A Fűzfői Átúszás az Öbölátúszáshoz hasonlóan számomra az év egyik kiemelt versenye.
Legelőször két éve voltam itt, amely alkalom annak ellenére nagyon benne maradt az emlékezetemben, hogy az eddigi amatőr úszó pályafutásom (vagy inkább: pályaúszásom...) során mindmáig az egyetlen volt, amelyre leutaztam, de nem vettem részt rajta. A szél miatt a végletekig halasztották a rajtot - hitegetve folyamatosan a rajthoz állókat -, és én a nevezéssel kivárva, hosszas várakozás után úgy döntöttem, hogy eltávozom a helyszínről. Mint később megtudtam, végül egy órával ezt követően rajtoltatták el a mezőnyt.
Tavaly viszont kitűnő rendezés mellett remek élménnyel gazdagodtam: az általam valamelyest rangosnak tartott versenyek közül az első érmemet itt szereztem. Az időm 47:57 lett, mely akkor a 309 célbaérkezőből a 17., a férfiak között 193-ból a 12., a korcsoportomban (1973-77) 38-ból a második helyre volt elég.
Az idei felkészülés előtt kitűzött célom a 45 percen belüli időeredmény volt, ám ahogy a dolgok márciusban - a fülgyulladásom idején - illetve az utolsó másfél hónapban alakultak, megelégedtem volna a tavalyinál szimplán jobb idővel is. És mivel az erőnlétemet össze sem lehet hasonlítani az egy évvel ezelőttivel, csak az utóbbi egy év közel félezer kilométernyi edzéseivel támogatott technikai javulásomban bízhattam.
Két rajtot terveztek, a kiírt időhöz képest negyed órás csúszással el is indult az első, mely a résztvevők többségét - így engem is - magában foglalt. Kisebb forgalomba kerültem az elején, egy picit fel is tartottak, majd az úszók létszámához képest elég sok kerülgetésbe kényszerültem, és az első száz-kétszáz méteren a megosztott figyelmem miatt nem igazán sikerült egyenesen úsznom. A víz a tegnapinál picit melegebb, talán 23 fokos, de ugyanolyan kellemes volt, a parttól távolabb szinte méterenként váltakozva kb. 2 fok különbségű meleg és hideg áramlatok váltották egymást.
Szélnek nyoma sem volt, tükörvízben úszhattunk, a napkorong magasan állt, ami ideális helyzetet teremtett volna még akkor is, ha először vagyok itt, pláne, hogy már a fejemben volt a pálya és hogy mire számíthatok. A bóják precízen 500 méterenként voltak felállítva egészen 2.500 méterig, majd a legvégén egy nagy fehér fordítóbója után lehetett a part és a célzóna felé venni az irányt.
Tartottam tőle, hogy a tegnapi úszás még benne van a karomban, ezért nehezebb lesz majd tartani a középső harmadban az iramot és hajrázni sem lesz erőm, de aztán nem így lett...
Az első ötszáz méterem 7:44 lett, a második viszont csak 8:09 (így a kilométer: 15:53), amitől egy kicsit megijedtem. Eltökéltem magamban, hogy mindenképpen szeretném tartani a 8 percen belüli ötszázakat, nehogy kicsússzak a tavalyi időből, így a harmadik 500 méterem már 7:56-os lett. A negyedik hasonló, 7:54, és ekkor kezdtem kicsit megnyugodni, hogy az utolsó pár száz méter hajrája miatt a befejező ezer még ennél is gyorsabb lesz, így simán hozom majd az általam jelenleg elvárható minimumot.
Ekkor, pontosabban 2.000 méter előtt egy picivel egyszer csak megpillantottam valakit, aki utolért, de alig valamivel volt csak gyorsabb, mint én. Úgy döntöttem, hogy kockáztatok és mindenképpen magam mögött tartom őt, akkor is, ha aztán a parton úgy kell majd engem felmosni. Innentől kezdve rendesen odatettem magam és tartottam az iramát. Körülbelül ötszáz métert jöttünk fej-fej mellett mindketten figyelve a másikat (ez az 500 méter 7:50-re sikerült), majd kicsit eltávolodtunk egymástól, amit megpróbáltam kihasználni és a következő száz méteren a képességeimhez képest szinte ésszerűtlen tempóra kapcsolva elléptem tőle két-három testhosszal. Nem tudom, hogy történt, de a vártnál kisebb oxigénhiányt okozott ez az iramváltás, ami picit megnyugtatott, és azt hittem, hogy azzal, hogy megnyúltam előtte és az iramból is alig engedtem, lassan le fog majd szakadni. Ám úgy tűnt, neki is maradtak tartalékai, és nem nőtt a közöttünk lévő különbség, sőt, idővel elkezdett fogyni. Ettől végképp megijedtem és már nem is az időeredmény járt a fejemben, hanem teljesen lefoglalt ez a különverseny, amit a feszült koncentrációm mellett valójában nagyon élveztem. Ekkor már mindent beleadtam, itt már végig olyan tempót nyomtam, amiről tudtam, hogy a cél előtt bármikor beleszakadhatok, mégis valahogy sikerült tartani a sebességet a fordítóbóján túl is, amire nagy szükségem is volt, mert ő - ahogy később megtudtam tőle, tévedésből - ezt a bóját nem szabályosan, kívülről kerülte meg, hanem egy keveset levágva a fordulási szögből, belülről. Így már alig egy testhosszal volt csak mögöttem, de itt már nem néztem hátra, a végletekig szétúsztam magam a célig úgy, hogy a kódleolvasás után egy ideig a korlátba kapaszkodva ziháltam...
A részidőim alapján a 3 km-hez az ötödik ötszázas bója után még kb. 150 méter hiányzott. Az utolsó fordítóbója máshol volt, mint tavaly, amikor sokkal nagyobb szögben és a parttól távolabbról kellett befordulni a célkapu felé, ezért csak emiatt kb. 50 méterrel kisebb volt a táv. Hogy a maradék 100 méter már a tavalyi távból is hiányzott, vagy csak az ideiből, azt nem tudom, mindenesetre a két év időeredményeiből látszik, hogy a mindkétszer jelen lévő úszók közül többen is csak kis eltéréssel (pluszan és mínuszban egyaránt), vagy szinte teljesen azonos időket úsztak.
Az én időm 45:08 lett, ami ha minden körülményt figyelembe veszünk és ezzel korrigálnánk is ezt az időt, akkor is egészen biztosan érzékelhetően jobb teljesítmény, mint a tavalyi. Sajnos ha csak kicsivel is kevesebb, de bizonyosan nem egészen három kilométer a táv, így nem tudom azt mondani, hogy megközelítettem a számomra álomszerű 15 perces nyíltvízi kilométer-átlagot.
Az idén mindössze 182 célbaérkezett közül a 14., a férfiak között 115-ből a 9., a korcsoportomban (az enyém volt messze a legnépesebb) 24-ből a harmadik helyen végeztem, azaz ismét érmet szereztem. Az abszolút győztes Molnár Gergelytől 7:57, a korcsoportom győztesétől, dr. Nagy Norberttől 6:39, a második helyezettől pedig 43 másodperccel maradtam el.
