Eljött végre az a hétvége, amire közel két hónapja készültem a vízben, fejben pedig legalább kétszer ennyi ideje. Életem első hivatalos országos úszóversenye.
A szombati és a vasárnapi versenynapra 12-12 szám lett kiírva. Az én érdekeltségembe szombaton az első és az utolsó előtti versenyszám tartozott.
A debreceni csapatból sokan voltak, akik csak egyik vagy másik versenynapon voltak jelen, illetve nap közben csak a saját számuk előtt érkeztek. A csapattársak nagy részével sikerült legalább néhány szót váltani, úgyhogy legközelebb ismerősökként köszönthetem őket. Néhányuknak pedig kifejezetten tekintélyt parancsoló időeredményük volt, fantasztikus volt ezt látni, tapasztalni.
Szombaton a megnyitó előtt egy órás bemelegítés volt, amelyet megpróbáltam a lehetőséghez képest megfelelően kihasználni. Néhány száz méter laza gyorsúszással kezdtem, közben a bukófordulókat is gyakorolva, amelyekkel minden rendben volt. Aztán tucatnyi fejessel próbáltam meg belőni az optimális csobbanási szöget, illetve kitapasztalni, hogy vajon a medence egyik oldalán mindössze derékig érő vízben nem fogom-e a festéket ledörzsölni az aljáról... A medence egyébként erősen felújításra szoruló, ütött-kopott 50 méteres betonteknő, a rajtkövek pedig legalább harminc éves kocka stílusúak betonból, a víz enyhén sós ízű (természetes helyi jellegzetesség...), az uszodát borító sátortető pedig nem a résztvevők számához méretezett, legalábbis légkapacitás szempontjából (sokan panaszkodtak a szokatlan légszomjra szombaton, akik 100 méteren indultak - ettől én is megijedtem, tekintettel arra, hogy 400-at kellett úsznom másnap). Viszont a váratlanul népes versenyzői létszám ellenére is rendkívüli gyakorlottságot tükröző és fennakadások nélküli szervezést tapasztalhattunk, a versenyszámok és az eredményhirdetések pörögtek, mindenki segítőkész volt, párhuzamosan elektronikus és - a biztonság kedvéért - kézi időmérés is volt, szóval nagyon meg voltam elégedve a rendezéssel. Emiatt is elmondhatatlanul jól éreztem magam.
Az első versenyszám tehát az 50 méter gyorsúszás volt, amely a távok tekintetében a leggyengébb számom, és amelyben rengetegen indultak. Csak az én korosztályomból 12-en álltak rajthoz... A célom annyi volt, hogy mindenképpen 30 másodpercen belüli időt ússzak, és lehetőleg ne utolsó legyek a korosztályban.
A gyors dudaszó és a rutintalanságom miatt picit beragadtam a rajtnál, de mentem, ahogy csak tudtam. Benyúlás után azonnal kérdeztem az időmérőmet, és amikor elhangzott a "harminc...", roppant csalódott lettem. De aztán végighallgatva őt megtudtam, hogy 30.14-et úsztam, és reménykedtem benne, hogy az elektronika talán 30-on belüli időt regisztrált.
De nem, sőt... 30.42 lett a hivatalos időm, aminek az egyetlen pozitívuma az, hogy ennyit még sosem úsztam (tavaly ősszel Tatabányán kézi időmérés szerint 30.65-öt úsztam). A nem sokkal később kifüggesztett eredménylistából megtudtam, hogy a korosztályos 12 indulóból nyolcadik lettem, tehát teljesült az a vágyam is, hogy ne utolsóként szerepeljek a listán.
Emiatt végül is elszállt a pillanatnyi csalódottságom, és arra gondoltam, hogy ez a leggyengébb számom volt, úgyhogy ennél remélem, csak elégedettebb leszek a továbbiakban...
Ezt követően sok időm maradt, amelyet a "kettős csapattársamért" (Bármit Megúszók, illetve DSZÚK) és a többi debreceniért való szorítás és némi séta a tavaszias időben tettek ki.
A nap végén a "B" jelű (tehát második legjobb) 4*50-es 160+ éves debreceni gyorsváltóban szerepeltem, amely nevezési ideje 2:02 volt. Itt sikerült kézi mérés szerint szűk 30-as időt úsznom harmadik emberként, a váltó pedig 1:58-al harmadik helyezést ért el. Megszereztem tehát életem első szenior érmét, még ha természetesen ennek sokkal kevesebb sportértéket is tulajdonítok, mint bármely egyéni számban elkövetett teljesítmény után járó elismerésnek.
A nap végén a tervemnek megfelelően mérettem 50 méter pillangót, de most is csak 39 másodpercre voltam képes, úgyhogy ezzel el is dőlt, hogy másnap nem fogok rajthoz állni pillén. A kíváncsiságom miatt megeresztettem 50 hátat is, amely 41 másodperc lett. Itt kifejezetten erőtlennek éreztem magam, de tudom, háton könnyen 40 másodpercen belül találhatom magam nemsokára.
A szombat éjszaka kevés alvással telt, de egyáltalán nem aggódtam emiatt, fel voltam készülve rá és tudtam, ha az előző két éjszaka rendesen alszom (és tudtam is), akkor a teljesítményemet nem befolyásolja az sem, ha egy percet sem alszom szombaton.
És ez így is volt...
Vasárnap reggel nagy izgalommal vártam az első versenyszámot, az "ÉN SZÁMOMAT", a 400 méteres gyorsúszást. A bemelegítés vége felé érkezve nyugodt tempóban tettem meg 500 métert, bukófordulókkal. Majd a megfelelő rajtfejest és az azt követő kezdő iramot próbáltam meg eltalálni, ez úgy éreztem, másodikra sikerült is, éppen amikor lejárt a bemelegítés időtartama.
400 gyorson eddig 5:26 volt a legjobb általam mért idő, de ez - és 400-on az összes többi is - 25 méteres medencéhez kötődik, ahol ilyen távon a nyolccal több bukóforduló legalább ugyanennyi mp-el kevesebbet is jelent, mint 50-es medencében. Úgyhogy a leadott 5:30-as nevezési időm nem is a bátor, hanem már-már a vakmerő kategóriába tartozott. De ebben a számban nagyon bíztam magamban, már csak azért is, mert vagy 4 hónapja nem mértem időt magamnak, és feltétlenül bíztam abban, hogy a csapattársam által adott szakmai tanácsok valóban segítettek, és gyorsítottak is rajtam a felkészülés során.
400 méteren a korosztályomban 6-an szerepeltünk, köztük ketten is jobb idővel voltak nevezve nálam (5:22 és 5:24-esekkel). Egy olyan futamba kerültem, ahol a nevezési idők szerint csak az ötödik legjobbnak számítottam, de ez egyáltalán nem zavart, sőt, inkább motivált. Csak arra koncentráltam, ami a dolgom volt, tehát a megfelelő rajtra és az optimális kezdő iramra.
A rajt ezúttal jól sikerült (bár nem volt akkora jelentősége, mint 50-en), és az első száz méteren folyamatosan arra figyeltem, hogy a mellettem a belső pályán úszó - és jobb nevezési idejű - versenyzőtől lehetőleg ne maradjak le, majd hogy megtartsam azt a fél testhossz előnyt, melyet összeszedtem az első hosszon, mindezt úgy, hogy a kartempómra koncentráltam és tudatosan spóroltam azon fázisain - pl. a szabadítás és a vízfogás között -, amelyeken nem volt szükséges az izommunka. Ez nagyon jól bejött, mert éreztem, hogy úgy őriztem meg a muníciómat, hogy még mindig jó iramot úszok. Az első százra 1:18-1:19-es óvatos iramot terveztem azért, hogy biztosan ne szálljak el erőnlétileg, de mint később megtudtam, vígan jöttem 1:14-et úgy, hogy semmilyen erőlködés nem volt benne. 200 méterig minden rendben volt, a fordulók remekül sikerültek, az iram beállt, óvatos voltam, de húztam is viszonylag bátran. Úgy éreztem, hogy minden rendben van. A 250-es fordulómat azonban már nem tudtam teljes erőből véghezvinni, ott egy szempillantásnyit ki kellett várnom az elrugaszkodással, egyszerűen "pihennem" kellett néhány tizedet, ami jó döntés volt, mert ettől valahogy visszajött egy kis erő (a második és harmadik 100 méterem egyaránt 1:25-ös lett). Ekkor eldöntöttem, hogy muszáj fokoznom a tempót, ha az eddigi legjobb időmet el akarom érni, és nem akarom, hogy a belső szomszédom, aki előtt már kb. két testhosszal vezettem, csökkentse a hátrányt. Úgyhogy kockáztattam és toltam egy óvatosat a sebességen. Emiatt kis görcsösséget éreztem magamon, de a kettes levegővétel ezt nem engedte kibontakozni...
300-nál fordulva tudtam, hogy olyan iramot úszom, ami nem engedi, hogy az utolsó 50 előtt nyissak mindent bele-hajrát, ezért a fordulóig még kivártam, ezután viszont olyan erőt éreztem magamban, hogy nyugodtan elkezdhettem teljes erőből húzni, mert nem féltem, hogy elfogyok a végére. Sőt, egyre több és több erőt éreztem magamban és a benyúlásig tudtam fokozni az iramot, és ez valami elképesztően jó érzés volt (1:22-es lett befejező száz)! Azonnal rákérdeztem az időmérőre, aki 5:25-ös időt mondott, ami után szinte madarat lehetett volna fogatni velem!
Az elektronika végül 5:26.15-öt hozott ki, ami mp-re azonos a saját mérésű eddigi legjobb időmmel, csakhogy ez most 50-es medencés idő, úgyhogy egyértelműen ez volt életem eddigi legjobb 400 gyorsa!
Kiderült, hogy a futamomban - sőt, a teljes mezőnyben - a második legjobb idővel megnyertem a korosztályomat, 3 mp-el voltam gyorsabb a második helyezettnél. Ez volt tehát a második érmem, és az első olyan, amelyet egyéni versenyszámban értem el.
Itt körülbelül másfél-két óra szünet, egy kihagyott 50 pillangó, majd a 100 méter gyors következett.
A korosztályomban 8 induló volt, célom szintén nem az utolsónak lenni (rövid táv révén nem is lehettek komolyabb céljaim), illetve mindenképpen legalább 1:10-es, de inkább 1:09-es időt úszni.
Elgondolkodva a futam előtt valahogy nem tudtam elképzelni, hogy csak 1:10-et tudok (korábban 25-ös medencében 1:09-et, 50-esben 1:10-et mértem magamnak), amikor a sprintgyakorlatok alatt szériában hoztam a nem száz százalékos iramú 50 méteres 32-33-mp-es időket.
De a legkedvesebb csapattársam megnyugtatott, hogy ez nem matematika...
Annyira elbambultam, hogy egyszerre arra lettem figyelmes, hogy éppen a futamom rajtlistáját mondják be (én a nyolcas pályára kerültem a leggyengébb nevezési idővel - 1:09). Az úszószemüvegem nem lévén kézenfekvő helyen, gyors döntéssel anélkül futottam el a rajtkőhöz, és szinte azonnal jött is a rajt...
A pálya követése miatt nem aggódtam, annál inkább a bukóforduló távolságának eltalálása miatt. Ezen sok múlhatott. Az első hosszon az elképzelésemmel ellentétben szinte semmit sem spóroltam, mentem, ahogy csak kifért a csövön. Amikor halványan és homályosan derengett a fal, a következő levegővételt fejkiemeléssel oldottam meg, ugyanis kizárólag így juthattam pontos képhez a fal távolságát illetően... Nyíltvízi véramatőr módszer, de mostanáig sem jutott eszembe jobb ötlet... A forduló kitűnően sikerült, és szinte extázisban húztam végig magam a második ötvenen, miközben láttam, hogy a 7-es pályán úszóval szemben már tisztán, körülbelül fél testhosszal előrébb vagyok, és végig megvolt a húzóerőm, úgy éreztem, hogy mindent ki tudtam adni magamból. Jó volt a benyúlás is, és amikor 1:07-es időt mondott be a kézi időmérő, nem akartam hinni a fülemnek! Ezt később a gép is megerősítette, 1:07:75-el nagyszerű egyéni legjobb időt értem el.
A korosztályomban ezzel az ötödik lettem, a dobogótól 85 századdal lemaradva, vagyis egyáltalán nem égtem le úgy, ahogy előzetesen gondoltam.
Ekkor vált végképp egyértelművé számomra, hogy a felkészülésem során úszott sorozatok roppant hasznosak voltak.
A nap zárószáma a 4*50 vegyesváltó volt, amelyben úszásnemként a gyorsot vállalva befutóemberként egy csapattársunk által kézileg mérve picivel 30 mp-en belüli 50 métert teljesítve a 2:28-as időnk a 160+ korcsoportban a második helyre volt elég. Ezzel a harmadik számú és színű érmemet is megszereztem a hétvége során.
A szombati és a vasárnapi versenynapra 12-12 szám lett kiírva. Az én érdekeltségembe szombaton az első és az utolsó előtti versenyszám tartozott.
A debreceni csapatból sokan voltak, akik csak egyik vagy másik versenynapon voltak jelen, illetve nap közben csak a saját számuk előtt érkeztek. A csapattársak nagy részével sikerült legalább néhány szót váltani, úgyhogy legközelebb ismerősökként köszönthetem őket. Néhányuknak pedig kifejezetten tekintélyt parancsoló időeredményük volt, fantasztikus volt ezt látni, tapasztalni.
Szombaton a megnyitó előtt egy órás bemelegítés volt, amelyet megpróbáltam a lehetőséghez képest megfelelően kihasználni. Néhány száz méter laza gyorsúszással kezdtem, közben a bukófordulókat is gyakorolva, amelyekkel minden rendben volt. Aztán tucatnyi fejessel próbáltam meg belőni az optimális csobbanási szöget, illetve kitapasztalni, hogy vajon a medence egyik oldalán mindössze derékig érő vízben nem fogom-e a festéket ledörzsölni az aljáról... A medence egyébként erősen felújításra szoruló, ütött-kopott 50 méteres betonteknő, a rajtkövek pedig legalább harminc éves kocka stílusúak betonból, a víz enyhén sós ízű (természetes helyi jellegzetesség...), az uszodát borító sátortető pedig nem a résztvevők számához méretezett, legalábbis légkapacitás szempontjából (sokan panaszkodtak a szokatlan légszomjra szombaton, akik 100 méteren indultak - ettől én is megijedtem, tekintettel arra, hogy 400-at kellett úsznom másnap). Viszont a váratlanul népes versenyzői létszám ellenére is rendkívüli gyakorlottságot tükröző és fennakadások nélküli szervezést tapasztalhattunk, a versenyszámok és az eredményhirdetések pörögtek, mindenki segítőkész volt, párhuzamosan elektronikus és - a biztonság kedvéért - kézi időmérés is volt, szóval nagyon meg voltam elégedve a rendezéssel. Emiatt is elmondhatatlanul jól éreztem magam.
Az első versenyszám tehát az 50 méter gyorsúszás volt, amely a távok tekintetében a leggyengébb számom, és amelyben rengetegen indultak. Csak az én korosztályomból 12-en álltak rajthoz... A célom annyi volt, hogy mindenképpen 30 másodpercen belüli időt ússzak, és lehetőleg ne utolsó legyek a korosztályban.
A gyors dudaszó és a rutintalanságom miatt picit beragadtam a rajtnál, de mentem, ahogy csak tudtam. Benyúlás után azonnal kérdeztem az időmérőmet, és amikor elhangzott a "harminc...", roppant csalódott lettem. De aztán végighallgatva őt megtudtam, hogy 30.14-et úsztam, és reménykedtem benne, hogy az elektronika talán 30-on belüli időt regisztrált.
De nem, sőt... 30.42 lett a hivatalos időm, aminek az egyetlen pozitívuma az, hogy ennyit még sosem úsztam (tavaly ősszel Tatabányán kézi időmérés szerint 30.65-öt úsztam). A nem sokkal később kifüggesztett eredménylistából megtudtam, hogy a korosztályos 12 indulóból nyolcadik lettem, tehát teljesült az a vágyam is, hogy ne utolsóként szerepeljek a listán.
Emiatt végül is elszállt a pillanatnyi csalódottságom, és arra gondoltam, hogy ez a leggyengébb számom volt, úgyhogy ennél remélem, csak elégedettebb leszek a továbbiakban...
Ezt követően sok időm maradt, amelyet a "kettős csapattársamért" (Bármit Megúszók, illetve DSZÚK) és a többi debreceniért való szorítás és némi séta a tavaszias időben tettek ki.
A nap végén a "B" jelű (tehát második legjobb) 4*50-es 160+ éves debreceni gyorsváltóban szerepeltem, amely nevezési ideje 2:02 volt. Itt sikerült kézi mérés szerint szűk 30-as időt úsznom harmadik emberként, a váltó pedig 1:58-al harmadik helyezést ért el. Megszereztem tehát életem első szenior érmét, még ha természetesen ennek sokkal kevesebb sportértéket is tulajdonítok, mint bármely egyéni számban elkövetett teljesítmény után járó elismerésnek.
A nap végén a tervemnek megfelelően mérettem 50 méter pillangót, de most is csak 39 másodpercre voltam képes, úgyhogy ezzel el is dőlt, hogy másnap nem fogok rajthoz állni pillén. A kíváncsiságom miatt megeresztettem 50 hátat is, amely 41 másodperc lett. Itt kifejezetten erőtlennek éreztem magam, de tudom, háton könnyen 40 másodpercen belül találhatom magam nemsokára.
A szombat éjszaka kevés alvással telt, de egyáltalán nem aggódtam emiatt, fel voltam készülve rá és tudtam, ha az előző két éjszaka rendesen alszom (és tudtam is), akkor a teljesítményemet nem befolyásolja az sem, ha egy percet sem alszom szombaton.
És ez így is volt...
Vasárnap reggel nagy izgalommal vártam az első versenyszámot, az "ÉN SZÁMOMAT", a 400 méteres gyorsúszást. A bemelegítés vége felé érkezve nyugodt tempóban tettem meg 500 métert, bukófordulókkal. Majd a megfelelő rajtfejest és az azt követő kezdő iramot próbáltam meg eltalálni, ez úgy éreztem, másodikra sikerült is, éppen amikor lejárt a bemelegítés időtartama.
400 gyorson eddig 5:26 volt a legjobb általam mért idő, de ez - és 400-on az összes többi is - 25 méteres medencéhez kötődik, ahol ilyen távon a nyolccal több bukóforduló legalább ugyanennyi mp-el kevesebbet is jelent, mint 50-es medencében. Úgyhogy a leadott 5:30-as nevezési időm nem is a bátor, hanem már-már a vakmerő kategóriába tartozott. De ebben a számban nagyon bíztam magamban, már csak azért is, mert vagy 4 hónapja nem mértem időt magamnak, és feltétlenül bíztam abban, hogy a csapattársam által adott szakmai tanácsok valóban segítettek, és gyorsítottak is rajtam a felkészülés során.
400 méteren a korosztályomban 6-an szerepeltünk, köztük ketten is jobb idővel voltak nevezve nálam (5:22 és 5:24-esekkel). Egy olyan futamba kerültem, ahol a nevezési idők szerint csak az ötödik legjobbnak számítottam, de ez egyáltalán nem zavart, sőt, inkább motivált. Csak arra koncentráltam, ami a dolgom volt, tehát a megfelelő rajtra és az optimális kezdő iramra.
A rajt ezúttal jól sikerült (bár nem volt akkora jelentősége, mint 50-en), és az első száz méteren folyamatosan arra figyeltem, hogy a mellettem a belső pályán úszó - és jobb nevezési idejű - versenyzőtől lehetőleg ne maradjak le, majd hogy megtartsam azt a fél testhossz előnyt, melyet összeszedtem az első hosszon, mindezt úgy, hogy a kartempómra koncentráltam és tudatosan spóroltam azon fázisain - pl. a szabadítás és a vízfogás között -, amelyeken nem volt szükséges az izommunka. Ez nagyon jól bejött, mert éreztem, hogy úgy őriztem meg a muníciómat, hogy még mindig jó iramot úszok. Az első százra 1:18-1:19-es óvatos iramot terveztem azért, hogy biztosan ne szálljak el erőnlétileg, de mint később megtudtam, vígan jöttem 1:14-et úgy, hogy semmilyen erőlködés nem volt benne. 200 méterig minden rendben volt, a fordulók remekül sikerültek, az iram beállt, óvatos voltam, de húztam is viszonylag bátran. Úgy éreztem, hogy minden rendben van. A 250-es fordulómat azonban már nem tudtam teljes erőből véghezvinni, ott egy szempillantásnyit ki kellett várnom az elrugaszkodással, egyszerűen "pihennem" kellett néhány tizedet, ami jó döntés volt, mert ettől valahogy visszajött egy kis erő (a második és harmadik 100 méterem egyaránt 1:25-ös lett). Ekkor eldöntöttem, hogy muszáj fokoznom a tempót, ha az eddigi legjobb időmet el akarom érni, és nem akarom, hogy a belső szomszédom, aki előtt már kb. két testhosszal vezettem, csökkentse a hátrányt. Úgyhogy kockáztattam és toltam egy óvatosat a sebességen. Emiatt kis görcsösséget éreztem magamon, de a kettes levegővétel ezt nem engedte kibontakozni...
300-nál fordulva tudtam, hogy olyan iramot úszom, ami nem engedi, hogy az utolsó 50 előtt nyissak mindent bele-hajrát, ezért a fordulóig még kivártam, ezután viszont olyan erőt éreztem magamban, hogy nyugodtan elkezdhettem teljes erőből húzni, mert nem féltem, hogy elfogyok a végére. Sőt, egyre több és több erőt éreztem magamban és a benyúlásig tudtam fokozni az iramot, és ez valami elképesztően jó érzés volt (1:22-es lett befejező száz)! Azonnal rákérdeztem az időmérőre, aki 5:25-ös időt mondott, ami után szinte madarat lehetett volna fogatni velem!
Az elektronika végül 5:26.15-öt hozott ki, ami mp-re azonos a saját mérésű eddigi legjobb időmmel, csakhogy ez most 50-es medencés idő, úgyhogy egyértelműen ez volt életem eddigi legjobb 400 gyorsa!
Kiderült, hogy a futamomban - sőt, a teljes mezőnyben - a második legjobb idővel megnyertem a korosztályomat, 3 mp-el voltam gyorsabb a második helyezettnél. Ez volt tehát a második érmem, és az első olyan, amelyet egyéni versenyszámban értem el.
Itt körülbelül másfél-két óra szünet, egy kihagyott 50 pillangó, majd a 100 méter gyors következett.
A korosztályomban 8 induló volt, célom szintén nem az utolsónak lenni (rövid táv révén nem is lehettek komolyabb céljaim), illetve mindenképpen legalább 1:10-es, de inkább 1:09-es időt úszni.
Elgondolkodva a futam előtt valahogy nem tudtam elképzelni, hogy csak 1:10-et tudok (korábban 25-ös medencében 1:09-et, 50-esben 1:10-et mértem magamnak), amikor a sprintgyakorlatok alatt szériában hoztam a nem száz százalékos iramú 50 méteres 32-33-mp-es időket.
De a legkedvesebb csapattársam megnyugtatott, hogy ez nem matematika...
Annyira elbambultam, hogy egyszerre arra lettem figyelmes, hogy éppen a futamom rajtlistáját mondják be (én a nyolcas pályára kerültem a leggyengébb nevezési idővel - 1:09). Az úszószemüvegem nem lévén kézenfekvő helyen, gyors döntéssel anélkül futottam el a rajtkőhöz, és szinte azonnal jött is a rajt...
A pálya követése miatt nem aggódtam, annál inkább a bukóforduló távolságának eltalálása miatt. Ezen sok múlhatott. Az első hosszon az elképzelésemmel ellentétben szinte semmit sem spóroltam, mentem, ahogy csak kifért a csövön. Amikor halványan és homályosan derengett a fal, a következő levegővételt fejkiemeléssel oldottam meg, ugyanis kizárólag így juthattam pontos képhez a fal távolságát illetően... Nyíltvízi véramatőr módszer, de mostanáig sem jutott eszembe jobb ötlet... A forduló kitűnően sikerült, és szinte extázisban húztam végig magam a második ötvenen, miközben láttam, hogy a 7-es pályán úszóval szemben már tisztán, körülbelül fél testhosszal előrébb vagyok, és végig megvolt a húzóerőm, úgy éreztem, hogy mindent ki tudtam adni magamból. Jó volt a benyúlás is, és amikor 1:07-es időt mondott be a kézi időmérő, nem akartam hinni a fülemnek! Ezt később a gép is megerősítette, 1:07:75-el nagyszerű egyéni legjobb időt értem el.
A korosztályomban ezzel az ötödik lettem, a dobogótól 85 századdal lemaradva, vagyis egyáltalán nem égtem le úgy, ahogy előzetesen gondoltam.
Ekkor vált végképp egyértelművé számomra, hogy a felkészülésem során úszott sorozatok roppant hasznosak voltak.
A nap zárószáma a 4*50 vegyesváltó volt, amelyben úszásnemként a gyorsot vállalva befutóemberként egy csapattársunk által kézileg mérve picivel 30 mp-en belüli 50 métert teljesítve a 2:28-as időnk a 160+ korcsoportban a második helyre volt elég. Ezzel a harmadik számú és színű érmemet is megszereztem a hétvége során.
A hétvége egészen különleges, fantasztikus, emlékezetes volt számomra. Nem úgy terveztem, hogy görcsösen csak a verseny jár majd az eszemben és csak erről szól az egész, ennek jegyében szombaton a számaim között sétáltunk, a versenynap után az élményfürdőt is meglátogattuk kipróbálva az összes csúszdáját, hullám- és termálmedencéjét, vacsoráztunk, beszélgettünk, tehát tartalmasan kitöltöttük a közbülső időt.
Mindemellett az úszás szempontjából egészen egyedülálló élményekben volt részem, mindhárom egyéni számban túlteljesítve az eddigi rekordjaimat, tárgyi emlékekkel is gazdagodva térhettem haza és készülhetek a jövő héttől a Balaton-átúszásra.
