A 2007-es év több szempontból is áttörést jelentett az eredményességet is illetően.
Már sok-sok éve annak, hogy először indultam egy olyan úszóeseményen, ahol a részvétel mellett valamilyen szintű eredmény-kiértékelés is történik. Később már versenynek nevezhető nyíltvízi eseményre is neveztem (pl. Öbölátúszás), és az amatőrök között a létszámhoz viszonyítva jónak mondható helyezéseket értem el. Egy idő után – mint több más sportágban, amelyeket űztem – szerettem volna az úszásban is egy tárgyi emléket, egy érmet elcsípni. A rangja nem számított, lehetett valamilyen kisebb létszámú verseny is, de nagy vágyam volt, hogy valamilyen kézzel fogható emlékem is legyen az úszóversenyekről. Ez a 2007-es évben többször is sikerült, igaz, az egyetlen érem, ami úgy érzem, tekintettel a mezőny nagyságára és az időeredményemre, talán valóban megérdemelt volt, az a Fűzfői Átúszáson elért korosztályos második helyezéshez fűződik, melyet 38 korosztályos célba érkezett közül sikerült megszereznem. Az összes többi érem egy kellemes emlék, majdnem hogy csak a részvételért jártak, nem tükrözik a relatív úszástudásomat.
Szintén sokat mond számomra a legjobb időim megjavításának összegzése.
2006-ban a különböző távokon saját magam által mért időket illetően mindössze háromszor sikerült legjobb időket úsznom, 2007-ben csak azokon a távokon, amelyeken 2006-ban volt alapidőm, huszonötször javítottam, a 2007-ben először mérteken (pl. 50, 100,
Számomra egyébként ez a legfontosabb mérce. Nagyon szeretem tudni persze, hogy különböző úszómúltú versenyzőkkel szemben hol tartok, illetve az amatőr úszók között hol a helyem, de messze a legfontosabb tényező, amely az önértékelésemnek is a lényege, hogy saját magamat mikor, hányszor és mennyivel vagyok képes felülmúlni, át tudok-e lépni az árnyékomon vagy sem. Ez abban is segít, hogy megfelelő célokat tűzzek ki a jövőt illetően: olyanokat, amelyek nem testhezállók, amelyekért nem csak nyúlnom kell, hanem muszáj egy egész lépcsőfokot feljebb lépnem önmagamban, ki kell lépnem abból, amiben éppen tartok, magasabb szintre kell, hogy emeljem az edzések intenzitását, különben csak vágyálom marad mindaz, amit szeretnék elérni. A horizonton kell, hogy legyenek ezek a célok, de éppen hogy csak – a legjobb, ha még látszanak, de majdnem reménytelen távolságnyira.
Korábban a Balaton-átúszások sikertelensége a másfél órás célom tekintetében úgy gondolom, elsősorban a mentális korlátaimon múlott. Mindig is nagyon elszánt voltam fejben, de az igazi, minden önkétséget kizáró belső hit nem volt meg, az, amely csak 2007-ben ragadt meg a fejemben. Betonfalakat állított fel a gondolkodásom bennem azoknál a pontoknál, amelyekről rendre visszapattantam, és ezek a képzetek gátoltak abban, hogy pozitívan gondolkodjak és elhiggyem, hogy ezek a határok igenis leküzdhetők, átléphetők. Ilyen volt például 400-n a 6 perc, amelyet több, mint egy évtizedig csak megközelíteni tudtam, átlépni soha – egészen 2007. tavaszáig. Ekkor „véletlenül” észrevettem, hogy az egyik mérésnél 6 percen belüli időnél értem célba, és innentől kezdve meg sem próbáltam többet megtippelni, hol lehetnek a valós képességeim, csak arra figyeltem, hogy tovább javítsam az új időt. Ez pedig akkora erőt adott, hogy szinte azonnal majdnem fél perccel e régi falon belül találtam magam. De ugyanígy jártam az 1 km-el és több más távon korábban „rögzítettnek” érzett időmmel.
Ekkor jöttem rá csak igazán, hogy ez a képesség mindig is megvolt bennem, de a mentális gátak olyan erősen tartották őket fogva, hogy fogalmam sem volt róluk.
Azóta bármiről, ami nem kétségkívül emberfeletti cél, inkább azt mondom, hogy erre jelenleg nem vagyok képes, mint azt, hogy soha nem is leszek az. Tervezni ugyanis nem tervezek nagyon konkrétan hosszú távra, mert úgy tapasztaltam, minden, ami a jövőben történhet, elsősorban a következő lépésen múlik. Amikor azt megtettem, csak akkor foglalkozom a következő lépéssel is. Ezért az, hogy egy távolinak tűnő cél valóban elérhető-e vagy sem, távlatilag nem tudom elég bizonyossággal megmondani és tudatosan kerülöm az ilyen témákat magamban. Nem akarok többé ugyanabba a hibába esni, amely az idei évig „teljes sikerrel” behatárolta az eredményességemet.
A mentális határaim eltörlésének szükségessége átütő erővel jelentkezett akkor, amikor a 2007-es háromszori BÁ teljesítéshez a felkészülés megnyugtató lezárásaként a teljes táv egyben történő leúszását végigszenvedtem júniusban a kavicsbánya tavon. Ez előtt néhány héttel 10 km-t úsztam uszodában, és úgy gondoltam, hogy valahogy csak összehozok még fele ennyit a végére.
Hát a
Olyan időszakomban került sor erre az úszásra, amikor a felkészültségem nagyjából 12 km-t tett volna lehetővé. Az utolsó órában az akaraterőm olyan szintje kellett a célba éréshez, amelyre még soha életemben nem volt szükségem, így ebből a szempontból nem is ismertem önmagam. Gyakorlatilag az akaraterőm vonszolta végig a testemet az utolsó három kilométeren.
Előzetesen az ember úgy gondolja, van egy korlátja, amelyet elérve nincs tovább, az a teljesítőképessége maximuma. Aztán elkezdi megközelíteni azt, és még mindig megmarad benne ez a hit. Végül eléri azt, ekkor egy pillanatra meg is hal, de hirtelen előjön még valahonnan egy addig ismeretlen plusz és tovább viszi, még meg tud tenni néhány tempót, aztán többet és még többet. És rádöbben, hogy túlment azon a határon, amelyre eddig képes volt, és ki tudta tolni ezt még egy jó darabig.
Ez volt az az egyedülálló tapasztalat, amelyet ekkor szereztem.
És ekkor jöttem rá, hogy a hosszútávúszás egy nekem való mozgásforma, mert olyan tulajdonságokat tesz teljes mértékben próbára, melyek talán nem a gyenge pontjaim: a fájdalomtűrést, a kitartást és az akaraterőt.
Nem szabad elfelednem, hogy én egy ízig-vérig amatőr úszó vagyok és az is maradok, és másokkal történő összehasonlításban szinte áthidalhatatlan hendikeppel indulok olyan versenyzőkkel szemben, akiknek irányított úszómúltjuk van. De nekem az ad erőt ebből a szempontból, hogy a nulláról indulva önerőből, segítség nélkül értem el mostanáig egy, a hozzám hasonló úszóelőéletűek átlagánál úgy gondolom, érezhetően eredményesebb szintre.
Az úszás élvezete, ennek igénye és a versenyzés önmagammal egy teljesen saját belső késztetés folyománya. Ez az elsődleges motivációm – de nem a legerősebb.
Ami a legfontosabb, ami a leginkább képes arra, hogy erőt adjon, az az, hogy mindabból, amit elérek, amit tapasztalok és amit igyekszem átadni másoknak, minél több hasznosuljon számukra. Nagyon becsülöm azokat az úszókat, akik hobbiszerűen, az egészségük megőrzése és/vagy a rendszeresen jelentkező mozgásigényük levezetése érdekében járnak uszodába és különböző rendezvényekre, mégis azok állnak hozzám igazán közel, akiknek konkrét céljaik is vannak az úszást illetően (legyen az egy úszásnem elsajátítása, egy távolság teljesítése vagy egy időeredmény elérése, stb.). Nekik szeretnék minél többet adni mindenféle téren, természetesen az időm, az energiám és a lehetőségeim függvényében. Ha látom, hogy valaki fel tudja használni a tanácsaimat, hat rá a bíztatásom, az önmagába vetett hitét erősíti a példám, annál nagyobb erőt számomra semmi az égvilágon nem képes adni a saját eredményességemhez.
Folyt. köv.
