belőlem, és erre a tapasztalatra muszáj lesz idén is építkeznem.
