Az idei Fűzfői Átúszás előtt nem volt éppen megnyugtató a pillanatnyi állapotom. Két olyan éjszaka volt mögöttem, melyeken összesen nem aludtam 6 óránál többet, az elmúlt másfél napban 600 km-t vezettem, tegnap pedig több mint egy órát úsztam versenyiramban, emellett az edzéseket is csak 3 napja hagytam abba, így kipihentnek nem különösebben érezhettem magam. Éppen ezért többször is bevillant a csongrádi versenyen átélt trauma, és ez erőteljesen csökkentette a magammal szembeni elvárást a várható teljesítményemet illetően. Viszont végtelen nyugalmat adott, hogy a tegnapi versennyel ellentétben ezúttal lelkileg teljesen feltöltődve állhattam a rajthoz.
Útban Balatonfűzfő felé egy csapattársam jelezte, hogy a műsor változott, a várhatóan tartós elsőfokú viharjelzés miatt a rendezők Almádiban alakítottak ki egy névlegesen 3 km hosszúságú úszópályát, amely távra azonos az eredeti útvonallal. Első pillanatra ettől kissé viszolyogtam, aztán megnyugtattam magam, hogy a többiek is ugyanezt fogják úszni, tehát lesz bőven viszonyítási pontom ahhoz, hogy fel tudjam mérni, hol is tartok a felkészülésben.
A pálya nagyjából téglalap alakú volt, négy jól látható sarokponttal, amelyeket kívülről kellett kerülni, és két kör felelt meg elvileg 3 km-nek.
Én a tegnapi tapasztalatokkal felvértezve a kezdő iramon még csak el sem gondolkoztam, magabiztos voltam a tekintetben, hogy amire jelen pillanatban képes vagyok, abból pontosan tudom, hogy lehet a maximumot kihoznom magamból. A legfontosabb az volt, hogy bármi történik, egészen a hajráig csak a saját mozgásomra figyeljek, egy állandó utazósebesség tartása mellett minél többet spóroljak, minél jobban ellazítsam, megnyújtsam a mozgásom, a hajrá időpontját pedig jól válasszam meg. Mivel meglepő módon szinte egyáltalán nem éreztem a tagjaimban a tegnapi terhelést, nagy várakozás volt bennem, hogy milyen erős utazót sikerül majd tartanom a verseny nagy részében.
A rajt után a nálam gyorsabbak - akik közül többeket személyesen is úgy ismertem, mint akik a szenior élmezőnyhöz tartoznak - ütötték előttem a vizet, ezzel sokat segítettek az első kör nagy részében a tájékozódásban. Az utazósebességet nehezen vettem fel, mert sokat kellett nézelődnöm, amíg kissé nem rázódott szét a mezőny, és némi hullámzás is nehezítette a dolgom az első fordítóig. Igyekeztem megjegyezni a távolságokat - érzetben legalábbis - a pálya sarokpontjai között, mert tudtam, ez az erőbeosztás szempontjából a második körben nagyon fontos lesz.
Az első kör vége felé sikerült egy viszonylag jó tempóra ráállnom, majd a táv felénél megpillantottam - vagy inkább felismertem - Esztit, az egyik csapattársamat, akit éppen akkor értem utol. Egy ideig nagyjából egymás mellett úsztunk úgy, hogy felőlem lemaradhatott vagy megléphetett volna, mert nagyon vigyáztam, nehogy hozzá igazítsam a saját iramomat, majd utolértünk egy harmadik úszót is. A táv háromnegyedét követően néhol tumultuózus jelenetek zajlottak, volt, hogy ketten fogtak harapófogóba úgy, hogy rendesen már csak a levegőben fértem volna el... Ezt követően úgy döntöttem, ritmust váltok és meglépek tőlük még a hajrá előtt, de a következő egy-két percben alig két-három testhosszal tudtam meglógni, így azonnal visszaálltam egy takarékosabb üzemmódba és tartottam ezt a normál erőbedobást egészen az utolsó 3-400 méterig. Tudtam, hogy ha idáig nem kapkodtam el a dolgokat, aki eddig nem tudott lehagyni, az már biztosan mögöttem fog végezni. Ekkor elővéve magamból a tartalékokat, viszonylag gyorsan ráálltam egy sokkal erősebb iramra, és ahogy ez már több nyíltvízi versenyen is megtörtént, ezen a pár száz méteren leszakítottam azokat (az eredménylista szerint 30 ill. 23 másodperccel), akikkel egészen a hajrá kezdetéig a normál utazósebességemmel nem tudtam mit kezdeni.
Ha viszonylag felkészült vagyok, akármilyen szoros is egy verseny, annak ellenére, hogy hosszútávon már nehezen fokozható iramot úszok a táv befejező részéig, minden esetben csodás érzés tapasztalni, hogy valahonnan elő tudok szedni olyan tartalékokat, amelyekkel jó esélyeim vannak arra, hogy a hajrában már ne tudjanak megfogni. Úgy érzem, számomra - és az én szintemen - ez a tartalékképzés sokkal testhezállóbb és célravezetőbb, mintha megpróbálnék egy kissé emelt és éppen ezért nagyon kockázatos iramot végigerőltetni az egész távon.
Ez a verseny tehát egy igazi élmény volt, a pálya módosításától eltekintve minden nagyon pozitív volt. Az időm 44:44 lett, ebből és a jelenlegi állóképességemből a tényleges távot 2.800-2.850 méter körülire tippeltem.
Az eredményhirdetésen szembesültem azzal, hogy az én korosztályomba ezúttal nem vegyültek exversenyzők vagy jelenlegi szenior nagyágyúk, így a 3-as szenior korosztály (1970-74) 18 célbaérkezettje közül az enyém volt a legjobb idő (a másodikat közel 6, a harmadikat 13 perccel előztem meg). Ez volt az első nyíltvízi korosztályos győzelmem, és igazi megtiszteltetés volt, hogy Cseh Laci akasztotta a nyakamba az érmet (ebbe valahol a méltatlanság érzése is vegyült bennem, mivel elég fonáknak éreztem a helyzetet, hogy ő ad nekem át egy érmet, holott nekem még az is megtiszteltetés lenne, ha én adhatnék neki át egyet valamikor, de ezen aztán valahogy mégis túltettem magam).
A Bármit Megúszók baráti társaságát hat bármikori csapattag képviselte, közülünk négyen is a korosztályunk élén végeztünk.
Azt hiszem, ez a verseny - zsinórban harmadik alkalommal nyújtva számomra nagy élményt - ezentúl még biztosabb helyet foglal majd el a mindenkori versenynaptáramban.