Úszás 2008-

Eljött végre az a nap is, amelyre közel fél évet készültem.

Idén először semmiféle különösebb várakozás nem volt bennem. Az sem érintett meg, hogy a múlt héten elhalasztották, így lehetetlenné vált a négyszeres próba, és az sem csapott volna agyon, ha idén elmaradt volna a rendezvény. Úgy általánosságban nem volt jó hangulatom az elmúlt két héten, ezért nem is nagyon tudott magával ragadni a Balaton-átúszás gondolata és közelsége.

Persze valamennyit tettem az utolsó héten azért, hogy az utolsó szalmaszálba belekapaszkodva megpróbáljam magamat felpumpálni annyira, hogy egy elfogadható időt ússzak, de ezek az edzések inkább arra voltak jók, hogy "megzavarják" a figyelmemet és ne legyek elfoglalva túlságosan a gondolataimmal.

Az utolsó éjszakát végül is Tapolcán töltöttem, és alig aludtam valamit, igaz, tudtam már tapasztalatból, hogy ez semennyire sem befolyásolja majd a másnapi teljesítményem, úgyhogy emiatt sem aggódtam.

A nevezéshez az úszótársaimmal egy picit késve érkeztünk, de azt gyorsan letudva 20 perccel a kiírt rajt előtt már készen álltunk a csobbanáshoz. Ekkor vettük észre, hogy a rajtot a kora délutánra ígért időjárás-változásra való tekintettel nemrég - fél nyolckor - már elengedték, ezért sebesre vettem a figurát, és végül is tíz perc késéssel én is vizet fogtam.

Az elején nagy iramban kezdtem és a próbázókat kerülgettem elég vehemensen néhány száz méteren keresztül, és bár nekem szerencsére senkit nem sikerült lekaszabolnom, két mellúszótól egy percen belül egy-egy elég erőteljes rúgást kaptam a mellemre. Jó helyen értek a találatok, úgyhogy nem hátráltattak az úszásban, de ezután már óvatosabb voltam, amíg ki nem értem a tiszta vízre.

Az első kilométerem megelégedésemre 16 percen belüli volt, ami fejszámolásra még nem késztetett, hiszen éreztem, a kezdő néhány száz méterem erősebb volt az későbbi utazósebességemnél. Szerencsére a nem várt gyors rajt miatt még nem teljesen megemésztett csoki és gyümölcsital nem okozott gondot, legfeljebb annyiban, hogy néhány száz méteren keresztül kellemetlenül nyomta a gyomromat, amíg lejjebb nem került.

Éreztem, hogy a standard iramom elegendő lehet a tavalyi 1:28:08 megdöntésére, hiszen ehhez gyakorlatilag 17 percnél picivel gyengébb kilométerek is elegek lehetnek, és az első ezer után nehezen tartottam elképzelhetőnek, hogy több, mint egy perccel rosszabb legyen a hátralévő táv ezres átlaga.

A hullámok már az elejétől kezdve merőlegesen balról jöttek, de nem zavartattam magam miattuk. Egyrészt a levegővételben nem akadályoztak, hiszen jobb oldali kettes levegővétellel operáltam, másrészt a húzó szakaszba beleadott erőt és a tempószámot is a hullámzás ritmusához igazítottam.

Ezerötszáznál annak ellenére tapasztaltam erős visszaesést, hogy nem éreztem ezt sem az iramomon, sem pedig az erőbedobásomon. A második ezer tizenhat és fél percnél is rosszabb volt, ami irreálisnak tűnt, ez a résztáv valószínűleg 30-40 méterrel hosszabb volt, mint a nyitó kilométer.

Szépen jöttek egymás után a bóják, folyamatosan és sikeresen győztem le hosszabb kartempókra váltva a rekeszizom-görcs kezdeményeket, így egyáltalán nem veszítettem miattuk időt. Valahol az erőlködés és a még gördülékeny úszás határán táncoltam nagyon sokáig, így hozva ki magamból a pillanatnyi maximumot.

A harmadik ezresre különösebb ritmusváltás nélkül az órám szerint újra visszaálltam a 16 percre, ami megerősítette bennem azt, hogy a második hosszabb volt, mint kellett volna.

Ekkor - három kilométernél és 49 percen bőven belül járva - már nagyon járt az agyam, hogy ez mire lesz elegendő a végére, és úgy éreztem, még óvatos számításaim szerint is ha lesz egy jó hajrám, akkor egy 1:25-ös, számomra mesésnek hangzó idő is teljesen reális lehet!

Elkezdtem gondolkodni rajta, hogy ilyen iram mellett mikor kezdhetek hajrázni, de úgy éreztem, annyira eltaláltam az erőbeosztásom a jelenlegi kondíciómhoz mérten, és annyira kiúszok magamból mindent folyamatosan, hogy dinamikus és elnyújtott hajrára biztosan nem marad majd energiám. A negyedik ezrem is a még elfogadható bő 16 perces kategóriába esett, és ekkor már éreztem, minden esélyem megvan arra, hogy 1:25 körül érjek célba. Ez a gondolat nagyon, de nagyon feldobott, mert meg sem fordult előzetesen a fejemben, hogy a táv vége felé ilyen kellemes gondolatok is foglalkoztathatnak majd...

Az utolsó teljes ezer alatt folyamatosan növeltem az erőbedobást, melynek üzemanyagot szolgáltatott a part egyre közelibb látványa is. A vége felé már tiszta erőből úsztam, az egyébként is túl levegős lábtempóm most már szanaszét szórta a vizet, és a tavalyi esetből tanulva, amikor a homokot megérintő ujjaim reflexszerű talpra állást kiváltva azonnali erős görcsöt okoztak a vádlimban, most nagyon koncentráltam arra, hogy ne kalandozzanak el a gondolataim. A korlátig úszva, abban megkapaszkodva felpattantam és sovány malac vágtában elrohantam a kódleolvasókig. Közben bevillant, hogy a hajrá alatt az utolsó két bójánál ugyan nyomtam részidőt az órámon, de annyira elborított az adrenalin, hogy nem néztem az órámra, éppen ezért nem tudtam frissíteni az előrejelzésem a várható időeredményem tekintetében.

A kódleolvasásnál nem voltak problémák, egy dolgot kivéve: nem hittem a szememnek, amikor a monitoron megláttam az eredményem... Az órámat is elfelejtettem leállítani, annyira megdöbbentett az időm, amely 1:22:08 volt, azaz kereken 6 perccel jobb, mint a tavalyi.

Egy éve azt hittem, azon az időn - amely akkor szintén jókora rekorddöntés volt, 5 perc 41 másodperccel jobb, mint az egy évvel korábbi - már csak aprókat fogok csipkedni a következő években, úgyhogy a legmerészebb álmaim között is legfeljebb e javulás fele szerepelt, már csak azért is, mert egy év alatt medencében alig bő két percet javultam ezen a távon (1:20:24-ről 1:18:07-re).

A leolvasás után annyira képtelen voltam feldolgozni, hogy ennyit úsztam, hogy a korlátba kapaszkodva álltam és bambultam ki a fejemből egy ideig, rázva a fejemet, míg végül magamhoz tértem valamelyest... Aztán lassan elmendegéltem körbenézni, enni, inni, elkértem a pólómat, majd elbeszélgettem a versenyzők egy csoportjával, akik egy része már ismerősként köszöntött (Pozsonyi Zita, Nagy Norbert, Molnár Gergely, stb.), és visszamentem a leolvasókhoz várni a többieket. Ekkor jutott eszembe, hogy még nem állítottam le az órámat, így hát most tettem meg (ekkor járt 1:28-nál, azaz a tavalyi időmnél). Később az egyik úszótársamban felmerült az úszóideje pontatlansága a saját órájához képest, amihez én érdemben nem tudtam hozzászólni, de az biztos, hogy akárhol is van az igazság, én alaposan megdöntöttem a saját rekordomat.

A részidőkből rájöttem, hogy amennyivel hosszabb volt a második kilométeres bójaköz, nagyjából annyival rövidebb volt az utolsó. Igaz, hogy nagy hajrát vágtam ki, de a 14:42-t túlzásnak érzem, reálisan ez 15:10-15:20 körüli idő lehetett. A két különbség viszont kiegyenlítette egymást. A befejező kétszáz méter a részidő alapján - természetesen a korláttól a leolvasásig történő futással együtt - is valósnak tűnik.

Az utólagos érzések...

Ezek idén nem az igaziak. Nem volt bennem előzetesen az a szokásos egészséges felfokozott várakozás, feszültség. A koncentrációm kizárólag a vízben töltött időre korlátozódott. Fejben egyáltalán nem voltam ráhangolódva az átúszásra. A felkészülésem utolsó periódusa - az utolsó hetet kivéve - nagyon gyengére sikerült. Így miután lecsengett az a döbbenet, amit az időeredményem láttán éreztem, elkezdtem értékelni önmagamat, és önbecsapásnak éreztem volna, ha boldoggá tesz az időm, mert ezt nem érdemeltem ki.

Tavaly a jól végzett munka megérdemelt jutalmaként éltem meg a három átúszásom mindegyik idejét. Most, ismét hatalmasat javítva az eddigi legjobbamon, rá kellett jönnöm, hogy valahogy ismét észrevétlenül fejlődött a technikám, de olyan mértékben, olyan váratlanul és olyan jól "időzítve" jelentkezett az eredménye, hogy ennél nagyobb meglepetést már nem okozhatott volna. Kondícionálisan érezhetően sokat jelentettek az utolsó egy hét edzései, de visszagondolva az átúszásra egyértelmű számomra, hogy nagyon messze voltam életem legjobb fizikai kondíciójától, ezért a javulásomat kizárásos alapon a technikámban kell keresnem.

Így tehát annak a belső büszkeségnek a nyomait sem érzem, amit tavaly ilyenkor. A dolgom a következő napokban a BÁ-val kapcsolatban már csak annyi, hogy beépítsem a tudatomba azt, hogy immár 1:22-re is képes vagyok a Balaton-átúszáson, ez a képesség már az enyém marad (legalábbis jó darabig), és ezt bármikor meg tudom ismételni akkor, ha egy viszonylag jó kondícióba hozom magam.