Ez volt az első szabadtéri verseny idén, amely különleges hangulatot teremtett számomra, hiszen én alapvetően még mindig nyíltvízi úszó vagyok. Arra viszont nem is gondoltam, hogy a nyíltvízi tapasztalatom nélkülözhetetlen lehet a csongrádi medencében is.
A hét eleji igen zord prognózis a hétvégére vonatkozóan szerencsére teljesen megváltozott, és remek időben lehetett részünk. Később kiderült, a teljesítményemre ez is hatással volt, így visszamenőleg biztos vagyok benne, hogy a középtávokon jobban esett volna egy borús és hűvösebb időjárás, azonban a hétvége egyébként kitűnő hangulatáért nehezen választottam volna más időt, mint ami végül is bekövetkezett.
Szombaton rögtön az 50 méteres pillangóúszással kezdődött a verseny, amelyben nyilvánvalóan a további javulás volt a célom, azonban mivel az elmúlt hetek edzései nem erre lettek kihegyezve, kicsit féltem is attól, hogy az időm megtorpanást jelent majd a fejlődésben.
A bemelegítés során az egészen egyedi és szinte múzeumba illő rajtkövekről gyakoroltam az elrugaszkodást, és mivel valamennyire érdes volt a felülete, az előre tervezett szimmetrikus rajt helyett mégis csak az atlétikait választottam, és ez jó döntésnek bizonyult.
A rajtot jól elkaptam, és magamhoz képest igen erőteljesen kezdtem, kifejezetten élveztem a haladást. 35 méter felé azonban váratlanul hirtelen összeomlott az addig rendben lévőnek, erőteljesnek, de egyben könnyednek is érzett úszásom. Egycsapásra átmentem erőlködésbe és ez érthetetlennek tűnt abban a pillanatban számomra. Később rájöttem, hogy ez valószínűleg elsősorban pszichés hatás volt, mert elkezdtem nagyon várni, hogy falat érjek, és úgy éreztem, hogy már nagyon közel van, és erre az érzésre a legkevésbé sem volt szükség abban a pillanatban. Amikor felnéztem és még mindig nem láttam tisztán a medence végét, ez igen rossz hatással volt rám, nagyrészt emiatt ment ki a karomból minden erő. Pedig nem volt szükségszerű, hiszen még a további erőlködés sem szedte szét a mozgásomat, legfeljebb az amlitúdó lett érezhetően nagyobb és emiatt veszítettem a sebességemből. A benyúlásom egészen pocsék lett, mert nem láttam tisztán a falat és messziről indítottam a karomat, ezért egy már lelassult nyújtott kisiklás végén értem el azt. Nyilván nem sejthettem még, hogy messze nem ez a falérintés jelentheti a hétvége legrosszabb hossz-zárását...
Mindezek ellenére a mérési hibahatáron túl javítottam a békéscsabai 35.02-t 61 századdal 34.41-re (78,16%), és mivel már a harmadik versenyen indultam 50 pillangón, ezt már a gyorsúszó számokkal egyenértékűen egyéni csúcsként értékelem. Szűk három hónap alatt két másodpercet csíptem le a februári nyíregyházi időmből.
Végül is nem is bántam, hogy majdnem szétestem a végén, mert így tudom, hogy van még a pillémben tartalék és képes leszek hamarosan 34 másodpercen belül is leúszni ezt a számot. A korcsoportomban 6-an indultunk és második lettem ezzel az idővel, ami azt is mutatja, hogy nem volt túl acélos a mezőny...
A nap következő és számomra utolsó egyéni versenyszáma a 100 méteres gyorsúszás volt.
A pillangóhoz hasonlóan ismét a 4-es pályára osztottak be, amelyet már a bemelegítésnél is a legrosszabb pályának találtam. A csongrádi medence ugyanis még a tavalyinál is borzalmasabb állapotban volt.
Eleve az, hogy a medence 7 pályás, párját ritkítja az országban, de ez még a legkevesebb. A sávelválasztó köteleket nem húzták meg eléggé, így viszonylag nagy intervallumban mozgott a szélességük időről-időre, túl azon, hogy a kötelekre húzott fonál-spulnik kevésbé tartották a sávon belül az úszó-keltette hullámokat, mint ahogy az versenykörülmények között elvárható lenne. A medence alján a vezető-vonalakat tavaly óta sem festették újra, így egyes sávokban ezek alig voltak láthatók, vagy mint a 4-es pályán, egy idő után egyszer csak elfogytak... A helyzetet az sem segítette, hogy nem éppen a verseny előtti nap lehetett az utolsó vízcsere, továbbá a medence oldalát és alját zöldre festette a folytonos réteget alkotó algamező, még inkább megnehezítve a gyorsúszók dolgát (akik a legkevésbé tudják nélkülözni a "vakvezetést"). Ami a végső menedéket jelethette a legtöbb pályán, azok a betonmedence "kőzetlemezei" közötti dilatációs hézagok voltak, ám ezek éppen a négyes pálya közepétől voltak a legtávolabb...
A fordulók is nagyon problémásak voltak. Erre külön gyakoroltam a bemelegítésnél, hiszen tavaly is meg kellett szerezni a rutint ahhoz, hogy ne jelentsenek gondot, mint ahogy az idén is. A medence déli oldalán a napsütés árnyékot vetett a falra, így gyakorlatilag szó szerint "árnyékra kellett vetődni", mert ha az ember megvárta, míg tisztán is látja már a falat, addigra már túl közel került hozzá.
Lényeg a lényeg, a rajtot ezúttal is jól elkaptam, ahogy az egész hétvége során minden esetben. Mivel azonban semmi sem jutott eszembe, amihez viszonyítsam az egyenes haladást, így azt a véletlenre, illetve a szerencsémre bíztam, ám ez az első 15 méteren kiderült, hogy nem fog bejönni... Beleúsztam a bal oldali kötélbe, ami ugyan nagyon nem lassított le, de a ritmusból kizökkentett, és az sem segített, hogy ezt követően újabb 10 méterrel majdnem a jobb oldaliba is belecsaptam... Azonnal leesett, hogy ez számomra innentől kezdve már nem 100 méteres, hanem picivel hosszabb szám lesz... Ezt követően automatikusan ráálltam a jobb oldali kötél figyelésébe, illetve a forduló előtt nem sokkal a nyíltvízi úszásból megszokott módon felnéztem előre, felbecsülve a medencevég közelségét. A bukóforduló jól is sikerült, az elrugaszkodás is erőteljes lett, innentől kezdve már toltam teljes erőből, ami csak kifért a csövön, folyamatosan figyelve persze a sávelválasztó kötelet... A hossz végéig kitartott az erőm, és ez jó érzés volt. Az első 50 méterre tekintettel utópia volt, mégis azt vártam, hogy az időmérő 1:06-on belüli időt mondjon, ám csak 1:06:48-ra voltam képes (83,90%). Ez csalódottá tett, de utólag beláttam, hogy reális eredmény, még azzal együtt is, hogy az iránytartás ha csak néhány tizedet is, de elvett tőlem. Az eddigi 6 versenyemből, melyet 50 méteres medencében rendeztek, hatszor indultam 100 méteren, és ez a második legjobb idő, amit úsztam. A korcsoportomban ezzel öt indulóból második lettem.
A nap utolsó felvonása számomra a 4*50 méteres gyorsváltó volt. Ahogy a váltókra - azaz a nap végére - szinte mindig, úgy most is nagyon jó 50 métert sikerült lecsapkodnom, jól éreztem magam, és végig megmaradt az erőm és az oxigénem is hozzá, pedig többnyire négyes levegővel toltam végig a távot. 1:56-os jó idővel második helyezést értünk el a +120-as korcsoportban.
A vasárnap eseménydúsabbnak ígérkezett, rögtön a versenynap elején érdekelt voltam, mi több, a "jelentős versenyszámhoz" (400 méteres gyorsúszás) igen komoly reményeket fűztem előzetesen. Szerencsém is volt, hiszen ezúttal a 7-es pályán úszhattam, amelyen némileg könnyebb volt az iránytartás.
A taktikám az volt, hogy az első százon egy normál erős iramot felvegyek, de kíméljem az izmokat és a tüdőmet, minél többet tartalékolva a táv további részére hosszú kartempókkal, alacsony tempószámmal úszva. A második százon minimum tartva, de ha lehet, kicsit fokozva az erőbedobást felkészüljek arra, hogy féltávtól kezdve olyan sebességre álljak rá, mintha már csak száz méterem lenne, az utolsó két hosszon pedig a szívem kell, hogy bevigyen a célba.
Jól is indult minden, érzésre rendben volt az iram, és nem aggasztott, hogy a 6-os pálya szépen-lassan el is megy mellettem, mivel tudtam, hogy a futambeli legjobb négy úszó mindegyike 5 percen belüli időre volt képes. Én csak a saját mozgásomra figyeltem hát, aminek az első hosszokon ura voltam, és úgy éreztem, hogy jó alapot adok magamnak arra, hogy ha erővel bírom majd a táv második felét, akkor igen-igen jó időre leszek képes. 200-nál a terv szerint magasabb fokozatra kapcsoltam, éreztem, hogy a lábvizem is jobban felpezsdült, de tudtam, még nagyon messze a vége, hogy komolyabban bizakodhassak. Furcsa módon 250-nél még tovább tudtam növelni az erőbedobást úgy, hogy nem éreztem, hogy szétesnék, és ez teljesen feldobott. Tudtam, hogy ha ezt a hosszt hajrá nélkül, de olyan iramban teljesítem, mintha már csak ennyi lenne a táv, és ebbe nem döglök bele, akkor stimmel a tervem és ki tudom hozni magamból mindazt, amire a mai napon képes vagyok. Ez így is történt, ami csak tovább növelte bennem az adrenalin-szintet, a hajrában pedig már minden energiámat mozgósítva valóban a végletekig gyötörtem magam. A célba csapva azonnal az időmérő száját lestem, hogyan is kezdődik az az idő, amit regisztrálnia kellett...
5:35:59
Soha az életben nem döbbentem meg jobban általam teljesített időeredményen, mint ebben a pillanatban.
Azonnal és nyomatékosan visszakérdeztem, hogy MENNYI? Ugyanezt a választ kaptam, plusz egy kérdést, hogy miért, rosszabbra számítottam? Mondom, dehogy, ez egy elképesztően pocsék idő... (teljesítmény-százalékban: 79,02%)
Hitetlenkedve szálltam ki a medencéből, és biztosra vettem, hogy az időmet elmérték. Elkezdtem számolni, ez 15 másodperccel több, mint Békéscsabán, ami egy örökkévalóságnak tűnik, és már azon gondolkodtam, hogy ha bebizonyosodik, hogy ez nem korrekt idő, akkor én a jövő évi versenynaptáromból ki fogom hagyni ezt a versenyt.
Nyilvánvaló volt, hogy ezek után egyből vissza is néztem a videófelvételt, amelyből tisztán kiderült, hogy én bizony centire ennyit úsztam, valóban.
Nem tudom megfelelően körülírni azt a hatást, amit ekkor éreztem. Maga az idő is nagyon döbbenetes volt, az pedig végképp, hogy nemhogy bármiféle jelét nem éreztem ennek a szégyenletes teljesítménynek, hanem éppen ellenkezőleg, majdnem biztos voltam abban, hogy ez egy igazán remek idő lesz. Mióta versenyzek, ez az első alkalom, hogy rosszabb időt úsztam, mint edzésen valaha akár tenyérellenállással, akár anélkül, bármilyen medencében. A középtávú formám nem hogy nem volt rossz, de a hétvége előtt kifejezetten jónak éreztem, de ez az idő valami olyan borzalmas volt, mintha egy sorozat részeként, vagy méginkább ha teljesen edzetlenül úsztam volna.
Az lehet, hogy tudnék jobb felkészülést is leakasztani a fogasról, de biztos voltam benne, hogy ennek nagyrészt más okai lehetnek. Emlékeztem rá, hogy tavaly is itt úsztam a szezon legrosszabb 400-as idejét, úgyhogy megpróbáltam az összefüggéseket megtalálni.
Az első versenynapon akkor is 30 fok körül volt a hőmérséklet, ahogy most is, és én egyik alkalommal sem húzódtam árnyékba, aminek erőteljes pecsenyévé sülés lett az eredménye. A napon természetesen jóval magasabb a nyugalmi pulzus, ami hosszú időn keresztül észrevétlenül képes lefárasztani a szervezetet. Emellett most ugyan jutott elég idő az alvásra éjszaka, ám ezt többnyire félálomban töltöttem, olykor észrevéve magamon, hogy gondolkodom (többek között, hogy mikre kell majd odafigyelnem a számok során, mikre gondoljak majd a rajt előtt, stb.). Nyilván amíg az úszott időn nem érződött, a gondolataim annyira magán a megvalósításon jártak, hogy nem is tudatosult bennem, hogy mennyire fáradt és kialvatlan vagyok. Az erőbedobás olyan volt, amilyennek kellett lennie, a hozzáállásom is, egyszerűen csak nem voltam vasárnap abban az állapotban, hogy képes legyek jó időt úszni.
Ami ez esetben teljesen mellékes, az az, hogy a korcsoportom egyik klasszis úszója mögött második lettem (többen nem is neveztek), a mezőny legerősebb futamában pedig hatodik. A döbbenet perceiben az is megfordult a fejemben, hogy át sem veszem az érmemet, annyira alulteljesítettem a képességeimet és a célomat, ám ezt a verziót elvetettem, mivel az a versennyel szembeni alázat teljes hiányát jelentette volna a részemről, még ha méltatlannak is éreztem magam a díjazásra.
Következett az 50 méteres gyorsúszás.
Ezen különösebben nem volt gondolkoznivaló, legfeljebb annyit döntöttem el előzetesen, hogy amíg csak tudok, négyes levegővel fogok úszni, és majdnem végig ez így is történt, csak az utolsó tempókra váltottam kettesre. A rajt után megvolt a három erőteljes delfinmozdulat, jókor törtem át a vizet, és végigbírtam teljes erőből mindenféle elgyengülés, erőlködés nélkül, így éreztem, hogy ebből rossz idő nem is lehet - bár bizakodni már nem nagyon volt kedvem... Mindenesetre 29.51-et úsztam (81,33%), ami egyéni csúcs, igaz, az 50 pillével ellentétben ez még mérési hibahatáron belüli javítás (16 századmásodperc).
Az utolsó egyéni versenyszámom - 200 méteres gyorsúszás - előtt volt időm átgondolni a dolgokat, elsősorban azt, hogy mi is történt velem, hogy ilyen elképesztően hitvány időt úsztam 400-on. Akkorát csalódtam magamban és a saját ítélőképességemben, hogy az még a képzeletembe sem fért bele, nemhogy a tudatomba. Kezdtem elfogadni persze, hogy ez így történt, és ez részben félelmet keltett bennem a 200 előtt, részben viszont az elszántságomat fokozta, hogy igenis szanaszét fogom úszni magam és megmutatom, hogy felkészült vagyok és nagyon jó időt fogok úszni.
Semmit nem akartam a véletlenre bízni és életemben először úgy döntöttem, hogy megkockáztatom azt, hogy túlúszom magam egy szám elején és összezuhanok a vége előtt. Az első százat minden mindegy alapon erőből végig akartam tolni, nem érdekelve, hogy csak a féltávon leszek túl, a második százat pedig a szívemre bíztam.
Bele is húztam a rajtot követően rendesen, kétszázhoz illő erőbeosztásról szó sem volt. Az első forduló a medence déli, falárnyékos oldalán viszonylag jól sikerült, és utána is úgy éreztem, viszem is azt az iramot, amit elvártam magamtól, bár meg sem próbáltam már megtippelni, milyen lehet majd a százas részidőm. Nem is sejtettem, hogy ennek már nem lesz jelentősége...
Ahogy éreztem, hogy közeledek a medence végéhez, előrenéztem, és láttam a fal kontrasztját. Nem tudatosult bennem, csak később visszagondolva, hogy erre a falra teljes sebességgel egyszer sem gyakoroltam a bukófordulót a bemelegítések alatt, és ennek döntő jelentősége volt. Úgy éreztem, megint árnyékra kell vetődnöm, különben időt fogok veszíteni azzal, hogy megvárva az "éles képet" túl közel úszok a falhoz, ezért végre is hajtottam az átfordulást. Az elrugaszkodás mozdulata közben viszont nem volt sehol a fal... A rúgással teljesen kinyújtottam a lábam, de még így sem érintettem a falat, ami pánikba átcsapó meglepetést jelentett számomra. Ösztönösen visszafordultam és kézzel rácsaptam a falra, miközben szitkozódtam magamban egy nagyot, és egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet. A pánik kitartott a következő kartempókig, a dühöm pedig a táv végéig, sőt, azon is túl... 2:34:00-es egészen borzalmas, edzésszintű időt úsztam, de ez még hagyján ahhoz a szégyenérzethez képest, amit a féltávú fordulóm miatt éreztem. Ez egy hobbiúszótól még elfogadható lett volna, egy országos bajnokságra készülő versenyzőtől viszont abszolút méltatlan produkció volt.
A nap végén még az egyik 4*50 méteres vegyesváltónk befutóembereként úsztam 50 méter gyorsot, amibe beleadtam minden dühömet, de a túl nagy hátrány miatt ha sprinter volnék (de nem vagyok), akkor sem tudtam volna behozni már magunkat az első helyre. Így a hétvége ötödik ezüstjét is begyűjtöttem.
Ha valami, akkor ez a hétvége igen nagy hatással volt és lesz az úszásomra, annak minden elemére, a motivációktól kezdve az edzésterveken át a későbbi versenyeken úszott időkig bezárólag. Idő kell ahhoz, míg minden kialakul bennem, míg minden szükségesnek érzett változtatást a gyakorlatba ültetek, mégis azt hiszem, az eddigi edzések elemei maradhatnak meg a legbiztosabban annak ellenére, hogy a középtávokon nem éppen abban az értelemben alkottam maradandót, amelyben szerettem volna.
Ami ennél még lényegesebb kérdés számomra, az az, hogy érdemes-e egyáltalán fejben ilyen komolyan vennem az úszást, akarom-e ezt az egészet én ennyire...
