Ezt a minden korosztályt és egészségi fokot érintő amatőr úszóversenyt már hetekkel ezelőtt kinéztem magamnak, melynek fontosabb első felvonásán amúgy is jelen kellett lennem, mint a Római S.E. még le nem igazolt, nevezett gyermekversenyzőinek megbízott "edzőpótlója".
Az úszóverseny rövid utolsó szakasza a felnőttekről szólt, itt három számban lehetett rajthoz állni: 100 gyorson, 100 mellen és 1000 gyorson. Mindez 33 méteres, rajtköves medencében zajlott.
A közbülső szám a mellúszásom és a szabályos technikai előírások közötti döbbenetes különbségek miatt számomra természetesen tárgytalan volt. A 100 gyorsra tudtam, hogy készülnöm kell, tervben is volt, hogy így teszek, sajnos azonban a kissé későn felismert szivárványhártya gyulladásom miatt a felkészülés helyett hetekig inkább a látásomért kellett aggódnom. A nevezésem végül az utolsó előtti napon adtam le, nyilván mindenféle konkrét elvárás nélkül.
Mindentől függetlenül a futam előtt megszokott módon a gondolati nyugalmam ellenére önmagától 150-ig felpörgő pulzusomat kellett koncentráltan hűtenem, de ez alig sikerült. Egyáltalán nem vagyok izgulós típus, soktucat versenyen leúszott többszáz kilométer van mögöttem, de minden rajt előtt olyan mélységig bele tudom magam élni a medencébe, hogy emlékeztethessem magam az odafigyelni valókra, hogy szinte valóságossá válik az egész a lelki szemeim előtt. Éles pulzussal viszont rendkívül hátrányos és szerintem veszélyes is elrajtolni, így mindig az a legnehezebb feladat számomra, hogy egy idő után kizökkentsem magam a koncentrációból.
Érdekes, mert ez egy rutinosan automatikus folyamat, nem nagyon vagyok rá hatással, legfeljebb azzal, hogy a pillanatnyi formám szerinti maximumot követelem meg magamtól minden rajthoz állásomkor.
Más kérdés, hogy ez a maximum most elkerülhetetlenül borzalmas eredménynek nézett ki, de a nevezést nem bántam meg, mert minden indulás egy-egy új tapasztalat számomra, ennek a hozadéka pedig eddig még szinte minden esetben több volt, mint az általa okozott szenvedés.
A számban összesen mindössze heten indultak, férfiak ebből csak öten voltak. Az 1-es pálya jutott nekem, gondoltam is, hogy úszás közben majd jól elbeszélgetek a fallal... A pulzusom nyugtatása közben egyszer csak megszólított a kettes pályán induló dr. Kutassy Jenő, a kérdése: azonos vagyok-e bizonyos Füzi Medvével, aki a Balatont volt már év, hogy háromszor úszta át, és elég jó időkkel. Mondom, igen, tettem már ilyet, de az régen volt már... Megtudtam tőle, hogy volt úszómúltja, és ma is aktív.
Hát, nem is akármennyire...
Jól eldobtam magam a rajtnál, a szokásos hiba a csobbanásnál természetesen maradt (az "összezárt lábak" nálam kb. kisterpeszállást jelent), aztán visszafogott erőbedobással végül is, hát, úsztam... Hajtani egyáltalán nem mertem, mert jobban féltem az utolsó hossz szétesése miatti szégyenérzettől, mint amennyire akartam egy esetleges erőn felüli időeredményt. Ez mondjuk jobb erőállapotban is hibapont nálam, nem is beszélve arról, hogy még Cseh Lacit is elkísérte egészen Londonig ez a fajta kockázatvállalással kapcsolatos bátortalanság. Homályosan felderengett a második hossznál, hogy a mellettem lévő pályák már akkor nagyon elmentek, én pedig csak az utolsó bukót követően mertem minden erőt beleadni, igaz, nem is nagyon volt mit... Végül 1:09-es idővel értem partot, ami a valaha úszott legrosszabb 100 gyorsom, Kutassy spori engem testhosszokkal verve elképesztő 1:04-et úszva lett második, az első helyezett Papp Gábor pedig még őt is felülmúlva 1:01-el végzett az élen. Még a dobogóról is lemaradtam a 7-es pályával szemben.
Az 1000 méteres gyorsúszás előtt szusszanásnyi pihenő maradt csak, nekem legalábbis úgy tűnt, szinte azonnal újra rajthoz kellett állnom. A 100-as második és harmadik helyezett nem, de a győztes indult ebben a számban is, méghozzá két pályával mellettem, számomra tehát még szemmel követhető oldaltávolságon belül. A rajt után nagyon érdekelt, hogy milyen iramban kezd, és hogy egyáltalán szükséges-e figyelnem őt. Érdekes módon a vártnál lassabb volt, az első forduló után csak alig volt előttem, sőt, a második hossz végére is ugyanennyi volt a különbség köztünk, csak ekkor már az én javamra. Tartottam tőle, hogy mivel nekem egyáltalán nem volt a táv nagy részére is mozgósítható tartalékom, a tempókülönbség túl kicsi ahhoz, hogy egy esetleges ellenkezése ellenére is leszakíthassam magamról. Pánikba nem estem volna, ha húzatja magát velem hosszokon keresztül, a táv elég hosszú ahhoz, hogy legyen időm kitalálni, mikor próbáljak meg elszakadni tőle, de az előnyöm hosszról-hosszra nőtt vele szemben. 5-600 méterig még úgy éreztem, teljesen reális verzió lehet, hogy csak játszik velem, és egyszer csak nagyobb fokozatra vált, mert amit 100-on produkált, az egyszerűen összeegyeztethetetlen a jelenlegi tempójával. A helyzet viszont változatlan maradt, ezért új motivációt találtam abban, hogy megpróbáljam lekőrözni. Ez végül is kb. 800 méternél sikerült, de az állóképesség teljes hiányában igazán hajrázni csak az utolsó hosszon mertem. Az időm 15:39 lett.
Négy éve a legjobb időszakomban jelenlegi önmagamnak is adtam volna egy kört, most viszont közel voltam a pillanatnyi képességeim határához. Ha a verseny szerencsésebben alakult volna és sokáig kellett volna küzdenem a vezetésért, ez talán éppen hogy be tudott volna nyomni 15:30 alá, de jelenleg ennél több biztosan nincs bennem. Sőt, még ezt is lelki támaszként tudom használni, mert előzetesen még akár egy 16-on kívüli idő sem lett volna irreális számomra.
A díjazással szerencsém volt, mert e szám győzteséhez rendelték hozzá az egyik kistrófeát, amit így én vihettem haza.