Ezúttal csak látogatóban jártam a víznél, egészen pontosan a már az úszás kapcsán is szívemhez nőtt kavicsbánya tavaknál. Körülbelül 500 méter erejéig áztattam be magam, és furcsa érzés volt. Valahogy jólesőbb, barátságosabb érzésekre számítottam előzetesen, de ezt még nem kaptam meg tőle. A túlpart is érezhetően távolabb volt, mint tavaly augusztus végén, amikor utoljára vett körbe a vize.
Emlékeztem azokra az alkalmakra, amikor lent voltam a tavalyi utolsó és a mostani csobbanás között, és nehéz volt elképzelni azt, hogy hónapokkal később, májusban már újra úszni fogok benne. Akkor még jég volt rajta, sétálni lehetett, üzenetet hagyni rajta, amely később a lehető legkisebb egységekre, vízmolekulákra bomlott ugyan, de ezek a szétbomlás után is ott maradtak a tóban (legalábbis a többségük biztosan nem párolgott el), és emlékeznek az üzenethagyókra ugyanúgy, ahogy én rájuk.
Talán tudja, hogy még csak újraismerkedni, és nem edzeni érkeztem, ezért még nem nyújtotta ki az összes kezét felém, csak hűvös tartózkodással figyelte, ahogy a külön hívása nélkül is rábízom még az életemet is.
Azt hiszem, ez már valóban egy hosszú hajrá kezdete a Balaton-átúszás előtt.
A júniusom úgy alakul, hogy elég kevés lehetőségem lesz úszásra, két hét teljesen ki fog esni. Hogy hogyan tartom mégis a lépést legalább az össztávval, azt még nem terveztem meg fejben, ami azonban bizonyosnak látszik, az az, hogy a főpróba, a négyszeres átúszás-táv (20.800 méter) a jövő hétvégén - 7-e vagy 8-a - lesz esedékes.
Előzetesen úgy gondoltam, hogy ennek a feladatnak csak akkor lesz értelme, ha a lehetőség biztosítottnak látszik az élesben történő megvalósításhoz. Azonban rájöttem, ahogy a 4x BÁ, úgy ez az egyben történő teljesítés is csak egy lépcsőfok az idei év legnagyobb célja, a zalaegerszegi egyéni 12 órás verseny előtt. Augusztusban és szeptemberben még ennél is nagyobb távolságokat lesz célszerű kitűznöm a nyugalmam biztosítása érdekében. De ez még messzinek tűnik, addig még sok lépcsőt meg kell másznom.
Emlékeztem azokra az alkalmakra, amikor lent voltam a tavalyi utolsó és a mostani csobbanás között, és nehéz volt elképzelni azt, hogy hónapokkal később, májusban már újra úszni fogok benne. Akkor még jég volt rajta, sétálni lehetett, üzenetet hagyni rajta, amely később a lehető legkisebb egységekre, vízmolekulákra bomlott ugyan, de ezek a szétbomlás után is ott maradtak a tóban (legalábbis a többségük biztosan nem párolgott el), és emlékeznek az üzenethagyókra ugyanúgy, ahogy én rájuk.
Talán tudja, hogy még csak újraismerkedni, és nem edzeni érkeztem, ezért még nem nyújtotta ki az összes kezét felém, csak hűvös tartózkodással figyelte, ahogy a külön hívása nélkül is rábízom még az életemet is.
Azt hiszem, ez már valóban egy hosszú hajrá kezdete a Balaton-átúszás előtt.
A júniusom úgy alakul, hogy elég kevés lehetőségem lesz úszásra, két hét teljesen ki fog esni. Hogy hogyan tartom mégis a lépést legalább az össztávval, azt még nem terveztem meg fejben, ami azonban bizonyosnak látszik, az az, hogy a főpróba, a négyszeres átúszás-táv (20.800 méter) a jövő hétvégén - 7-e vagy 8-a - lesz esedékes.
Előzetesen úgy gondoltam, hogy ennek a feladatnak csak akkor lesz értelme, ha a lehetőség biztosítottnak látszik az élesben történő megvalósításhoz. Azonban rájöttem, ahogy a 4x BÁ, úgy ez az egyben történő teljesítés is csak egy lépcsőfok az idei év legnagyobb célja, a zalaegerszegi egyéni 12 órás verseny előtt. Augusztusban és szeptemberben még ennél is nagyobb távolságokat lesz célszerű kitűznöm a nyugalmam biztosítása érdekében. De ez még messzinek tűnik, addig még sok lépcsőt meg kell másznom.
