Ma is 50 méteresben úsztam. A feladat csakúgy, mint két, illetve három napja, 5 km-es időmérés volt, az alapkondi újrateremtése és a pillanatnyi állapotom felmérése céljából. Szerettem volna 1 óra 20 percen picivel belüli időt úszni.
200 méter bemelegítéssel kezdtem, majd óra indul.
Nekiveselkedésben nem éreztem különbséget a március elején úszott 1:15-ön belüli idő eléréséhez képest, mégis 16:06-os ezerrel kezdtem, és már ekkor biztos voltam benne, hogy 1:20-on kívül fogok célba érni. 16:07 és 16:08 lett a következő két kilométer. Majd valahogy egy kicsit lazult az a fajta kötöttnek és erőlködésnek érzett mozgás, amellyel addig ütöttem a vizet, de 16 percen belülre most sem sikerült kerülnöm (a két befejező ezer méter 16:01 és 16:00 volt).
Az 5 km így 1:20:22 lett, ami közel öt és fél perccel gyengébb a március elején mért időmtől. Még folytattam a Balaton-átúszás távjáig, így 1:23:33-nál fejeztem be az időmérést.
Egyszerűen most ennyi van bennem.
Az, hogy nem tudtam 1:20-on belülre kerülni és csak 40 mp-et voltam képes javítani úgy, hogy ezúttal tényleg ez volt a maximum, ráadásul egyetlen kilométerem sem csúszott be 16 percen belülre, egy kicsit megtört lélekben. Ilyen iramra éppen egy éve voltam képes életemben először, azaz a gyakorlatilag a kihagyott két hét annyit jelentett, mintha az utóbbi egy év közel 500 leúszott kilométerét veszítettem volna el.
Az egészben az ad továbbra is erőt, hogy az időveszteség kizárólag erőnléti alapú. Ha ennek a bizonyos 500 kimométernek a technikai hozadékát is elveszítettem volna, akkor ez az 5 km-es időmérés most valahol 1 óra 30 perc körül landolt volna.
Ettől függetlenül, belegondolva, hogy az idei éles formám és a mostani között e távon több, mint öt perc különbség van és ezt erőből kell visszahoznom, jelenleg átláthatatlanul nehéz feladatnak tűnik. Mégis volt ma egy jel...
A végén ugyanis még 600 métert úsztam, amelyben volt három vagy négy hossz, melyeket erőből meghúztam. Nem tudom, mi hozta ezt az érzést, talán a megelőző terhelés, mindenesetre az egyik ilyen hossz közben egyszer csak újra éreztem azt a húzóerőt, amelyet utoljára a betegségem előtt tapasztaltam. Ez valahogy lelket öntött belém, mintha azért mutatta volna meg magát, hogy azt mondja, "tessék, itt leszek én, ne aggódj, csak még nagyon sokat kell dolgoznod értem"...
A mai össztáv 6.000 méter volt.
Nem csak az időmérés miatt fáradtam el, hanem egy kisebb nátha is közrejátszott, ami az időmre szerintem nem volt hatással, csak a fáradtságérzetet növelte az úszás végén.
Egyelőre semmi más célom nincs, mint a lehető leggyorsabban újra megérkezni a korábbi szintemre, elérve ugyanazokat az időket, melyekre március elején képes voltam. Most ez hajt, ezért úszom, csak ez van előttem, a Balatonra még csak nem is gondolok.
Jövő héten megkezdődnek a sprintes edzések a soproni 24 órásra.
Ez a nap tehát lezárva, mindegy, mi történt, lépjünk tovább, gyerünk tovább...
200 méter bemelegítéssel kezdtem, majd óra indul.
Nekiveselkedésben nem éreztem különbséget a március elején úszott 1:15-ön belüli idő eléréséhez képest, mégis 16:06-os ezerrel kezdtem, és már ekkor biztos voltam benne, hogy 1:20-on kívül fogok célba érni. 16:07 és 16:08 lett a következő két kilométer. Majd valahogy egy kicsit lazult az a fajta kötöttnek és erőlködésnek érzett mozgás, amellyel addig ütöttem a vizet, de 16 percen belülre most sem sikerült kerülnöm (a két befejező ezer méter 16:01 és 16:00 volt).
Az 5 km így 1:20:22 lett, ami közel öt és fél perccel gyengébb a március elején mért időmtől. Még folytattam a Balaton-átúszás távjáig, így 1:23:33-nál fejeztem be az időmérést.
Egyszerűen most ennyi van bennem.
Az, hogy nem tudtam 1:20-on belülre kerülni és csak 40 mp-et voltam képes javítani úgy, hogy ezúttal tényleg ez volt a maximum, ráadásul egyetlen kilométerem sem csúszott be 16 percen belülre, egy kicsit megtört lélekben. Ilyen iramra éppen egy éve voltam képes életemben először, azaz a gyakorlatilag a kihagyott két hét annyit jelentett, mintha az utóbbi egy év közel 500 leúszott kilométerét veszítettem volna el.
Az egészben az ad továbbra is erőt, hogy az időveszteség kizárólag erőnléti alapú. Ha ennek a bizonyos 500 kimométernek a technikai hozadékát is elveszítettem volna, akkor ez az 5 km-es időmérés most valahol 1 óra 30 perc körül landolt volna.
Ettől függetlenül, belegondolva, hogy az idei éles formám és a mostani között e távon több, mint öt perc különbség van és ezt erőből kell visszahoznom, jelenleg átláthatatlanul nehéz feladatnak tűnik. Mégis volt ma egy jel...
A végén ugyanis még 600 métert úsztam, amelyben volt három vagy négy hossz, melyeket erőből meghúztam. Nem tudom, mi hozta ezt az érzést, talán a megelőző terhelés, mindenesetre az egyik ilyen hossz közben egyszer csak újra éreztem azt a húzóerőt, amelyet utoljára a betegségem előtt tapasztaltam. Ez valahogy lelket öntött belém, mintha azért mutatta volna meg magát, hogy azt mondja, "tessék, itt leszek én, ne aggódj, csak még nagyon sokat kell dolgoznod értem"...
A mai össztáv 6.000 méter volt.
Nem csak az időmérés miatt fáradtam el, hanem egy kisebb nátha is közrejátszott, ami az időmre szerintem nem volt hatással, csak a fáradtságérzetet növelte az úszás végén.
Egyelőre semmi más célom nincs, mint a lehető leggyorsabban újra megérkezni a korábbi szintemre, elérve ugyanazokat az időket, melyekre március elején képes voltam. Most ez hajt, ezért úszom, csak ez van előttem, a Balatonra még csak nem is gondolok.
Jövő héten megkezdődnek a sprintes edzések a soproni 24 órásra.
Ez a nap tehát lezárva, mindegy, mi történt, lépjünk tovább, gyerünk tovább...
