A múlt heti nyíltvízi versenyek jellegüknél fogva nem voltak alkalmasak a tavalyi és idei formám korrekt összehasonlítására, az Öbölátúszás azonban ehhez már minden szempontból tökéletes lehetőséget nyújtott.

Az előzetesen megjelölt minimum célom az 58 percen belülre kerülés volt, amiből nem engedhettem, ha a Balaton-átúszással kapcsolatos céljaimat életben akarom tartani, tekintettel arra, hogy az Öblön tavaly 56:57 volt az időeredményem. Extra motivációk is segítettek ezúttal, és a közepes, de javuló formám mellett lelkileg is teljesen ott voltam a rajtnál.

Az első kilométeren mielőbb fel akartam venni egy nyugodt, de lendületes iramot, ritmusba akartam kerülni, és érzékelni a legkisebb görcskezdeményeket is. Az egész táv során nem hagytam le senkit és engem sem előztek meg, és ez is a kezemre játszott amellett, hogy sikerült az első csoporttal elrajtolnom a verseny elején. Néhány száz méterenként váltogattam a lomha, nagyon hosszú húzásokat és a normál, kicsit pörgősebb kartempókat, így az iramot is  könnyebben tudtam tartani és a hasi, nyaki görcsöket is csírájában el tudtam folytani. Kisebb göcseim csak az első másfél kilométeren voltak, a sebességemet a továbbiakban csak az edzettségem határozta meg.

Az első ezres bóját 16:10-en belüli idővel értem el (kb. 20 méterrel utána jutott eszembe, hogy részidőt kell mérnem), amit kifejezetten bíztatónak éreztem. Ekkor még csak az iram tartásában gondolkodtam, és eléggé lefoglalt, hogy a biztosító vitorlások mely oldalán haladjak, mivel meglehetősen slendrián módon álltak fel egymás után. Egy ideig az élbolyt követtem, majd a saját fejem után mentem, mert elég magabiztosnak éreztem magam az iránytartás tekintetében. Előfordult, hogy a vitorlások 30-40 méterre kerültek tőlem, és olyan is, hogy a rögzítőkötelük alatt úsztam el, holott viszonylag jól sikerült tartanom az egyenes irányt. Már féltávtól nem is a hajókat, hanem a parton a célzóna vélt helyét figyeltem, és persze eszembe jutott, hogy tavaly a figyelmemet felülmúló igyekezetem miatt máshol akartam partraszállni, mint ahol a rendezők elképzelték, és ez sokba került akkor... Most ennek megismétlődését mindenképpen el akartam kerülni, úgyhogy már messziről nagyon kémleltem a célkapu várható irányába.

Két kilométernél teljesen jól éreztem magam fizikálisan, a részidőm 32:14 volt. Ekkor egy kicsit élvezni is kezdtem az úszást és gyorsítottam is, de talán száz méter sem telt el így és éreztem, ezt nem fogom tudni tartani, így újra jöttek a hosszú kartempók. A part alig közeledett, pedig már nagyon vártam, hogy hajrázhassak, aminek a harmadik kilométer végén jött el az ideje, amikor 48:22-nél álltam. Innentől szinte mágnesként vonzott a szárazföld, minél közelebb értem, annál gyorsabb lettem, a nehezen, de még viszonylag időben beazonosított célkaput már szinte sprintben értem el, és úszással a lépcsőt egészen néhány méterre megközelítettem, ahol már fizikai képtelenség volt tovább úszni a térdig sem érő vízben.

A kódomat szerencsére azonnal le tudták olvasni, az időm 54:23 lett, ami 2 perc 34 másodperccel jobb a tavalyinál. Mivel a csapattársaim, barátaim többsége nem sokkal utánam ért célba, egy ideig velük voltam elfoglalva, így csak jóval később tudatosult bennem, hogy magamhoz és a várakozásaimhoz képest mekkora időt úsztam.

Ha leszámítom azt az 1-1,5 percet, amit a tavalyi tévelygésemmel veszítettem, ez még mindig komoly előrelépés, nem is beszélve a két évvel ezelőtti "ritmusváltásomat" megelőző legjobb időmről (1:04:40), melyen immár több mint 10 percet javítottam.

Ezzel az 54 perccel tavaly dobogóra állhattam volna, ezért titokban reméltem, hogy erre most végre életemben először az Öbölátúszáson is módom lesz. A sors végül megajándékozott egy bronzéremmel, így már mind a négy ismertebb balatoni nyíltvízi versenyről vannak érmeim, és az utóbbi három nyíltvízi szezon nyolc versenye közül - két Club Aliga, három Fűzfői Átúszás, egy Almádi Strandúszás és két Öbölátúszás - csak egyszer távoztam érem nélkül, ami önmagában nem jelent sokat, csak annak fényében vagyok erre büszke, hogy soha egyetlen órát sem úsztam oktató keze alatt, és ez mindig bevillan egy-egy gondolat erejéig, amikor egy önmagában is viszonylag jó időt le tudok tenni az asztalra.

Az idei Öbölátúszáson 2.005 célbaérkezést regisztráltak, az én időm az 50. legjobb, a korcsoportomban pedig 196-ból a harmadik lettem. Ezt tartom idáig a legnagyobb eredményemnek a nyíltvízi versenyekről (a Balaton-átúszást nem a verseny kategóriában tartom nyilván). A korcsoportom győztesétől 1 perc 51 mp-re, a másodiktól 43 mp-re maradtam el, a negyediket 3 perc 37 mp-el előztem meg.

A barátaim közül, akik a Bármit Megúszók csapatának bármikori tagjai, tudtommal még senki sem szerzett érmet idáig az Öbölátúszáson, most azonban hatunkból négyen is érmesek lettünk, miután mind a hatan megúsztuk életünk legjobbját ezen a versenyen.

Én nem tudom, hogy van ez már megint, de a tavalyihoz hasonló hirtelenséggel és váratlansággal csöppentem bele ismét életem legjobb formájába. Az Öbölátúszás minden szempontból kifogástalan összehasonlítási alap, és itt feketén-fehéren kiderült, hogy jobb vagyok, mint tavaly ilyenkor, amikor azt az 1:22:08-as, számomra álomidőt úsztam a Balaton-átúszáson. Bár az idén az elsődleges célom nem ennek megdöntése, de még csak megközelítése sem volt, most úgy érzem, ha aznap nem bal lábbal kelek fel és a víz sem háborog túlzottan, még az is elképzelhető, hogy sorrendben a hetedik évben javítok majd az előző évi időmön. De ha esetleg ez nem is sikerülne, akkor is képes vagyok olyan időt úszni, amely túlságosan nagy tartalékot képez ahhoz, hogy a második és harmadik úszásommal se csússzak ki a másfél órából, ami ha sikerül, az már tényleg az álmaim netovábbja lenne. Most úgy érzem, a háromszori másfél órán belüli időt és a 4 óra 20 percen belüli összidőt csak el tudom rontani, mert felkészült vagyok - de amíg ezek csak érzések, nem pedig tények, az ilyen gondolatok csak pillanatnyi füstjelek maradnak.