Az idei Balaton-átúszás előtt nagyon vegyes érzéseim voltak.
Most már jó néhány esztendő mögöttem van, mióta az átúszásra járok. 1998-ban teljesítettem először a távot, azóta egyszer sem hiányoztam a rendezvényről. Ez 11 évet jelent, melyek közül 10-szer tartották meg az eseményt, ezeken összesen 12-szer úsztam át a Balatont. Idén ez egy alkalommal és további három átúszással bővült.
Tavaly olyan időt úsztam, amely megdöntése nem is igazán lehetett komoly célkitűzés számomra. Voltak napok, amikor ez valamennyire valószínűnek tűnt, de az egy hetes halasztás lelkileg nagyon rosszul érintett, ezért ami reálisnak látszott az első távra, az egy 1:25-ön belüli idő, és ezzel előzetesen ki is egyeztem volna. Ami a rekorddöntésnél fontosabbnak és sokkal elérhetőbbnek érződött, az a három teljesítés mindegyikének másfél órán belülre szorítása. Ennek megvalósíthatóságában még a halasztás ellenére is töretlenül hittem. A háromszoros átúszás önmagában számomra természetesen már nem kihívás, a teljesítés önmagában semmit sem jelent. Idén azért döntöttem a 15,6 km mellett, hogy az ezzel kapcsolatos időcél értelmet adjon a részvételemnek, mivel a tavalyi időm túlszárnyalásában nem bíztam, nem bízhattam.
Már péntek este leutaztunk a Balatonra, hogy az úszást ne közvetlenül előzze meg a két - két és fél órás vezetés, az éjszakát közvetlenül a part mellett Szepezdfürdőn töltöttük, ahonnan reggel öt perc alatt Révfülöpön voltunk. Sajnos a nevezéshez késéssel érkeztünk, így rengetegen voltak előttünk, és eléggé felzaklatott, hogy a tervem elé már az első pontnál akadály gördült. Szerencsére gyorsan túljutottam a nevezésen, és a rajtnyitás után is csak három perc telt el, mire vízbe jutottam.
A víz hőfoka reggel kb. 23-24 fokos lehetett, és egész nap nem volt problémám a hőmérsékletével. Néhol voltak hidegebb áramlatok, de ezek kifejezetten pezsgdítőleg hatottak. Az első 500 méter után elég gyenge részidőt mértem, amelyből szerettem volna azt gyanítani, hogy egy kicsit elmérték az első bója helyét, de ezernél bebizonyosodott számomra, hogy ez most nem az én évem a BÁ szempontjából. Itt már egyértelműen látszott, hogy az a kitűnő forma, amely három hete még remek időeredményt hozott Tihanyban, mára köddé vált, és már csak egy technikai rutinból úszó, erőtlen amatőr teljesítő vagyok. Teljesen persze nem adtam fel a célomat, próbáltam gondolkozni, számolgatni, hogyan tudnék mégis 1:25-ön belül a partra vergődni, mennyi idő megy el a hajráig, és ha marad erőm, az utolsó pár száz méteren mennyit lehetek képes visszahozni a gyenge iramommal elvesztegetett időn. A részidőim nemhogy nem javultak és nem is stabilizálódtak, hanem folyamatosan romlottak. 1.000 métertől két hölggyel úsztam szinte teljesen azonos tempót, de nagyon figyeltem, hogy véletlenül se vegyem fel az ő ritmusukat és ne is próbáljak ellógni tőlük, ha ehhez gyorsítanom kellene. 2.500 méternél már annyira rossz volt a részidőm, hogy megpróbáltam a hosszú kartempózás mellett bele is erősíteni a húzásokba, amely néhány száz méterig jól is működött, aztán viszont olyan energiákat igényelt, amelyet ennél tovább már nem akartam felemészteni, mert az nagyon megnövelte volna az iramom összeomlásának veszélyét. Három kilométernél 1:27-1:28-as időt jósoltam magamnak, és érezve a jelenlegi állóképességemet, ezzel egyre inkább kezdtem kiegyezni. A negyedik kilométerig azonban még tovább lassultam, már majdnem két perccel rosszabb kilométert úsztam, mint a tavalyi átlag, ami egészen pocsék erőnlétre utal. Ekkor újra elkezdtem számolgatni, és lemondani az 1:28-on belüli időről, és egyben pánikba is estem, hogy mi van, ha egy kicsit korábban lett kihelyezve a 4 km-es bója, akár csak 50 méterrel... Akárhogy is módosítottam a várható időeredményemet és az össztávra vonatkozó célidőmet, az első úszásra egy másfél órán kívüli időt képtelen lettem volna elfogadni. Ezért próbáltam az utazótempómat annyira felerősíteni, amennyire a hajrá előtt még éppen hogy nem éreztem kockázatosnak, és alig vártam, hogy olyan közel érjek a parthoz, hogy végre elindíthassam a felszabadult hajrámat és kiadjak magamból mindent a lépcsőig. A vízszint még éppen megfelelő volt ahhoz, hogy egészen a lépcső megérintéséig ússzak, és ezt elvből meg is tettem, és ez az egyetlen dolog, amin akkor sem spórolnék, ha tudnám, ezen úszhat el egy adott álmom megvalósítása. A lépcsőn felszaladva még mindig a pánikérzet vezérelt, és nagyon izgultam, hogy sikerüljön azonnal leolvasni a kódomat. Ezzel szerencsére nem volt gond, az időm is megmenekült a másfél órán kívülre kerüléstől, 1:29:05 lett.
A szégyentől éppen hogy megmenekültem, de a három átúszásra vonatkozó céljaimat illetően józan ésszel átgondolva a dolgokat szinte már csak a csodában bízhattam, ám mégis megpróbáltam magam fejben összeszedni és számolgatni. Rájöttem, hogy az előbbi iramból kilométerenként csak tíz másodpercet veszíthetek, hogy még másfél órán belül maradjak, ami tulajdonképpen a semmivel egyenlő, ám az első úszásomat olyan erőtlennek éreztem, hogy próbáltam abba a reménybe kapaszkodni, hogy eddig nem "melegedtem be", ezért ment ilyen rosszul a dolog, de ha ez megtörténik, akkor képes leszek megállítani a további hanyatlást.
Hát az első 500 méternél eldőlt, hogy erre semmi esélyem.
Sőt, mivel úgy tűnt, nem is fogom tudni fogozni a tempót, egészen borzalmas időt fogok úszni. Úgy éreztem, szinte ki vagyok szolgáltatva a Balatonnak. Bent vagyok a vízben, most már úsznom kell, a túlpart pedig nem lesz közelebb. Olyan volt, mint valami fogda, ahonnan nincs kijárat, és a túloldalon vár a megérdemelt ítélet. Be voltam zárva a Balatonba... Ha előre tudtam volna, hogy ilyen fizikai erőállapotban ér a Balaton-átúszás, biztosan elég lett volna egy is belőle, de háromra készültem fejben, és miután ezt így kitaláltam, már eszembe sem jutott változtatni a kitűzött céljaimon. Így ez a második úszás egy kínszenvedés lett, testileg is meggyötört, de lelkileg az még inkább, hogy kénytelen vagyok egy pocsék idővel partot érni, olyannal, amilyet még sok-sok évig el sem tudtam volna képzelni magammal kapcsolatban. Visszagondolva, ez méltó büntetés volt számomra, olyan, amelyet prolongáltam már az év elején, és amelyből eddig mégis kevesebb volt az év során, mint amire számítottam.
Az egyre romló részidők a táv elején várt 1:33-ról egyre inkább csúsztak az 1:35 felé, amit meglehetősen nehezen viseltem el lelkileg. A táv nagy részében rendszertelen irányú és erejű hullámzás tette különösen kellemetlenné az úszást, pedig úgy általában egyáltalán nem zavarnak a körülmények, de most egyszerűen képtelen voltam ritmusba kerülni miattuk. Viszonylag sok vizet is nyeltem. A negyedik kilométer egészen borzalmasra sikerült, ilyen rossz kilométert időszámításunk előtt úsztam utoljára, pedig még csak a teljes napi táv alig felén voltam túl. Kétszer görcsbe is állt a jobb lábam teljes hosszában, mindkétszer "ráúszás" miatt, a második esetben már kb. 100 métert kellett úsznom egy lábbal, mire a másikból ki tudtam húzni a görcsöt. Az első átúszással ellentétben még hajrázni sem maradt energiám, teljesen szétestem, mire elértem a partot.
A harmadik távot már előre jól megszolgált büntetésként értelmeztem, a nagyratörő terveim és a hozzá semmilyen szinten nem közelítő felkészültségem miatt.
Ennek ellenére szerettem volna jobbat úszni az előző borzalomnál, amire esélyt is láttam, mert még ebben az időszakban volt a legcsendesebb a víz a nap során. Az első kilométer ennek megfelelően alakult, ám ezután a fáradtság miatt már észre sem vettem, hogy nagyon keményen megzuhantak az időim, amely féltáv felé közeledve az eddigieknél még durvább rémképet vetett fel: lehet, hogy kicsúszok az 1:40-ből is... Ettől aztán végképp megijedtem, és mindenáron megpróbáltam tartani a tempót, holott már szinte vonaglásnak éreztem a mozgásomat. A lábtempóm csendes volt, a törzsizmok sem nagyon működtek, legfeljebb annyira, hogy a lehetőségek szerint még áramvonalas maradjak, és szinte csak a karom dolgozott viszonylag normálisan. Az utolsó két-háromszáz méteren valahogy mégis csak előjött valami kis erő a hajrázáshoz, és én akkor ott magamból végképp kiadtam mindent.
Az összidőm 4:41:30 volt, ami a két évvel ezelőtti 4:31:15-nél 10 perc 15 másodperccel rosszabb, amit óriási, szégyenletes különbségnek tartok, nem is beszélve arról, hogy a célomtól még ennél is többel maradtam el. A helyezéseket tekintve, a 9.128 időből az enyémek mindössze a 68., a 129. és a 155. helyre voltak elegendőek, holott a két évvel ezelőtti három időm mindegyike befért az első százba.
Mindezek alapján úgy érzem, a tripla másfél órás cél sokkal komolyabb ellenfél, mint ahogy azt eddig gondoltam - még akkor is, ha két éve már egészen közel jártam hozzá -, az idei tapasztalatok ellenére azonban a jövőben azt hiszem, ez lesz a Balaton-átúszáson a legnagyobb kihívás számomra, nem utoljára feszültem tehát neki ennek a feladatnak.
