Életem második szenior országos bajnoksága az előjelektől kezdve az emberi és az úszással kapcsolatos történéseken át sok szempontból is jelentősen különbözött az elsőtől.
Tavaly egy minden korábbinál sokkal jobb idővel teljesített Balaton-átúszást követően gyakorlatilag végigedzettem az augusztust, nagyon jó formában érkeztem a versenyre, biztos voltam abban, hogy mindhárom - 100, 200 és 400 gyors - számomban egyéni csúcsot úszok, amit aztán meg is valósítottam, és az egész hétvége felhőtlenül, vidáman telt, felejthetetlen élményekkel és egy országos bajnoki elsőséggel gazdagodtam.
Idén már az előjelek sem voltak jók. A szenior és a nyíltvízi versenyeken nagyon hullámzóan szerepeltem, és bár számos egyéni legjobb időt termeltem - a 200 gyors kivételével minden medencés versenyszámomban, továbbá a Fűzfői Átúszáson és az Öbölátúszáson is javítottam -, ám voltak katasztrófális eredményeim, például a csongrádi verseny középtávjain, vagy éppen a Balaton-átúszáson. A legrosszabb előjel az augusztusi szabadságom alatti megkerülhetetlen kihagyás, amikor éppen a felkészülésre szánt idő legfontosabb szakaszában két hétig nem jutottam uszodába, és amely teljes fizikai leépülést jelentett a verseny előtt. Tudva ezt, folyamatosan próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy szégyenszemre gyakorlatilag edzetlenül fogok résztvenni az év legfontosabb hazai szenior versenyén, ahol így a csapatnak sem tudok az eredményeimmel annyit segíteni, mint amennyire képes lennék.
Már pénteken, az első versenynap elején a megnyitó sem olyan volt, mint a tavalyi, és ahogy azt most is vártam: a Himnusz ezúttal érthetetlen módon elmaradt, ami nagyon lehangoló és visszatetsző volt számomra. Ezt követően az első versenyszám az 50 méteres pillangóúszás volt, amelyen 34.28 a legjobb időm, de erre csak mint viszonyítási alapra gondolhattam, mert tudtam, ennek túlszárnyalása nem mai feladat... Az egyes pálya volt az enyém (érdekes módon minden számomban az 1-es és a 3-as pályán úsztam). A rajtom jól sikerült, a három delfintempó és a vízáttörés is úgy ment, ahogy kellett, hajtottam is tiszta erőből, hiszen csak 50 méter volt a táv, nekem pedig veszítenivalóm nem nagyon volt. De éreztem, hogy teljesen erőtlen vagyok ahhoz, hogy jobban pörgessem a karom, mint ahogy szükséges lenne egy jó időhöz, a hosszú húzásaimban pedig nem volt elég erő az elvárható haladáshoz. Szerencsére a végére nem döglöttem annyira ki, hogy szétessen a mozgásom, pedig számítottam rá, de ez volt az egyetlen pozitívum az egészben. Az időm 35.58, amellyel a 13 fős korcsoportomban mindössze a nyolcadik lettem.
Ez volt az első megrázó élmény számomra. Más gondolatban felkészülni arra, hogy valódi idő- és/vagy helyezési célok nélkül csak részt veszek a versenyen (még akkor is, ha természetesen így is mindent kihozok magamból, ami csak bennem van), és más ezt tapasztalni, megélni. Ez nekem egy megrázó érzés volt, roppantul elkeserített, kellett egy kis idő, míg valahogy összeszedtem magam ahhoz, hogy szembenézzek azzal, hogy minden számom egy lelki megpróbáltatás lesz, amely során olyan terheket - célokat - kell cipelnem, amit nyilvánvalóan nem bírok el.
Az igen magas összlétszám miatt a pénteki versenynap igencsak elhúzódott, erősen belenyúlt az estébe, de még késő délután sor került a 200 méteres gyorsúszásra.
Ez már középtáv, amitől igen-igen tartottam, hiszen amíg szinte "emlékezetből" végig lehet erőltetni egy 50 vagy 100 méteres távot, a 200-hoz már valódi erőnlét kell, különben látványosan bele lehet halni. Nem is nagyon mertem belegondolni, hogy mi lesz, mert tudtam, semmi kapaszkodót nem találhatok, ami egy kicsi jóval is bíztathat. Felépített taktikáról szó sem lehetett, viszont egyszerű "teljesítésről" sem, mert úgy döntöttem, mindenáron kockáztatok annak érdekében, hogy valamilyen csoda folytán mégis csak egy szalonképes időt ússzak. Nem tudtam volna elviselni egy félelemtől átitatott borzalmas, csongrádihoz hasonló eredményt, ezért döntöttem a "tisztességes idő vagy elbukás" mellett.
Így tehát a technika ördöge által a szervezőket megkavaró zavar ellenére a szinte váratlan rajtot megfelelően elkaptam, és egy erőmön felüli iramban kezdtem az első hosszt. Már az első fordulóig is hosszúnak tűnt a táv, de ilyenkor az ösztönös iramtartás munkálkodik az emberben, kétszázon "szabály", hogy a kezdeti iramot már csak fokozni lehet, abból visszavenni nem, így tudtam, hogy főleg a harmadik hosszon nagyon fogok szenvedni. A versenytársakat nem is figyeltem különösebben, hiszen ritmusváltásra alkalmatlan állapotomban örültem volna, ha egyáltalán épségben célba érek.
Az első százat még viszonylag normális érzésekkel hagytam magam mögött. Sajnos a fordulók egy kicsit távolabbról sikerültek, mint kellett volna, talán mert még mindig bennem volt a csongrádi elrontott forduló előtti érzés, hogy amikor már tisztán látom a falat, az már túl késő lesz... A harmadik ötvenen már valóban kezdtem nagyon elfogyni, de ez tudatosult is bennem, és ekkor arra gondoltam, ha ezt az érzést egy gépies gondolkodásra váltom, akkor 10-20 méteren belül lehet, hogy ki tudok kerülni ebből a gödörből úgy, hogy az iramom nem csökken. Ez valóban így történt, elérkeztem a fordulóig, amely után már minden erőmet bele kellett adnom, hajráznom kellett. Legnagyobb meglepetésemre egyre inkább visszatért belém az élet, és fokozatosan nagyobb tempóra tudtam kapcsolni, ami igazán feldobott, és erőből végig tudtam úszni az utolsó hosszt. Persze tudtam, hiszen a karomban is éreztem úszás közben, hogy nem létezik, hogy akár csak a közelébe is tudjak kerülni a tavalyi 2:26.42-es időnek, de azért szerettem volna, ha minél kevesebbel maradok el ettől. Ez végül így is lett, egy közepesnek számító 2:30.22-t regisztrált nekem az elektronikus időmérő. Sajnos a korosztályom nagyon vékony volt, mindössze négyen álltak rajthoz, a győztes 2:25-t úszott, ami nem lett volna elérhetetlen idő számomra egy korrekt felkészülés mellett, főleg ha egy futamban is úszok vele. Így viszont tisztán lemaradva tőle második lettem.
A továbbiakban egy gyors mix, illetve egy vegyes váltó gyorsúszó tagjaként egy-egy hosszt pörögtem végig, amelyben egy számomra - tanulatlan amatőrnek - új dolgot próbáltam ki, érzésre sikeresen, mégpedig a minél kevesebb levegős hosszt. A fejes után a 10-12. kartempónál vettem először levegőt, a következőt 6-8-al később, majd 4-re a harmadikat, és csak ettől kezdve 2-essel. Így az elején egész jól fel tudtam pörgetni a karomat úgy, hogy a húzáserő megmaradt, úgyhogy ez és a 200 gyors hajrája együtt nagyon bíztató volt a szombati 50 gyors egyéni versenyszám előtt.
Ekkor még nem tudhattam, hogy - legalábbis idővel összepárosítva - nem leszek ott a 50 gyors eredménylistáján.
A villanyfényes versenynap-zárást követően kellemes séta, vacsora, nagyon baráti hangulat és a szükségesnél kicsivel későbbi lámpaoltás léptetett át a szombati napra.
Ahogy minden versenyhétvége második napján, úgy szombaton itt is a klasszikusan jelentős versenyszámnak nevezett 400 méteres gyorsúszással kezdtünk. Nekem, mint sokáig kizárólagosan nyíltvízen járatos amatőrnek ez állt elvileg a legközelebb a képességeimhez, ebben a számban nyertem életem első szenior versenyén, tavaly Nyíregyházán, és szintén egy éve egy másodperc híján majdnem az országos bajnokságon is. Ezúttal a szenior versenyeken soha nem látott mennyiségű nevezés miatt (a férfiaknál 17 futam volt eredetileg kiírva) összevont futamokat rendeztek, ami annyit tett, hogy a medence széléről történt a rajt, és pályánként két úszó közlekedett a vízben, oldaltartással. Érdekes módon a korosztályomban mindössze négy induló volt.
Miután a 200-am érzésben legalábbis jobban sikerült, mint ahogy várható lett volna, egy kicsit bíztam abban, hogy hátha a 400-on is valahogy előjön belőlem annyi erő, hogy tisztességesen végig tudjam tolni ezt a nyolc medencét. Ahogy belekezdtem, már a harmadik hossznál éreztem, hogy ebből a reményből nem lesz semmi, itt csak gépies darálásról lehet szó. Az egész táv meglehetősen rosszul esett, nem kívántam egyetlen hosszt sem, csak menekültem végig a borzalmasnál valamivel jobb idő felé. 5:31.76-ot úsztam, ami a tavalyi gyulai időmnél tíz, az idei békéscsabainál pedig tizenegy másodperccel gyengébb. Mégis ez az idő is elég volt ahhoz, hogy második legyek.
Ezt követően egy kis lazításra szántuk el magunkat, és átmentünk a strand területére.
Visszatérve az uszodához első ránézésre értetlenséggel szemléltem, hogy a medencében többen mindenféle úszásnemben látszólag bemelegítettek. Nem értettem, ez hogy történhet, első gondolatom az volt, hogy megint valami technikai malőr történt (a hétvége szokatlan módon ezúttal tele volt hibákkal a szervezés szinte minden területét érintve), és emiatt kényszerszünet van éppen. Elsétáltam, hogy megnézzem, a 400-as eredményeket kiragasztották-e már, de csalódnom kellett, és visszaültem a lelátóra a helyemre. Ekkor tűnt fel - és ezzel párhuzamosan mondták is mások -, hogy a medence túloldalán a sarokban a rendezői sátor alatt valakin éppen szívmasszázst végeznek. Megtudtam, hogy egy idős debreceni csapattársunk az, aki az 50 méter hátúszás után kimászva a medencéből rosszullétre panaszkodott, majd miután leültették egy székre, megállt a szíve. A gyors orvosi beavatkozás és a legalább fél órás próbálkozás ellenére már nem tudták visszahozni az életbe, a szívmasszázst ekkor leállították.
A döbbenettől megfordult körülöttem a világ, leírhatatlan, amit éreztem akkor. Lehet persze szárazon arról beszélni, hogy mégis csak 80 éves volt, és hogy valószínűleg ilyen halált szeretett volna magának, de ezt a helyszínen élesben megélni feldolgozhatatlannak tűnt számomra.
Ezután a hangosbemondó egy perc tiszteletadásra szólított, majd két és fél órás szünetet rendelt el. Ekkor én már szinte menekülőre fogtam a dolgot, igyekeztem mielőbb összepakolni, hogy elhagyhassuk a helyszínt, ahol számomra borzalmas érzés volt már minden egyes eltöltött perc.
Egy hosszú, csendes séta és egy hasonlóan csendes ebéd után végül is újra irányba vettük a Várfürdőt, de ahogy közeledtünk, nekem egyre inkább görcsbe rándult a gyomrom. Legszívesebben aznap már a közelébe nem mentem volna, képtelen voltam az úszásra gondolni, úgy éreztem, elveszítették a dolgok az értéküket számomra. Lehet, hogy a többségnél engem jobban megérintett ez a tragikus esemény, de sosem érdekelt, hogy ki mit gondol arról, mennyire fontos ilyenkor visszarázódni a normálisnak tartott kerékvágásba.
Ahogy beértünk és lepakoltunk, én egyből kifelé vettem az irányt a gyógyvízes medencék felé, ahol mindenfélén elgondolkodva jó másfél órát eltöltöttem úgy, hogy fogalmam sem volt, hol tart a versenynap. Amikor visszaérkeztem, időben már sorra kerültem volna az 50 gyorshoz, de odamenni nem lett volna lelkierőm, nem hogy a száz százalékos koncentrációt előállítani magamban. Az elnökünktől elnézést kértem, de elmondtam neki, hogy ma én már nem szeretnék vízbe menni, és legyen szíves pótoljon ki engem valakivel a gyorsváltóban. Végignézve a névsort, egyetlen plusz emberünk sem volt, nélkülem a váltónk így megszűnt volna, ezért rövid gondolkodás után a többiekre való tekintettel mégis bólintottam a részvételre, bár ekkor még előttem állt a feladat, hogy lelkileg valahogy összeszedjem magam.
Végül is nem is tudom, ez hogy sikerült, mindenesetre vártam a váltótársamat a rajtkövön, majd teljes erőből és odafigyelve, mindenféle érzés nélkül, ridegen, de valóban tiszta erőből végignyomtam azt az 50 métert. A medencéből kijövet az egész olyan lélektelennek hatott, a helyezésünk, időnk egyáltalán nem foglalkoztatott, csak másnap hallottam az egyik csapattársamtól, hogy kettő századmásodperccel maradtunk le a bronzéremről. Nyugodt voltam, mert tudtam, még ennek a töredéke sem múlott rajtam, igaz, nem is érintett meg különösebben a helyezésünk...
Az este során a résztvevőknek szervezett vacsorára voltunk hivatalosak, ameddig már sikerült viszonylag összeszednem magam, és ott szerencsére úgy döntöttem, hogy néhány kupicával öblítek, és a tőlem egyébként testidegen alkohol segített ahhoz, hogy valóban ott legyek a helyszínen és ne mélyedjek el a gondolataimban. A hangulatom nagyon sokat oldódott, ami vasárnapra ha nem is a versenyszellemet, de legalább valamilyen szinten az érdeklődést és a lelket visszahozta belém.
Ekkor már csak a 100 méteres gyorsúszás volt hátra vasárnap, rövid táv révén ettől nem annyira tartottam, de mindenképpen szerettem volna itt is egy viszonylag tisztességes időt úszni. Ez annyit tesz, hogy el akartam kerülni az 1:07-el kezdődő eredményt, és egy 1:06.50 körülivel már kiegyeztem volna. Tudtam azonban, hogy a 100 méter elég hosszú ahhoz, hogy a jelenlegi kondimmal a vége előtt akár ki is purcanjak, ami biztosan rettenetes eredményben végződött volna, ezért úgy döntöttem, kockáztatok: közel teljes erővel kezdek bele, majdnem úgy, mintha egy 50-et úsznék, a második hosszon pedig majd lesz valahogy... Nem biztos, hogy épeszű taktika volt, még most sem biztos, hogy - nem tudva a végeredményt - még egyszer ugyanígy döntenék, de végül is így cselekedtem. A rajtra ezúttal is figyeltem, a háromtempós delfin is szépen kijött, majd az ötvenen ezen a hétvégén először használt ritka levegővételes indulással nyomtam végig az első hossz javát. Közelítve a falhoz már kettessel haladtam, de erősnek éreztem magam, a fordulóm nagyon jól sikerült, és tudva, hogy már csak az időmérő panelig kell úsznom, valahogy olyan erőt adott, hogy végig tartani tudtam az iramomat, nem gyengültem el, jól is nyúltam be, és ez nagyon kíváncsivá tett az időt illetően. A kézi időmérő "1:05"-öt mondott, amit hallva először majd' kiugrottam a bőrömből, de vissza is kérdeztem gyorsan, hogy mihez van közelebb a századok alapján, és még boldogabb lettem attól, hogy egyértelműen az 1:05-höz... Biztos voltam benne, hogy annyival nem mérhették el, hogy ez ne egyéni csúcs legyen számomra, az elektronikus időm pedig végképp megnyugtatott, hogy viszonylag sokat javítva 1:05.13-at úsztam. Ez a tavaszi békéscsabai rekordomnál 85 századdal, a tavalyi OB-n igen jó erőállapotban úszott 1:06.86-nál viszont több mint másfél másodperccel jobb idő. A korcsoportomban 5. lettem vele, de ennek sokkal jobban örültem, mint a középtávokon szerzett érmeimnek.
Eszembe jutott ekkor, hogy ezzel az utolsó egyéni számban úszott csúcsommal nem szakadt meg az a sorozat, amely most már tíz szenior verseny óta tart, mégpedig hogy minden versenyen legalább egy számban megjavítom az addigi legjobb időmet.
A "háromnapos hétvége" ezzel gyakorlatilag véget ért, és bár a szinte szélsőséges lelki impulzusok miatt nem tudok egyértelműen boldogan visszagondolni erre, de az kétségtelen, hogy ez volt az eddigi legemlékezetesebb és legkülönlegesebb verseny, melyen részt vettem.
