Már napokkal korábban kijelöltem a ma reggelt úszásra. Szerettem volna annyit úszni, amennyi csak az időmbe belefér. Egyrészt azért, mert tudtam, hogy csak teljesen nyugodt tempóban, erőlködésmentesen úszhatok, másrészt pedig hajtott az a tapasztalat, hogy az elmúlt alkalommal úszott 3 km semennyire sem terhelt meg.
Ezúttal 25 méteres medencébe csobbantam.
Már a bemelegítés elején elindítottam a stoppert, és ezt nyugodtan tettem, mert biztos voltam benne, hogy ezúttal csak az időt méri, de hajtani nem fog. Az egész úszás során egyetlen kartempóba sem adtam erőt, és mivel fejben előzetesen felkészültem arra, hogy nem is adhatok, a kisértés legkisebb érzése sem bántott. Több alkalommal kellett megállnom szemüveget igazítani, és ezer méternél picivel 18 percen belül jártam. Aztán két 17-es kilométer következett, és egy érdekesség: 3.600 méter teljesen nyugodt "sétálást" követően az órán majdnem két perccel kevesebbet - 1 óra 3 percet - mutatott, mint amit ezen a távon a tavalyi évet megelőzően valaha úsztam... Toltam tovább a 17 percen valamivel kívüli ezreket, és 5 km-nél megállítottam az órám: 1:27:38. Ezután még kétszáz méterre volt időm a záróra előtt (csak reggel 8-ig, illetve délután 3-tól van nyitva ez az uszoda az év nagy részében).
A napi táv tehát 5.200 méter volt.
A semennyinél alig érzékelhetően jobban érintett meg fizikailag az úszás, fáradtságról nem beszélhetek, ami az iram tükrében érthető is.
Több gondolat is előjött úszás közben.
Egyrészt újfent beigazolódott a tézis, hogy a technika a gyorsulás kulcstényezője, hiszen az az iram, ami egy-két évvel ezelőtt még a maximumom volt, most csak nyugodt sétatempó érzetet adott. Ezt mindenképpen csak a hatékonyság javulásával tudom magyarázni.
Másrészt nagyon figyeltem a jelzéseket a fülemtől, de nemcsak most, hanem az elmúlt napokban is. Úgy éreztem a vízben, hogy eljött az idő arra, hogy lassan fokozhatom a terhelést, az iramot, mert nincs olyan kockázata, amit nekem már nem szabadna felvállalnom. Ennek ellenére most még nem akartam próbálkozni, a mai úszás utóhangjait még mindenképpen meg akartam "hallgatni", és ha minden rendben, holnap már vihetek a vízbe valamennyi erőt is. A teljes értékű munka viszont egyelőre még távlati képben sincs, és nem is tudom, mikor lesz, csak azt, hogy ez már nem lehet csak egyéni elhatározás kérdése.
A mai öröm viszont megvan azzal, hogy érzem, újra elindultam felfelé azon a lépcsőn, amelyen nemrég legurultam. Ugyan csak fokozott körültekintéssel, sokkal lassabban, mint eddig és csak egyenként szedhetem a lépcsőfokokat, de végre újra felfelé lépkedhetek.
Az egyetlen és nagy felelősség, az az, hogy amellett, hogy mindennél jobban vigyázzak arra, nehogy újra leguruljak, minél teljesebben használjam ki a nem ésszerűtlen kockázattal járó lehetőségeimet.
